Észak-Magyarország, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-07 / 157. szám
2 ÉSZ AKM AG Y ARORSZ ÁC Kedd, 1959. Júliusi. NAHÄT, SZESZÉLYES EGY IDŐJÁRÁS!... Az előbb még hétágra sütött a Nap, felhő sem mutatkozott az égen: leszorult rólunk kabát, ing, $ még a bőrünk is levetettük —, ha tudtuk volna. Most meg — ime: egyszeriben megdördült az ég, »-hordókat gurítanak odafent« — kiabálják a gyerekek, s az első szélfuvallattál zápor zúdul nyakunkba. Elbújni sem- igen lehet, egyrészt, mert nincs közelben sem kunyhó, sem fa, másrészt pedig, mert mire összekapkod kapát, kaszát, levetett ruhát, vizes korsót az ember — akkorra úgy elázik, mint a kacsa. Szaladnak árkon-bokron, torony iránt egyenest az ónodi Rákóczi Tsz tagjai, amihez legközelebb vannak, ide, az István-majori istállók eresze alá. Egyiküket, másikukat félúton kapta el a nyári zápor, törülköznek az elázott zsebkendővel, ing ujjával, ki mivel tud és cigaretta után kotorásznak a zsebben. Valaki a következő pillanatban dühösen vágja doboz Kossuth-ját a sárba. — Ez jól elázott! Legalább egy 'megmaradt volna ... Védettebb helyről, a szomszéd dóz- nijából mégiscsak előkerül egy-két Cigarettára való dohány: rágyújtanak, megosztoznak testvériesen, s a füstöt belefújják az ereszről lecsurgó esőfüggönybe. — Ma sem kapálunk többet, az biztos! — Elállhatna ... — El. Nem is igen kellett volna. Kapott,most már elég nedvet a föld. Itt van a sok kapálni való a nyakunkon, az aratás is közeleg, meg a sok mindenféle munka és az idő ... az idő nem hágy nekünk dolgozni. OLYAN CSENDES ZSÖRTÖLŐ- DÉS EZ — bár leginkább azok részéről, akik a kukorica táblában kapáltak s eláztak, mert többen vannak olyanok is, akik örülnek a zápornak. — Jó eső, nem paskolja le nagyon a földet. Kell az a dinnyére, dohányra. — Na lássátok, hogy lehet itt igazságot tenni? — Leginkább úgy, ha Lajos bátyám parancsolna neki. Csinálja ,meg, ha tudja, hogy ne essen csak a dohányfőidre ... Az idősebbek kuncognak, ők már ismerik, hogy ez teljességgel lehetetlen, ám néhány tejfeles szájú gyerek izgatott kíváncsisággal várja, a »tudós-« bácsi elállítja-e az esőt. — Tegye meg, Lajos bácsi! Tegye .meg, ha tudja! Megálljatok! — int nevetve és az épület sarkához lép. Jeleket ír a leyegőbe, mormolja is, hogy »abrakadabra« — de a zápor nem, hogy szűnne* még jobban zuhog és egy -erős szélroham az öreg nyakába csavarja a csatornából kiömlő vizet. Nagy nevetés a felelet és erre valahonnan előkerül Gomba elvtárs is, a szövetkezet elnöke. TALÄN az OLVASOK is emlékeznek még rá — mert akkor megírtuk —, hogy az alsózsolcai gépállomásról »emelték« ki erre a tisztségre. Az ónodi Rákóczi tavaly és a még előbbi években számos gyermekbetegséggel küzdött. Ha emberi betegséghez hasonlítanánk ezt, úgy mondhatnánk képletesen, hogy negyven fokos láza volt, s Gomba elvtárs kapta a megbízatást, hogy levezesse, megszüntesse ezt. Hogy sikerült, az bizonyos. Az ónodi Rákóczi ma már — különösen szarvasmarha-állományáról — híres. Még nem tartozik ugyan a legkiválóbb nagyüzemi gazdaságok közé, de határozottan fejlődik, szinte napról-napra gazdagodik. A múltkoriban ott járt csehszlovák küldöttség tagjai is nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Gomba elvtárs érdeme? Feltétlenül az övé is! De az egész termelő- szövetkezet tagságáé, akik felismerve a korábbi szervezési, módszerbeli hibákat — közösen fogtak