Észak-Magyarország, 1959. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-20 / 195. szám
OsötörtSk, wm. M. ÉS£AKMAGYARORSZAG ÉLENJÁR A KONGRESSZUSI VERSENYBEN Kertész Miklósné, a Lenin Kohászati Művek bugacsiszoló üzemének dolgozója Fotó: Martinecz György Aiűvelődési terv az ózdi járásban Az ózdi járási pártbizottság a járási művelődési tanáccsal karöltve intézkedési tervet dolgozott ki a járás művelődési politikájának szocialista fejlesztésére. Az intézkedési terv rövid visszapillantást vet a múlt rendszer kultúrpolitikájára. Megemlíti, hogy amíg a felszabadulás előtt az egész járás területén mindössze 50 pedagógus tanított, ma ez a szám megháromszorozódott, s emellett igen sok új iskolát is építettek a járás községeiben. Az intézkedési terv beszámol arról is, hogy a járás területén öt új kúi- túrházat építettek, többet kibővítettek és tataroztak az elmúlt esztendőben. Az általános műveltség fejlesztésére egyre több rádió, televíziós készülék, mozi, könyvtár és színházi rendezvények állnak a dolgozók szolgálatára. Az esti általános és középiskolákon, a levelező tagozatokon évről évre növekszik a hallgatók száma. Feladatul tűzték ki a világnézeti, iskolánbelúlí és családi nevelés, a műveltségi színvonal emelése érdekében a különböző ismeretterjesztő előadások rendezését. Hasonló tervet készítettek a művészeti és egészség- védelmi munkákra is. Az intézkedési terv sikeres végrehajtása érdekében feladatokat szabott az értekezlet a pártszervezetek, a KISZ-szervezetek, a Hazafias Népfront és a nőtanács elé. A nőtanács ezzel kapcsolatban már meg is kezdte a szervezési munkát. ősszel ismét különböző főző, szabó tanfolyamokat indítanak. Előadást tartanak 16 községben a váltó zatos és vitamindús táplálkozás előnyeiről és hatásairól. Tíz tagú bizottságot alakítanak, amelynek feladata a szocialista mezőgazdaság megteremtésének elősegítése. A hangonyi asz- szonyok részére zöldségtermesztői tanfolyamot rendeznek, s elviszik őket különböző községekbe tapasztalatcserére, s külön előadáson magyarázzák meg nekik, hogyan kell a munkaegységet kiszámítani. Mindezek az intézkedések igen nagy lépéssel viszik, előre kulturális feladataink megvalósítását. Ifi. kér. tanácstagok fogadóórái Augusztus 21: Gaál Lajos, Bánya- bükki Erdészet, Vár u. 18. 14—16. Augusztus 22: KÖrtvélyesi Imre, Mária u. 71. 15—17; Nagy Gábomé, Tokaji Ferenc u. 67. 9—11. Augusztus 27: Szabó Sándor, Kilián gimnázium, 16—18. Augusztus 28: Mislóczki Mátyás, Vörös út 25. 14—16; Tárnái László, Szinyei Merse u. 4. 18—20; Béla, Pecérvölgy 16—19. Augusztus 29: Garami Ferenc, Hámor, Losonczi u. 56. 16—18; Papp László, Csille u. 25. 17—18; Tóth István. Bartók Béla u. 77. 19—21; Vass András, Majlát u. 14. 16—18; Zombori István,! Tokaji Ferenc u. 48. 18—20. Augusztus 30: Kollár Miklós, Béke u. 30. 10—12; Oláh László, Bányamécs u. 4/4. 10—12. Lakodalom van a mi utcánkba9.. Részlet a „Csillagpusztai változások“ című, készülő novellasorozatból postás Mária nagy napra vir- radt, — leánysága utolsó napjára. Még egészen fiatal, tizennyolc tavaszt ha számlált mindösz- sze, — de hát a szerelem csak akkor válogatós, ha öreg az, kit el kell venni. Szőke haja lágy hullámokban omlott vállára, — kék szeme akár a nyári felhőtlen égboltozat, arcán szemérempír ragyogott, egyszóval olyan volt a menyasszony,' — mint általában a lányok valami nagy. nagy boldogság előtt. A lakodalomba már jóelőre személyesen hívott meg vőlegény, menyasszony, örömanya együtt, — s a rokoni esküvőre nem