Észak-Magyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-01 / 101. szám

KSKARMAGYAROMZAU

Péntek, 1959. május 1

a öreg, megsárgult Petőfi - ^ verseskötet lapjai halkan zizegnek. Sovány, ráncos kéz forgatja vigyázva a vaskos kötetet. Pillanatra meg-megáll, s ilyenkor nehéz, hörgésszerű sóhaj tölti be a kis szobát. Megreccsen a szúette faágy; a kivénült falióra egyhangú ketyegése jelzi a megállíthatatlan időt, Kint, a nyitott ablak előtt friss áprilisi szél borzolja a félig- meddig már kibomlott orgonaszirmokat. Viruló élet, s itt bent, a hűslevegójü, tiszta szobában száz apró jel láncán üzen a múlt.

— Adjatok még egy párnát, úgy kényelmesebb..— Hű asszonyi kéz lesz biztos, puha támasztékot a hajlott gerincnek, azután újra susognak a milliószor megíoi'gatot: könyvlapok.

— Itt van! — A szavak tojtol. köhögésbe fulladnak s a perga menszínü remegő kézben száraz, megfeketedett virágszirom lebbtii jobbi’a-balra a kíváncsian beszök- kenö tavaszi napsugárban.

— Hogy megszenvedtél érte, huszonhat éve! -r~

De még mindig piros. Mellém teszitek majd ezzel a kötettel.

— Ne bolondozz, az még mész-*

sze van. — A hitvesi kéz vigyáz-* va simítja hátra a hófehér ritka* hajszálakat. •

— Bár igazad lenne, de itt belül* egyre jobbun szorít. Néha azt hi-| szem, meg kell fulladni már. De* valahogy nem is bánom. Letelt.t Mindenkinek letelik egyszer .. .J Tudjátok, ez a virág vigasztal.} Csak még ezen a május elsején ki-, mehettem volna. Eddig mindig sikerült, most meg nem tudom, mi lett velem. Ez y, nedves, enyhe! tél,..

— Emlékszel, anyjuk? Harmincháromban Is mintha ilyen telünl lett volna. De akkor még bírtam magamat, j

— Pedig csak egy évvel elölt ej

jöttél haza, |

— Az tett lünkre, az a tizenkétX

esztendő a hegyek között, j

— Meg a verés harminchárom-* ban. Nem nyughattal. pedig mond-J tam: ne menj, -János, ne tedd. Já-j nos Nem ért semmit! Csak azt a* szegfűt ne tűzted volna fel! X

— Ezt? Es mi lenne akkor ne-X

♦

kém? — A gyengeségtől könnye J szürke szemek emléközöntől fátyc lozva simogatják a száraz szegfű szirmot, meleg, szerető tekintettel,

— De még mindig piros! Látod? Itt a száránál?!

BARCSA SÁNDOt.

MÁJUSI SZEGFŰ...

— Csak te látod olyannak, hiszen fekete.

— Piros, hidd el, hogy piros! Itt, ahol bevéreztem. Mégis hazahoz mm, a számban.

— Hat fogad nélkül.

— Hat fogam nélkül.

— Hiába’

— Nem. nem hlaba! Te tudoo legjobban. Hiszen apádért tettem, meg az én tizenkét nehéz esztendőmért ott a hegyekben. Jó voll megmutatni, hogy nem félek .. . sohase féltem. Tizenkilencben <e. azután se.

•— Az Igaz. még a huszonötnél <e Jajgattál. Pedig az a hosszú román verte rád.

— Az rosszabb volt. de az a szegfű megmaradt nekem. Mellém teszitek majd. ki ne hagyjátok.

— Csak te hagyjad! Mondta az orvos, hogy ha nyugszol, nem lesz baj.

— Aranyos orvos, de hazudik.

Fél vese huszonhat esztendeje, asztma tizenöt esztendeje, reuma huszonöt esztendeje. Ha annyi emlék nern tartana ide. már rég elmentem volna . . . Add ide a pipámat.