azok megszüntetéséhez. — A tsz-nek hány hold földjét paskolja most az eső, Gomba elvtárs? Az ELNÖK ELŐVESZI A »KIS OKOST« — hogy mennyi mindent tud ez a kis jegyzetfüzet!... — és sorolja: — Jelenleg 63 tag, 10 dolgozó családtag, 51 családdal 456 katasztrális hold földünk van. Legelő 80 hold, rét 2 — összesen tehát 538 holdon gazdálkodunk. Ha pedig odébb lapoz a kiskönyvben, sok minden kiderül még abból. Mert az az ötszáz hold számtalan kisebb egységre van darabolva. Persze, csak papíron, mert a valóságban egy tagban van az — de itt úgy szerepel, ahogy bevetették. Az egyikben búza — majd 100 hold — a másikban kukorica, burgonya, napraforgó, cukorrépa, vöröshere, szö- szösbükköny, borsó, vöröshagyma, dinnye, dohány és petrezselyem. — Mindegyikre szükség van — mondja Gomba elvtárs — meg a sok takarmányra. Jócskán vetettünk pillangósokat is: kell az állatoknak. Régebben itt volt a hiba. Nem volt jó állattenyésztés, S ha volt is, nem fordítottak a szakszerű kezelésre elég gondot. Most 75 tehenünk van — azaz hozzá jön még a TEGI-től vásárolt 30 darab előhasú üsző és az Ál« latforgalmi Vállalattól vásárolt kiselejtezett jószágok, amelyeket sőrébe fogunk be. Éppen itt velünk szemben vannak az új silók, összesen 600 köbméter fér bele. Ezt mind tele vágjuk; az idén. A takarmány, meg a silókukoricafélék jól sikerültek. Nem is bánom, hogy esik az eső, jól fejlődik a kukorica. ESŐ MÉG NEM CSINÁLT DRÁGASÁGOT, s majd csak bekapáljuk aratásig még, ami hátra maradt. Ónodvári Miklós Ismeretlen Goethe és Schiller kéziratok Bgy leningrádi archivumban Goethe, Schiller, Weiland, Herder, Hoffman és Klopstock eddig ismeretlen eredeti kézirataira bukkantak. Megtalálták többek között a „Teli Vilmos” kézzel írt egyes jeleneteit, a költő rendezői utasításával. A tűzvész következtében erősen sérült kéziratokat a weimari szinház leégésekor sikerült megmenteni, s azok később magángyűjteményekből kerültek Leningrádba. A kéziratok között van Goethe egyik levele, amelyet Adam Friedrich Oeserhez, rajztanárához intézett. r Értékes műtörténelmi leletre bukkant dk a diósgyőri várban A restaurálás alatt álló diósgyőri zx várba vasárnaponként tömegesen zarándokolnak a kíváncsi érdeklődők, hogy megtekintsék, menynyire haladt az újjáépítés, hogy egy keskeny csigalépcsőn felhágva, bepillantsanak az egyik már csaknem teljésen újjáépült torony belsejébe, majd a torony belsejéből gyönyörködjenek a kilátásban, meghallgassák a kalauzoló tudós szakember magyarázatait. Érthető ez a nagy érdeklődés hazánk egyik legrégibb műemléke iránt, amelyhez IV. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király korának annyi nevezetes eseménye fűződik. A restaurálással párhuzamosan lendületesen folyik a régészeti kutatás is, amit a Nemzeti Múzeum megbízásából Komáromy József, a Herman Ottó Múzeum igazgatója irányít. E kutató munka számára különösen hálás területnek bizonyult a vár rondellája, a bejárattól balra eső tornyot körülvevő erődrész, amely megőrizte a beléhullott és betemetett egykorú körtetagos, gótikus fa- ragványokat, címer töredékeket, reneszánszkori ajtópárkány töredékeket, azonkívül az akkori időkben használt üveg, cserép és fémedények maradványait, amelyekhez hasonló háztartási tárgyak már régebben is felszínre kerültek és láthatók voltak a múzeumban. Az itt most folyó régészeti kutatás napról-napra temérdek leletet hoz felszínre s azokat