elmenni: annyi, mint harag egy hosszú életre. ■ Azonfelül ez nem is akármilyen lakodalom, — ide vala,mi más, nagy összetartó fonál is kötött, — ebbe a lakodalomba magam is nagyon vágytam. Ez más, mint egy akármilyen hétköznapi lakodalom. Ez találkozó, — a csillagpusztaiak lakodalma! Jóval az esküvő előtt összeült a családi tanács, mit is vegyünk ajándékba, hogy az jó legyen, — azonfelül emlékezetes is. Ez nem volt könnyű, és pedig több okból. Hogy miért nem, mindjárt kiderül. Először is: itt még nem minden érték, ami érték. Pl. egy kristályváza nem is olyan olcsó mulatság, — de az ide még nem kell. Másodszor: ahogy erről tanakodunk, — a sógornőm, — aki a menyasszony apjának a testvére, — nagy sopánkodással kijelenti: — Ez a lakodalom nem a legjobbkor jött. Most építkeztünk. — van még éppen elég fizetni valónk. Én most nem tudom kivágni a rezet, — pedig nagyon szerettem volna. Na, már erre kíváncsiak lettünk, hogy mit tesz az a sógornőmnél, ha ő nem tudja kivágni a rezet. Megmagyarázta: — Én úgy gondoltam, nem fog megharagudni Margit, ha a láhyá- nak csak két paplant veszek huzattal. Lássák be, hogy most rosszul állunk. Majd leestem a székről. Nesze neked, városi ember! Most aztán nézhetsz a havi fizetésed után! Mert az csak természetes, hogy nekem sem szabad lemaradni. Még szerencse, hogy a sógornőm rosszul áll és egyáltalán nincsen olyan hangulatban, hogy „kivágja a rezet”. Ilyen előzmények után jártuk végig a miskolci boltokat, — hogy miket vásároltunk össze, azt nem írom le. Még dicsekvésnek vennék. Elég ahhoz annyi, hogy az ajándékunk nem volt az utolsó s azért a fizetésből is csak maradt valami, ha másra nem, a menyecsketáncra. — Aki panaszkodik, hogy nincsen, attól el kell venni! Szerencsről Bekecsre gyalog mentünk a lakodalmas házhoz, — az egész rokonság együtt — ez már maga is kész násznép volt. Egy barátom is velem bandukolt, — szerette volna már saját szemével is látni azokat a csillagpusztai változásokat. Na csak hadd jöjjön, itt láthat éppen elég bizonyságot, persze ha ismerte Csillagpusztát. A mikor megérkeztünk, — a terí- tett asztalhoz vezettek, — de még akkor nem volt sok látnivaló. Inkább a szorgos készülődés láza égett a sok főzőasszony arcán, — de. már akkor észtvesztő illat csiklandozott az udvaron emelt sátor ponyvái között. Hanem az ajándékok! Az örömanya nem sokkal érkezésünk után bevezetett bennünket a szobába, ahol garmadával állt a különféle drága ajándék. Akár egy bazár. Bizony minden volt ott, — elsorolni' is nehéz lenne. Ébresztőórától a paplanig, s az evőeszköztől a szőnyegig. Margit néném, az örömanya meg is kérdezte: mit szólunk hozzá? Pedig még alig érkezett meg a rokonság fele! Mit lehet ehhez szólni? Beszél az magától, — bár nagyon természetesnek tűnik. De beszél annak, aki Csillagpusztáról kecmergett fel, — hát még ha az ott is ment férjhez. Mint például az örömanyának. Nemsokára megérkezett a vőlegény a rokonságával, pántlikás lovakkal, csengős szekéren, — bekanyarodtak egészen a sátor alá. Akkor került elő az igazi jó bor, — valami kétszáz literen felül abból a jó bodrogkeresz- túriból. Ez a vőlegényé, — a bort annak kell adni. így szőkás ez errefelé. No, már együtt lettünk volna, — az idő is előrehaladt, kezdődhetne felőlünk az ebéd, de ki látott már lakodalmat zeneszó nélkül? Már éppen kérdezném, hogy mi van a zenészekkel, amikor egyszerre mint a ferge- teg bevágtat a sátorhoz egy ugyancsak felcicomázott szekér, s a banda egy pillanat alatt rázendít. A hegyoldalon