— Azt nem, rád jön a köhögés:

— Add ide! Ha a huszonötöt bírtam, a fél vesét bírtam, a hat fogat bírtam, bírom a pipát is. — Reme gő kézzel morzsolja a sárga do-* hányt. Sercenvé lobban lángra a gyula és illatos dohányfüst száll vékony, kék fátyolként a nyitott ablak felé.

— Látod, nem köhögtél. Jó! Még meg is vidámít, mim ez a szegfű.

— Még mindig látom, ahogy kitépte a csendőr a gomblyukadból. Az a Karsai.

— Nem. nem Karsai volt. Nem jól emlékszel ... Domány! • Karsai ütött meg a puskatussal.

— Akkor már én szaladtam.

— Hm. Megijedtél.

— Azt hittem, agyonütnek. JajM

veszókeltem anyámnál estig..; Egy eve se volt, hogy hazajöttél Szlovákiából.

— Nem, nem ütöttek agyon, de alaposan megvertek. Andrist is. Pedig nála piros szegfű se volt.

ég jó, hogy a gyereket nem bántották melletted.

— Ellöktem, elszaladt! Akkor hajoltam le a virágért is. Nem tudtam hova tenni, ott volt délutánig a nyelvem alatt. Tudod, valami rettenetes érzés szállt belém. Odabent az őrsön ketten fogtak le, rúgtam, haraptam.

— Akkor verték ki a fogad puskatussal.

— Az, Karsai. Meglakolt érte, negyvenötben felakasztották.

— Persze nem azért!

— De azért is. Mindenért. A huszonöt gazember esztendőért. Apádért, meg értem!

— Meg a fél vesédért, amit levertek.

***m»«**»*****m*»*»«*»***««««»m**«««**««***»«*4{>*»»**«*««««*»««»*«i

j

Tj1 zt hallottam róla munkahelyén azoktól az emberektől, akikkel évek óta együtt dolgozik, meg aztán azt, hogy munkatársai nagy apssal köszöntötték, amikor újra megválasztották bizalminak. — He tides, szorgalmas, fáradhatatlan ember, — mondják róla az üzemben, Jól dolgozik, megfe- 1élőén képviseli a dolgozók ügyét, eleget tesz a szakszervezeti érdekvédelmi és nevelő feladatnak, — miért ne lehetne továbbra Is bizalmi.

— Amikor hét évvel ezelőtt megválasztották bizalminak, azt kapta tanácsul, hogy tanúsítson nagy figyelmet a dolgozók jogos ügyeinek elintézésében, segítse elő a munkások művelődését, szakmai képzését, — hallom az üzemi bizottság elnökétől.

Balogh István, idős, megfontolt ember. A Miskolci Cementipari Vállalat egyik legjobb betonozó szakmunkása. Mint bizalmi, cselekvőén tevékenykedik. A neve- lésregyik leghatékonyabb formája a példamutatás. Ezt az elvet tartya ő is

Szeretik és becsülik

szem előtt, hiszen több éves tevékenysége óta élen jár a munkában, a politikai és erkölcsi magatartásban. Pedig a szocialista törvényesség őrének lenni nem köny- nyü feladat. Egy bizalminak, aki szívvel, lélekkel a közösségért dolgozik. mindig résen kell '■ennie. Ha kéréssel fordulnak hozzá intézkedni, ha pedig kérdeznek tőle, felelnie kell. Egy üzemben, ahol emberek élnek, dolgoznak, sok a tennivaló...

A betonüzemben, ahoi dolgozik, 33 szakszervezeti tag tartozik hozzá. Velük foglalkozik, velük törődik napi munkája közben. Egyszer a szociális rendelkezések betartása, más alkalommal a termelést gátló körülmények megszüntetése, bérpanaszok intézése, a nemzetközi politikai események alakulása és kitudja hányféle kérdés foglalkoztatja őket. A vállalat igazgatója, Cáréi elvtárs mindig kiké* ri az üzemi, bizottság, illetve a bizalmiak véleményét a munkásokat érintő kérdésékben, mégis akadnak olyan dolgok, amikor a bizalmi közbelépésére van szükség. így történt akkor is, amikor az üzemrész dolgozói a védőruhaellátás ügyében fordultak hozzá.