zsákszámra hordják be a Herman Ottó Múzeumba. A leletek fényt vetnek a reneszánsz palota belső felszerelésére, díszére. Egészen új megvilágításban mutatják meg a kályhacsempe-töre- dékek révén az akkori kályhás ipart. A kályhacsempe darabok között olyan újak is akadnak, amelyek feltételezik, hogy a környéken a tizenhatodik század folyamán egy önálló fazekasműhely működött. A csempéket alakos ábrázolások — Ádám-Éva, szatírok, faunok, hónuk alatt bőrfurulyával és általában görög-latin mitológiai alakok — díszítik. Újabb leletek ezek, amilyenek még nem fordultak elő a magyarországi leletkincs közt. Nyilván a híres Miskoltzi Fazokas Mihál készítményeinek most felszínre került példányai. Minden, a rondellában talált lelet értékét felülmúlja azonban az a márvány dombormű töredék, amelynek alsó részét már a múlt század végén találták meg a diósgyőri rondellában és jelenleg a Szépművészeti Múzeumban őrzik. A dombormű a korareneszánsz csekélyszámú magyar emléke közt a legjelentősebb helyet foglalja el. A most előkerült töredék a Budapesten őrzött, s a művészettörténetben „diósgyőri dombormű” néven ismert töredéknek felső kiegészítő része, úgyhogy a kettő együtt, némi hiányoktól, felületi sérülésektől, letör- delésektől eltekintve, teljes képet ad alkotója, Giovanni Dalmata, Mátyás király kedvelt olasz szobrásza e művéről. Az Archeológiái Értesítő 1898-as évfolyamában Éber László a dombormű Pesten lévő töredékéről megállapítja, hogy az ábrázolás tárgya a korabeli keresztény művészetben legtöbbször előfordulók egyike. Középen Madonna, Ölében a kisded Jézussal, mellette két női szent. Jobbra alexandriai Szt. Katalin, akit a szöges kerék és a pálmaág, mint vértanúságának jelvénye jellemez. Balra a másik szent valószínűleg Szt. Lucia, aki kiszúrt szemét egy csészében tartja. A domborműben a gótikus hagyományok a korareneszánsz jegyeivel olvadnak össze. A most előkerült felső részben Mária feje látható, amely az előbbi töredékről hiányzott. Mária kagylódíszes fülkében ül, korinthuszi oszlopokkal övezve, ettől balra egy páncélos angyal áll, kiterjesztett szárnyakkal. A majdnem öt évszázados domborműn még látszanak az aranyozás nyomai. De látszik néhány csákányütés friss nyoma is, ami a feltáráskor érte, amikor a csákányozó még nem tudta, milyen világhíres leletre bukkant. Érdemes néhány szót szólnunk a dombormű 1509-ben elhúnyt alkotójáról. í^iovanni Dalmata 1445-ben született ^ Trau (Trogir) dalmáciai városban, abban a városban, amelynek várába csaknem 200 évvel azelőtt IV. Béla az őt üldöző tatárok elől menekült. (Micsoda érdekes játéka a történelemnek ...!) Dalmata családi neve Duknovich volt, Olaszországban lett Giovanni Dalmata a művészneve. Magyar kortársai Traui Jánosnak hívták. A dalmát származású olasz márvány faragó 1470-ben még együtt dolgozott Andrea Breg- noval, majd Minő da Fiesole-val, a római, illetve toscanai szobrászat e két neves mesterével. 