végigcikkázik a daliám, — megkerüli a dombot, az illatozó fákat, — aztán oly hirtelen, mint ahogyan nekifutamodott, visz- szaoson hozzánk, besompolyog a fülünkbe, hogy aztán ott jóidőre meg is telepedjék: . .. „Lakodalom van a mi utcánkba’. Férjhez megy a sógorasszony lánya, Hivatalos vagyok oda én is . . ij ózták, húzták a cigányok. Jani ** sógör odaállt a banda elé, s táncolva kommandérozott. A zenészek izzadni kezdtek, de nem volt megállás. Néhányan már táncra is perdültek, emelkedett a hangulat, amikor egy erélyes hang csendet parancsolt: Ebédhez! Mindenki ott foglalt helyet a sátor alatt, ahol akart, csak a menyasszony és vőlegény részére tartottak fenn helyet, meg a násznagynak, — a főhelyet. Amikor mindenki ült már, valahonnan a szomszédból előjött a menyasszony. Fehér mirtusz a fején. Álmodozó kék szeme most zavartnak látszott, — szégyenlősen, kissé lehajtott fejjel ment vőlegénye oldalán. Akár egy szemérmes kislány. De hiszen az is még! Aztán csak nem jött az ebéd, nem tudtuk mire vélni a késés okát. Egy régi iskolacimborám került mellém, az örömanya testvére, — haj, volt nagy öröm, mikor egymásra ismertünk. Űristen, milyen nagy is a világ! — pedig mégis milyen kicsi. Volt hát idő elmondani, hol jár, mit csinál? Na, volt is meglepetés, amikor kiderült, hogy most lakatos a gyárban, ő is Miskolcon lakik, de persze nem úgy már, mint régen. — „Gyönyörű bérházban, komám, teljes komfort”, — dicsekszik, s nevetve teszi hozzá: „Mert most már azt is tudom, hogy mit jelent. Most már nem az artézi kút medencéjében fürdők, pajtás, ahonnan az ökröket itatták! Emlékszeme? A béresgazda, az anyja... még onnan is elzavart!” Aztán a gyomrunkat igen csak in- gerli a sok csábító illat —, nem tudjuk már mire vélni a hosszú várakozást. Hanem egyszer az is csak kiderül. A menyasszony legjobb ba- rátnéja, akivel együtt dolgozik a gyárban, valami hivatalos elfoglaltság miatt csak most érkezik. Őt vártuk. u Czázhúsz teríték azt az egyet^ len egyet! Ezen már el kell gondolkodni. Régen, Csillagpusztán, hol volt ez a megértő türelem? A sok keserv, ami akkor, ott a lelkekbe nyomoro- dott, néha-néha előtört, s akkor az embereik egymásnak estek. Veszekedések, ha ugyan nem verekedések vezették le a nyomorszülte nagy békétlenséget. És most, hogy nekivárakoztunk ennek a mosolygós, rózsaszínruhás, harmatarcú nyoszolyó- lánynak! Ekkor áll elő a vőfély. Valami versfélét mond, azaz hogy csak mondana, mert nem tudni miért, már az első sorban elakad. Aztán az egészet elölről kezdi. De ahol az előbb, ott akad fenn megintcsak. Nevetni kéne, ha nem lenne illetlenség, de aztán csak nekivágjuk magunkat a nevetésnek,'mert a vőfély abban is elölj ár. Azt mondja ugyanis: Pedig itt megvan ez valahol,-— s azzal egy nagy árkust lomol elő a zsebéből és ahol nem ment tovább, azt jóidéig keresgéli. De már a másik sornál újfent bennragad. Ezen aztán már nevetni kell. És még azon leginkább, hogy sehogyan sem jön rá: az elejéről olvassa az egészet. Ha már nem tudja. Na ennek nem tudjuk, mi oka lehet, — én azt gondolom, a bodrogkeresztúri. Aztán az asztalra kerül a borjúpörkölt kagylótésztával. Valami felséges íze van! A barátom, aki elég járatlan ebben a traktában, oldalba lök és azt kérdeni: ebből mennyit egyen? Mert helyet akar szorítani a többinek is. Mondom, akkor csak kévést. De lehet azt megállni? Ez a kagylótészta már egészen „úri” eledel, annak Csillagpusztán nem volt hírmondója sem. Már ebből jól belaktunk, amikor előáll megint a vőfély, egy új tállal