— Járjon el érdekünkben az igazgató elvtársnál Jól tudja, olajjal bánunk, gyorsan szennyeződik a védőruha. Ha g yakra b ban cseré lilé n k, akkor megóvnánk magunkat a rendszeresen visszatérő bőrfertözések- től. —- kérlelték,

Balogh István tudja mi a kötelessége. Egy percig sem nézhette tétlenül, hogy munkatársai között olyan ember is van, aki bekötött karral jár munkába. Tárgyalt, javasolt mindaddig, amíg el nem intézték, hogy több ruhát vásároljanak és ez által meggyorsítsák a váltást.

Azóta ez a kérdés kedvezően megoldódott. A. korábbi rendszertelen csere helyett most már kéthetenként tiszta kötényt, havonta pedig tiszta védőruhát kapnak. És ami a legfontosabb: mindannyiuk örömére, megszűnt a brigádban a kellemetlen bőrbetegség.

Másik alkalommal a brigád egyik tagjára terjedt ki a figyelme. K. M. elég gyakran megfogta a boios poharat, de úgy. hogy ez legtöbbször a munka és a család rovására ment. Tervbe vették, hogy olyan légkört alakítanak ki a brigádban, hogy minden ember ítélje el az ilyen magatartást, a rossz, hanyag munkát. Tervük sikerült. Több hónapos nehéz munka után megmutatkozott az eredmény. K. M, ma az egyik legjobb tagja a brigádnakAz üzemben többen dolgoznak mezőkövesdiek. Balogh Istvánt is oda várja esténként a családja. Ha beteg közülük valaki, vasárnap látogatóba megy hozzá. — Ilyenkor még egy kisüveg pálinka is előkerül a zsebből, — jegyzi meg tréfásan.

Az ilyen ember megérdemli a bizalmat.

SZARVAS MIKLÓS

Hemingway felejthetetlen emlékű uóp regényének hőse „Az öreg halász es a tenger" vén marcona alakja jut eszembe, aki számtalan haláh veszedelemben vontatta csónakját a hatalmas óceán tetején. Mintha a két arc; a vén marconáé és Danyi bácsié, hasonlítana egymáshoz. Csuk n kép nem teljes. Amott a föld le kenőjében a végtelen és titokzatos tenger — itt a sujóparti kis füzes. 4 partot mosó viz halkan csobog a fák édeskés sárga gyökerein, Beszélget a maga nyelvén és Danyi bácsi érti is, hogy mit mond, csak nekem tűnik ilyen egyhangúnak és unalmasnak.

Dél óta ülünk a parton. Rágjuk a zsenge fűszálakat és hallgatunk, mint a kukák. Beljebb nagyobb a víz sodra, csillog rajta a visszaverődő napfény és arasznyi kárász veti magát magasba egy pillanatra. Halkan cuppan a víz, mintha követ dobtak volna bele; széles, majd mind kisebbedé gyűrűben köröznek a hullámok és a folyó megint csöndes lesz. A neszre a vén ember is felfigyel, kihúzza, majd látja, hogy üres, megint visszaengedi a csempelyt és lassan, kimérten megszólal:

— Az óceán? Az más... S megint gondolataiba merül. Hallgatunk mindketten.

Én a földrajzi óceánon járok kép zeletben. Magam előtt látom a zöldeskék vizet, a beleveszö horizontot, nagytestű feliér hajóleat. a parton az izzadó, káromkodó, italgözös dokkmunkásokat, bentebb valahol a kecsesen sikló vitorlásokat. Sirályok röpködnek a víz felett és elterülnek a gőzösök árbocain, mint fehér zsebkendők ...