1481-ben került Budára, ahol Mátyás király vette pártfogásába. A király munkássága elismeréséül neki adományozta a szlovén Majkovec várát. A művész 1490-ben, Mátyás halála után elvesztette a várat és szülővárosába, Trau- ba költözött, ahol a dómnak két szobrot faragott. Élete utolsó évében Anconában tűnt fel, ahol Giánelli síremlékét faragta még meg. G. Dalmata, a quattrocento e neves márványfaragó mestere magyar- országi működésének emlékét a diósgyőri domborművön kívül többek között a Mátyásról és Beatrixről készült márvány mellkép (Bécs) és a visegrádi Madonna (Esztergom) őrzi. Nem tudhatjuk azonban, hány más műve veszett oda, semmisült meg a századok folyamán. A nagyértékű új lelettel a miskolci kutatók méltón köszönthetik a Hazafias Népfront rendezésében ma, július 7-én és 8-án tartandó Borsod megyei műemlékvédelmi napokat. Az értékes leletek tömege egyben dicsén a miskolci városi tanács áldozatkészségét, — lehetővé tette, hogy a diósgyőri vár restaurálása és a vele kapcsolatos régészeti kutatás gyorsabb iramban folyhasson, s az ebbe fektetett költség mielőbb meghozza anyagilag is, erkölcsileg is gyümölcsét. HAJDÚ BÉLA Egy községi kulturház mecénást keres A nágyrozvágyi községi tanács megbízta a Miskolci Tervező Vállalatot egy községi kultúrház megtervezésével. Emlékszem, a tervezési munka nagyon sürgős volt 1958. őszén. A község vezetői nagy lelkesedéssel fogtak munkához. A tervező vállalat dolgozói is megértették, hogy mit jelent az, ha egy faluból szövetkezeti község lesz. Soronkívül elkészítették a terveket. Mi, építészek a vidéket járva, állandóan agitáljuk a községi tanácsokat, hogy ne a falusi kőművesekkel terveztessenek, hanem tervező építészekkel, akik hivatásszerűen foglalkoznak a tervezéssel, ugyanúgy, mint ahogyan a falusi kőművesek is hivatásszerűen végzik a kivitelezést. A nagyrozvágyiak is csináltattak egy ilyen tervet, de a kivitelezésről lebeszéltük a tanácsot. Egymás munkájának igazi megbecsülését csak akkor tudjuk kivívni, ha mindenki a maga munkaterületén dolgozik. A közelmúltban kint jártunk Nagy- rozvágyon helyszíni művezetésen. A kultúrház tető alatt áll, falai, szerkezetei, fedélszéke, asztalos munkája, részben lakatosmunkája elkészült, a tetőcserepezés kíb. 25 százalékban hiányzik, A tanács titkára közölte velünk, hogy a Borsod megyei Tatarozó és Építő Vállalat elvonul a munkahelyről, hitelfedezet hiányában. Az eső szakadt, a színpad feletti részen, ahol nincs lefedve az épület, áztatta az eső a felerősített magor lemezeket, s alatta a sáros víz egyre nőtt a színpad alatti feltöltésen. Elgondolkoztató, mi lesz az épület sorsa, ha a kivitelező vállalat valóban elvonul munkahelyéről? Az épület itt marad félig készen, eső veri, szél és vihar rongálja, azután jön a fagy, s megkezdi romboló munkáját a téglák hézagai között, a feltöltéseknél és mindenütt, ahol az őszi víz korábban már beszívódott. így fagynak meg azok a remények is a községben, melyek a kultúrházat már befejezve látták, feldíszítve, átadásra készen, tele széksorokkal, vidám, ünneplő közönséggel. Nagyrozvágy szövetkezeti község a községfejleszté.si alapból három év alatt sem tudja befejezni a kultúrházat, hiszen a községi adók csökkentek. Három-négy év alatt pedig a félig kész kultúrház tönkre megy, az eddig befektetett munka jórészt kárba vész, az ismételt felvonulás felesleges pénzkidobást jelent, minden vonalon kár éri a népgazdaságot. A kultúrház eredetileg 380 000 fo- rintBáTceruIt volna T952-és árözJnten. Az 1959-es árszintre való költségvetés átdolgozások azt'mutatják, hogy a kiviteli összeg kb. másfélszerese lesz a réginek. Ezzel számolni kell, ez így van az ország valamennyi beruházásánál, ez nem nagyrozvágyi specialitás. Most arról van szó tehát, hogy azok, akik eddig támogatták a .kultúrház építését, tovább is kell, hogy anyagi támogatást biztosítsanak, össze