és egy új verssel," amibe megint csak belesül. Úgy látszik, míg oda volt, megint csak nekiment a keresztúrinak. Hanem abbán a másik tálban van az igazi. A töltött csirke. Minden tál rogyásig. A csirkék csak úgy kettévágva. Legkevesebb egy fél töltött csirke, ami egy tányérm kerül. A sógornőm a főfő felszolgáló, tőle kérdezem, mi van itten? Miből ez a rengeteg étel? Leint és azt mondja: — Ne törődj te azzal, egyél! — De engem érdekel! Még nincs vége. Majd most jön a rántott hús, meg a vagdalt hús. Kinek mi kell! Doldog isten, mi itt ma halálra ^ esszük magunkat! Egy borjút, egy hízót, hatvan pár csirkét kell itt ma .megenni! Aztán a rengeteg torta, mindenféle feliratokkal, mindenféle figurákkal. Meg a rengeteg sütemény. Tortát mi is vittünk, a feleségem meg is kérdezte, hogy arra, mifelénk mi a szokás, hogy tálalják a tortát. Mert az sokféle lehet. Van, hogy mindenki azt kapja, amit vitt és úgy kínálja végig a vendégeket, van, hogy lerakják sorba az asztalra, $ ki melyikből akar, abból vág. Hát én már régen voltam erre lakodalomban, nem nagyon tudom a szokást és a magyarázatom félre sikerült. — Nálunk, Csillagpusztán az volt a szokás, hogy először is nem volt torta. Mert azt a cselédasszonyok nem ismerték, hogy kell összekavarni. Ha meg valamelyik tudta, nem volt mit kavargatni. Ha aztán minden tíz évben valaki odáig jutott, hogy egy lakodalomba tortával állított be, azt már messziről észrevette mindenki. Mert azt úgy hozta, tüntetve, a kezében magasra emelve, s a gyerekek szaladták utána, hogy a nyáluk is csörgött. Ezt onnan tudom, hogy én is szaladtam vagy kétszer. Több tortára nem emlékszem. De az akkor több volt, mint most a Kossuth-díj. Azzal a cselédasszonnyal három évig beszélni sem lehetett. Az akkor is lóháton ült. ha a kukoricásban görnyedt, halálra izzadva. Most itt az a szokás, hogy lerakják az asztalra, s akinek kell, eszik. Ha bír még. De azt már alig. Ott is marad a rengeteg édesség, árván az asztalon. ki őst aztán indulás az esküvőre. De ez már végképp nem úgy van, mint Csillagpusztán. Ott nagy búcsúzkodásról tartott litániát az első vőfély, sírt az apa, sirt az anya, sírtak a testvérek. . És a menyasz- szony. De nem a lányságát siratta a menyasszony és nem leányukat az örömszülők. Az járt akkor a fejükben: hány ember lesz szerencsétlen ebből a házasságból. Mert egy nyomor, rríeg egy nyomor, az már két ember nyomora. Hát még a gyerekek? Legfeljebb az apa sírása volt az öröm, hogy eggyel kevesebb tányér kell már ezután az asztalra. Ez a Marika pedig csak úgy, nevetve vág neki az életnek, — a ta- nácsháza felé vezető útnak. Útközben ugrattuk is a vőlegényt, hogy most még meggondolhatja, de az hetykén válaszolt: — Eszem ágában sincs. — Pedig a tanácsházán nagyon sokáig voltak, már azt hittük, valóban meggondolta. Visszafelé szállt a nóta, valaki elől vitte a prímet. — de úgy. hogy az egész Bekecs minket bámult. Amikor a menyasszony házához visszatértünk, a kapubejárat előtt - egy zsinór volt kifeszítve, néhány rokon kedélyesen elállta a menyasz- szony útját. Valaki szavalt egyet: — Most, hogy erre a hosszú útra léptél, édes Marikám, meg tudod-e mondani, mi a neved? Mert ide csak úgy léphetsz be! Szegény Marika egy pillanatra meghökkent. Hát már a nevét se tudná? Ebben valami csalafintaság lehet. Habozott, gondolkodott, aztán kivágta: — Kovács Jánosné! No. volt is erre örömújjongás. Ez nem akármilyen asszony! Ez már asszony! Bejöhet hát! A kapu kitárul, s a fiatal pár, nagy-nagy boldogsággal, nagy „Éljen, éljen! között bevonul a sátorba. A zenészek akkor rákezdték: ... .