Danyi bácsi az emlékezés óceánján Icalandozott cl. A saját élete tengerén. A nehezen mozduló paraszti ész most futva teszi meg visszafelé az évtizedeket. Belebámul Kvízbe, amelyből az arca tükröződik vissza, s mintha ebből a nagy nyitott könyvből olvasná fel nekem:

A Sajó és a tenger...

Részlet a „Hot vagy, Amerika *Ví< című, készülő sorozatból

— Én láttam. Oda is, meg vissza is láttam a hatalmas tengert. Azt a mocskos, nagy fekete vizet, fyiert amikor én láttam, mocskos volt éppen. Piszoktól, szennytől fertőzött, mint ahogy ettől csöpögött a fél világ. Elindultam, mert hívtak. Kecsegtettek a könnyű élet reményével. „Gyere velünk, mert itthon mi vár rád? Ott meg... Amerika. Hát Amerika azért mégis más!" Huszonnyolc, vagy huszonkilenc éves lehettem. Hát gyerünk, vágjunk neki ennek a tengernek, emberek! Asszony, család, maradt itthon. Majd utánam jösztök, ha pénzem lesz. Meglássátok, egyszer csak küldöm a hajójegyet...

Philadelphiába kerültünk aztán. Rengeteg viszontagság után vagy öten. Előbb egy nagy építkezés, aztán a bánya. Azt mondták, a bányamunkát jobban fizetik. Mi pedig nem üdülni mentünk oda. Aki sok pénzt akar szerezni, az dolgozzon szakadásig ... Vágytam már az asz- szonyt is. Eltelt azonban egy félév, majd az egész esztendő, de pénz mi sem volt nekem. Amit lehetett — hazaküldtem. A segélykérő levelek pedig egyre jöttek. A jegyzővel íra:ta az asszony. Most a házra kell, most a gyerekre kell, most meg... — no, egyszerre beütött a baj! Járvány. Beteg lett az egész család. A jegyző helyett az orvos írt nekem. Ha nem küldök pénzt, elárvereztetik a házat.

— Megyek én haza, emberek!

— Csak nem bolondultál meg? Hiszen egy vasad sincs!

— Annyi van, amennyi a hajóra kell...

Egy hónap múlva itthon voltam. Ügy porosán, lapos tarisznyával, üres zsebbel, mint amikor elindultam. Beállítottam, mintha napszámból jöttem volnet éppen:

Szerbusz, feleség! Hát megjöttél? Meg.

sem?-« Nem én bizony a két karomnál egyebet.

— Akkor elsején te is ott leszel,..

— Azt valahogy nem sajnáltai»; Kevesebbet ittam, kevesebbet ettem, de ez a tizenöt esztendő káiv pótolt. Laci meg Ilonka sorsa. No* meg a miénk. Látod, mindig mondtam én akkor is, Horthynak befellegzik még egyszer!

— És majdnem neked fellegzett be. Harmincháromtól minden május elsején ültél.

— Azutánról beszélj?! Amikor Karsai ült és lógott! Hány embert tönkretett az. Andrist is. Abba halt bele ... És még a szegfűjét se tudta megmenteni. A piros szegfűt . . ;

— Hogy sajnálta és irigyelte a

tiedet

___öt évig.

— Májusban temették. Még meg* várta a harmincnyolcas májust»;» Elvittük hozzá az én virágomat; Hogy örült. Pedig akkor már az utolsókat sípolta a tüdeje.;; Szegény, meg akarta szervezni a pártot. Még akkor is:

A napfényben fürdő tornácorr ^ halkat mordul a kutya; Megcsikordul a kapu olajozatlan sarkvasa. A huszonhatéves szegfűszirom fáradtan hull a verseskötet lapjaira.

— Valaki jön!

— A postás. Levél! Talán Laci

írt!

— Laci..biztosan a Laci; Hadványkék boríték, szálkás, erőteljes betűkkel címezve.

— A Laci.

— Mit ír?

— Várj... Hallod!? ;; hallod ?! Előléptették. Őrnagy ;; j Hazajönnek május elsejére ..; Itthon lesz a Laci. Talán Ilonkáék is ..