kell fogni a párt, a megyei tanács és járási tanács illetékes szerveinek, mert a kultúra ott kopogtat Nagyrozvágyon, de nincs még otthona és a félig kész kultúrház mecénást keres. Az épület befejezéséhez kevesebb pénz kell most, mint 3—4 év múlva, s ez döntő szempont. KLIE ZOLTÁN építészmérnök AMIKOR AUTÓNK nagyhuppan- va megállt egy akáccserjés park szélén a keselyűhalomi Állami Gazdaság irodaépülete előtt, éppen indulásra várakoztak a jóval előttünk érkező Heves megyei vendégek. — Mi járatban voltak errefelé? — bukkant ki kíváncsiságunk. — Az ivadékvizsgálat miatt jöttünk ..., olyan tapasztalatcsere-félét tartottunk — válaszolta a hevesiek főáll atteny észtő j e. Hogy egészen őszinte legyek, az első pillanatban nem is értettem, tulajdonképpen miről is van szó. Aztán később, amikor elindultunk á gazdaság főkönyvelőjével, Szőllőssi János elvtárssal, hogy körülnézzünk az igrici telepen, egy hosszú és világos épület előtt megállva így szólt: — Hát itt van az a bizonyos ivadékvizsgálat ... S ahogy beljebb kerültünk, magyarázta, hogy tulajdonképpen mi is a rendeltetése ennek az épületnek. — Itt van a mesterséges termékenyítő állomás. Nem oly régen, az elmúlt évtől dolgoznak itt, a gazdaságon belül... Hanem erről majd inkább az állomás vezetője. Mile Kálmán beszéljen — mutatja be a jól felszerelt, tiszta kis laboratórium mögötti irodában Mile elvtársat. —- Valóban nem régen kerültünk ide, s míg az elmúlt esztendőben csak a mi gazdaságunk, ma már Heves és Borsod megye majdnem minden Állami Gazdasága hozzánk tartozik. — Hanem most már ne kínozzák tovább kíváncsiságomat: mi is az az tWdékvizsgálat? — Ro igen! Árról van szó tulajdonképpen, hogy Márkus professzor A milliós nyereségért irányításával, az országban először, 22 bika-„kortárs” ivadékainak fejlődését, erősségét és termelékenységét, vagyis hát tejhozamát kísérjük figyelemmel. A 11—17 hónapos bikáktól egyforma számú utódot szeretnénk létrehozni egy év alatt és ezek közül kiválasztani a legjobban termelő fajtát. Eddig ugyanis a jóltejelő ivadékok szaporításához a teheneket szelektáltuk. Most azt akarjuk ki kísérletezni, hogy ha az apaállatot választjuk meg, milyen eredményt érhetünk el. Ha a kísérlet beválik, akkor remélhetőleg olyan teheneket sikerül „létrehozni”, amelyek több száz literrel termelnek több tejet... — A kísérlet mikor kezdődött? — Most, július 1-vel. — Egyébként mekkora az állatállományuk? — Van 332 tehenünk ... — S mennyi a tejhozam istállóátlaga? — 10,6 liter. Naponta több mint 30 hektoliter tejet adunk a felvásárlóknak. — S ezenkívül? — VAN 150 ÜSZŐNK, 230 hízómarhánk, 200 mesterséges borjúnk, 80 fehérhús-kocánk, ezeknek 500 utódja, 500 hízónk, 5 000 juhunk, 40 ezer baromfink. amiből 2 600 a törzs- állomány, a többi pedig pecsenyecsirke ... — No, akkor éppen elég lehet ápolni, nevelni ezt a rengeteg állatot... — Nem mondom, van gond velük elég, — nevetett a főkönyvelő. — De higyje el, megéri. Ezeknek köszönhetjük, hogy az idén nyereséggel zárunk. — És ez már biztos? — Ha csak valami elemi csapás nem borítja fel a számításunkat — amit erősen remélünk, — körülbelül 1 millió lesz a nyereségünk... — Persze ahhoz, hogy ezt a töméntelen állatot elláthassák, nagymeny- nyiségű takarmányra van szükségük. Gondolom, ezt is az Állami Gazdaság termeli. Mekkora földterületen gazdálkodnak? — összesen 7 850 katasztrális holdon. Ebből 4 319 hold a