„Ha majd egyszer menyecske lesz ebből a lányból... ” És zengett a nóta vacsoráig, azután meg kivilágos kivirradtig. Pörgött a sok szép pár. Kovács Jánosné Rostás Marika is ott táncolt, fehér menyasszonyi ruhájában, akár egy feslő rózsabimbó. És tudta, hogy mindez a nagy boldogság nem álom, valóság itt minden. S ami még szép, — az most jön majd csak igazan. Ste Egyenest a főhadnagyot kerestem,♦ akivel olyan szívélyesen megállapod-1 tunk. Mondom neki: • I — Ne hagyjanak már cserben, fő-t hadnagy elvtárs, együtt a kompá-t nia, s engem megesznek, ha további késik a zene ... 1 A rendőrtiszt meghökken. t —- Hát . nem tizenhetedikébenl egyeztünk meg, Borsos elvtárs? ♦ — Debizony! — erősítem. $ — Nahát? Hiszen ma még csak 1 tizenhatodika van! Tizenhetedikén, Z azaz holnap este fél kilencben egyez-1 tünk meg. 1 Most meg rajtam a csodálkozás, t — Már hogy volna tizenhatodika, 1 főhadnagy elvtárs! Ehol a zsebnap- ♦ táram, nézze csak! 1 Nézi. Kívül, belül nézi s egyszerre ♦ hahotára fakad. Én meg magamban♦ türelmetlenkedek, meg mérgelődök i is, miit mulat rajtam, mikor oly igen | nagy bajban vagyok. Majd így szól: ? — Tényleg, Borsos bátyám, a ma- J ga naptára szerint tizenhetedike j van. Csakhogy ez a naptár tavalyi, « azért nem stimmel a dátum... * Úgy bámultam a naptárra, mintha ] soha olyat nem láttam volna. Hogy J én erre nem gondoltam!... A nem- * jóját! _ % . . . ELÉGETT A CIGARETTA.! Elek bácsi körbe hordja barna sze- i mét az ámuldozó kis társaságon si így mondja a finálét: ] — Nőhát, látjátok, levizsgáztam i én már, mint kulturos. Inkább ma- 2 radok a tanult szakmám mellett. 2 Mert ebben mindegy, hogy milyen i naptár szerint dolgozik az ember, i Itt‘csak az a lényeg, hogy a kés ne ! tévedjen egy millimétert se. « Aztán, mikor már mindenki mun- | kához látna, még megjegyzi: | — Hanem azért jó dolog az az\ üdülés. Abbizony jó! I CSAL A LÁSZLÓ ~ Itt van nem messze a Belügyminisztérium üdülője, ott minőig vannak zenészek, ha megkérjük őket, biztosan segítenek — mondta. — Az elvtárs a kulturos, menjen, és tárgyaljon velük. Mentem és tárgyaltam. És egyszerre megkönnyebbültem, megjött a jókedvem is. Nem volt már akadálya a műsoros-estnek! No, el is érkezett „a nagy nap”. Vacsora után a pódium felé fordítottuk a székeket, ahol rögtönzött színpadot eszkábáltunk. Ment minden, mint a karikacsapás A konfe- rancer vagy ki az ördög egymás után jelentette be a számokat. Dörgedelmes taps minden számra. Én meg büszkélkedek magamban, mint valami színrendező. Azt hittem, én vagyok az est fénypontja, a szereplőknek szánt taps főképp nekem dukál. Mert csakugyan nagy volt a siker! Hát még amikor a konferáló felszólít mindenkit a műsor végeztével, ne menjenek el, mert most jön az est teteje: a táncverseny! Hű, erre volt csak nagy öröm! Neki az asztaloknak, székeknek, kifelé mindet, mert Ut csak annak van helye, aki táncol... „ Gyorsan elkészültünk a teremmel. Ki-ki már a párját is megtalálta — jöhet a zenekar! De ... de hői a zenekar!? Ördögbe, hiszen azt ígérték, pontban fél- kilencre itt lesznek, még véget se ér a műsor, most pedig negyed tíz múlt! Hol vannak hát! Rámront a gondnok: hol a zenekari? Nekem a publikum: hol a zenekar!?... — Biztosan késnek egy kicsit — nyugtattam a hangulatot. Azt mondja erre a gondnok: üljek a biciklijére és sürgessem meg őket. Felültem, s karikáztam a BM-üdü- lőbe, úgy tapadva a pedált, hogy a szusz is majd kifogyott belőlem.