A hajlott gerinc, a galr.mbősz fej fáradtan dől hátra a csikós párnahuzaton. Az öreg, fáradt szemek megtelnek könnyel.

— Csak nem sírsz, te öreg hős; őrnagy lett a fiad. Nem örülsz neki, apjuk?

— Én csak tizedesig vittem, aztán lefokoztak .. Irigylem.:; örülök! örülök!... Hallod? Most már fel is kelek én május elsején. —* Hirtelen felemelkedik. Huppan a földön a dunna.

•— János... Apjuk?! Ne bőm ölj! Mit mondott az orvos? — Szaggatott köhögés hördül a fáradt mellkasból, s ültéből visszahanyatlik a sovány, száraz test.

em mégy.,. Igazatok van, nem megy már nekem. X Majd a Laci, meg te. Elviszitek ezt X az öreg szegfűt még egyszer a má- X jusi ünnepségre. Csak vigyázzatok

♦ rá. — Sóhajtva fordul oldalára, be

♦ a másik ágy felé... Azután csend,

♦ mélységes tavaszi csend idebent,

♦ odakint. Csak az öreg falióra veri,

♦ kopogtatja fáradatlan a sebesen

♦ múló időt... i í

és egyben legfelejthetetlenebb emlékét. Soha senki egy szóval nem mondta, egyáltalán nem beszéltük meg, de ezen a napon egy és ugyanazon érzéssel, valamenyien ünneplőben mentünk dolgozni! Kérem, ez olyan szép volt, kérem, hogy nekem kicsoarLult a könnyem. Mást ugyan nem csináltunk, mert mit tehettünk egy olyan nagyhatalommal, de az, hogy az a sok ünneplőbe öltözött ember odaállott a bánya elé, felért egy forradalommal. Node, másnap.

Másnap aztán harmincunkat, engem is az „Amerikást”, egy vas nélkül kitettek az utcára. Jajj, azt a nyomorúságos mindenségit! Mehetek könyörögni az orvosnak, várjon még a fizetséggel.

... Hát így volt!

Mondja és mutatja is az ujjúval, hogy pontot tett a történet végére XJjfent a viz locsogását figyeli, mert — csodálatosan megértik egymást — menyhal érkezését Jelzi. Ám az is lehet, hogy az iménti kárász. De amikor kiemeli a hálót, nincs abban semmi. „Jáccadozik velem, a teremtésit... !”

Megragadom az alkalmat. Most megkérdezhetem:

— S hogy volt tovább, Danyi

bácsi?

— Az egy másik regény, édes fiam. Fö, hogy itt vagyok. — S ezt megnyomja, ilyenformán: — ITT.;» Halászok nyugodtan, amikor jólesik. Éjjel, vagy nappal, amikor rámjön. Az idő nem számit. Fizeti az állam. Két hónap óta nyugdíjas vagyok. Itthon találtam meg, amit az óceánon túl kerestem: Amerikát.

N

Ennyi volt az egész. Mit ceremóni- ázzuk magunkat? Nincs pénz, ez az igazság! Negyednap múlva már Kazincon tapostam a sarat. Szerencsém volt. Felvettek a bányába. Április végefelé volt éppen. Nagy hír volt, hogy megjöttem. „Hogy volt, meséld cl! Mit hoztál? Semmit

(Lukovszky László festőművész rajza)

Puhatolózva, tapogatózva mondták el nekem, mire készülnek. Egy kicsit azért tartottak még tőlem. Ugyan, egy év alatt. .. változhat az ember. »Ott leszek én, ne féljetek! Ott leszek, ahová ti mentek!«

Csütörtökre esett valahogyan. S ekkor szereztem életem legszebb

Leereszti hálóját és belemereng a vízbe. Sokáig bámul és gyönyörködik a gyűrődző, fodrozó hullámokban.

Észre sem veszi, amikor elköszönök tőle.

ÓNODVARI MIKLÓS