szántó. Termelünk mindent, ami egy kis pénzt hozhat a házhoz, vagy ami az állat- tenyésztéshez elengedhetetlenül szükséges. — Az aratással hogy állnak? — HÁROM KOMBÁJNNAL és kilenc aratógéppel vágjuk az őszi árpát ..hanem jöjjön és nézzen körül nálunk. Az ideiglenes magtároló előtt tisztítjuk már a kombájn-árpát, — invitált szívélyesen Szőllőssi elvtárs. A termékenyítő állomással majdnem szemben, hatalmas betonozott udvaron egy kapcsolt gabonarosta- sorral tisztították éppen a kombájnaratta magot. — Hat ember munkáját takarítjuk meg ezzel, — mutatott az elmés szerkezetre a főkönyvelő. — Teljesen automatizáltuk ezt a munkafolyamatot és nézze meg, milyen szép tiszta magot kapunk a rosta alól. — S bele markolt a teli zsákba, aztán tenyeréről szinte szemenként pergette vissza a dús, kövér árpaszemeket. — 20 mázsás a termésátlagunk ebből az árpából... A szemközti épületből nagybaj u- szú, markánsarcú, kékkötős bácsi lép ki, kezében vasvillával. — Bikagondozónk, — jegyezte meg Szőllőssi elvtárs, látva, hogy érdeklődéssel szemlélem emberünket. — Akkor nyilván az ott a bika-istálló! — Ügy van. Jöjjön csak, nézzen körül ott is. Bent éppen etetés, almozás volt. A fiatal és szép kiállású állatok jámboran szólalták a takarmányt. Amikor már ismét kint voltunk a szabad levegőn, Szőllőssi elvtárs körülnézett: — Mit mutassak még maguknak? Menjünk ki a kombájnokhoz? — Arra sajnos már nem lesz időnk, hanem... — Ja, igen ..., majd elfelejtettem: nézzék meg a baromfikeltetőnket és a tenyészetet. Az is érdekes lesz, gondolom. Itt van néhányszáz méterre. Perceken belül ott lehetünk. Mint minden itt a gazdaságban, a keltetőállomás épülete is ragyog a tisztaságtól. — Egy lóistállóból alakítottuk át nem is olyan régen. Ez év februárjában kezdett üzemelni a keltetőnk, — jegyezte meg a főkönyvelő. A további „életrajzi” adatokat aztán már maga az állomás vezetője, Novák János szolgáltatta: — Eddig körülbelül 105 ezer csirkét keltettünk. És ezzel biztosítani tudjuk Miskolc, Kazincbarcika, Tiszapalkonya és környékeik tojás- és Szöllősi elvtárs végigmútatott a ba- egy 40 ezer darab tojást tudunk a keltetőkamrákban elhelyezni... Ez azonban még mindig semmi ahhoz képest, amilyenné jövőre fejlesztjük az állomást. Félmillió forintot ruházunk be rá. S akkor már kb. 150 ezer pecsenyecsirkét és félmillió darab tojást tudunk biztosítani az ipari munkásoknak. — MILYEN FAJTÁKAT tény ész* tenek leginkább? — A fehér-leghorn a „tenyész- irány”. Ez a fajta ugyanis a tojástermelésre igen alkalmas. El ne feledjem elmondani, hogy a baromfitelepeinket is szeretnénk jövőre automatizálni annyira, hogy egy ember képes legyen 10 ezer csirke ellátására, gondozására. Persze a telepéket is érdemes ám megnézni... — No igen, hát éppen oda indulnánk. A hat-nyolchetes pecsenyecsirkéket kiköltöztették nyári szállásukra* hadd csipegessék kedvükre a zöldet. Valóságos kis baromfiparadicsomban helyezték el a vándorólakat, a lucernások, herések szélén. Megtalálható ott a fehér leghomoktól a kendermagosig, a magyar-sárgától a rothizlandiig a legszebb baromfi- fajták. Százával nyüzsögtek a lapályoson — s riadtan rebbentek közeledőnkre, tarka pihefelhőt kavarva maguk körül. Szőllőssi elvtárs végigmutatott a ba- romfihadon: — Látják, ezeket is azért neveljük, meg mindent, amit teszünk# azért tesszük..., azért az egymilliós nyereségért! Az eső nem csinál drágaságot . . .
