Észak-Magyarország, 1959. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-01 / 51. szám

VaMittap, 1959. március 1. ESZAKMAGYAKORSZAG Hü maradt az orvosi eskühöz 1956 VÉRZIVATAROS OKTÓ­BER-VÉGI napjain egyre-másra hozták a miskolci Semmelweis- kórházba a sebesült, a felfegyver­zett huligánoktól félig agyonvert, súlyosan sérült belügyi dolgozókat. Sajnos, a kórház egészségügyi sze­mélyzete között nem egy olyan dol­gozó akadt, aki esküjéről megfeled­kezve, a sebesülteket nem részesí­tette a minden sebesültnek kijáró orvosi segélyben, irántuk érzett el­lenszenvből, vagy az ellenforradal­mároktól való félelemből megrövi­dítette őket a gyógyszer- és kötszer­ellátásnál és kezelésüket is csak tessék-lássék módon végezte. A testileg-lelkileg meggyötört embe­rek ebben a környezetben nem kapták meg azt az emberiességet, amelynek alaptörvénye, hogy az or­vos csak egy fajta embert ismerjen: gyógyulásra szorulót, akin legjobb tudása szerint segíteni esküben vál­lalt kötelezettsége. A legnagyobb létbizonytalanságban éltek, örök kétségek között gyötrődve mind fel- gyógyulásukat, mind pedig további sorsukat illetően ... És ebben a légkörben, ebben a minden emberiességből kivetkőzött időszakban, amikor a kórházban úgy járkáltak a fegyveres huligá­nok, mintha az a legtermészetesebb lenne, amikor az ellenfórradalmá- rok listákkal és fényképekkel ke­resgéltek a betegek között és húz­ták ki az ágyaikból a súlyosan sé­rült belügyi dolgozókat, hogy „füg- • getlen bíróság előtt feleljenek nép­ellenes bűneikért”, amikor a kórház dolgozói között is többen szimpa­tizáltak az ellenforradalmárokkal és egyeseket ávós múlttal, vagy kapcsolattal gyanusítgattak. Akadt a. sebészeten orvos, aki ember tu­dott maradni az embertelenségben is. Aki hű maradt orvosi esküjéhez ■és — nem túlzunk — szabadságát kockáztatva vállalta a nehéz fel­adatot, a súlyosan sérült belügyi dolgozók kezelését, sőt, a minden­képpen. még a fegyveresekkel szem­beszegülve is, a kórházban való tar­tását Nem kis munka volt ez ab­ban az időből! Nem volt könnyű feladat ezeket a betegeket akkor megfelelő kezelésben részesíteni, egyes kórházi dolgozók ellenkezése dacára megfelelő gyógyszerrel és kötszerrel ellátni; összeköttetést te­remteni a fegyverrel őrzött sérül­tek és aggódó hozzátartozóik között, menteni őket a huligánok által kö­vetelt biztos kífúiaiáltók <J?r- SfififiäfiES»5NfiK HÍVJAK ezt a fiatal sebészorvost, aki ezt az — azidőtájt nagyon nehéz — or­vosi feladatot vállalta. A kórház el­lenforradalmi vezetősége nem is nézte jó szemmel a ténykedését és elhelyezték az osztályáról, de ápolt­jait sikerült megmentenie, sikerült velük a kórházban kivárni novem­ber 4-ét, amikor újra felsütött a szabadság napja. Mindezeket azok a belügyi dol­gozók mondták el nekünk, akik an­nakidején dr. Darás emberi maga­tartásának köszönhették életben- maradásukat. A minap felkerestük a lelkiismeretes sebészt, hogy ne csak hálás paciensek elbeszélései­ből, hanem személyesen is megis­merhessük. A volt honvédkórház, a jelenlegi tüdőbeteg-kórház máso­dik emeleti folyosóján, a fertőző tüdőbetegekkel zsúfolt kórter­mek között, egy négy és fél­szer két és fél méteres szobácská­bán, apróka fürdőszobában és te­nyérnyi előszobácskában él dr. Da­rás Dezső feleségével és hatéves szöszke kislányával. Megdöbbentő a környezet! Csak a fertőző bete­gekkel zsúfolt folyosón közelíthető meg a ..lakás” és bent is nagy a zsúfoltság. Az egészségügyi pihenő­nek épült kis kuckót aligha csalá­dos orvos állandó lakásának tervez­ték. És dr. Darás hat esztendeje él a kórházban családostól. Koráb­ban a régi kórházban, négy éve a mostani szobácskábán. Most áthe­lyezték az új, szentpéteri kapui kórházba, ahol talán majdan lakás­hoz is juthat, de egyelőre csak egy háromszor három méteres, betonos helyiséget kínáltak lakóhelyül neki és családjának. A hatéves kis Olga ki sem mozdulhat a szobából a ko­moly fertőzés veszélye nélkül és a zeneiskolában is külön padban ül, mert „fertőzés veszélyét hordhatja az iskolába”. Nehéz elképzelni, hogy egy kis jóakarattal már nem lehetett volna ezt az orvoscsaládot jobb lakáskörülmények közé jut­tatni ... Dr. Darás 1948-ban szerezte meg az orvosi diplomát, majd 1950-től 1953-ig honvédorvos volt és leszere­lése után mint sebész-szakorvos ke­rült Miskolcra 1953-ban. Képesítése, szolgálati ideje alapján már ad­junktusnak kellene lennie, de most olyan osztályon dolgozik, ahol a beteglétszám miatt ez az előmene­teli lehetőség jogilag megtagad­hatni!). Nem mondja, de élettörté­netének elbeszéléséből érződik, hogy miskolci tartózkodása alatt bizonyos mellőzés éri, felettes szervei — nem tudni, mi okból — zárkózot­tak vele szemben. Erre utal a lakás­ügyének elodázása, előmeneteli kés­leltetése, az ellenforradalommal kapcsolatos áthelyezése. Ezt az érzett zárkózottságot gondolatban már csak egy hajszál választja el az idegenkedéstől, ellenszenvtől, amit — népi származású fiatal or­vosról lévén szó — nem szeretnénk hinni. Kórházi munkája mellett a MÁV rendelőben is dolgozik és gya­korta vállal éjszakai szolgálatot, hogy elérje a havi 3000 forintos ke­resetet (ilyen orvosok is vannak!) és családja fenntartását biztosít­hassa. Csak a kórházi „lakásért” havi 200 forintot fizet. AZ ELLENFORRADALOM ALATTI HELYTÁLLÁSÁRÓL nem szívesen beszél. Azt mondja, csak annyit tett, amennyit az emberien érző embernek meg kellett tennie, csak hű maradt esküjéhez. Igen, így van, ha ma nézzük, de az akkori körülmények között embernek lenni az embertelenségben, ezzel emberek életét menteni, nagyon ne­mes tett volt. Megérdemli, hogy számontartsuk és ha dr. Darás De­zsőre gondolunk, ne feledkezzünk meg erről az emberi tettről sem. (benedek) Szilárdság rFestvérbátyja árulás áldozata 1 lett. Az ellenforradalmár vas­utasak kiszedték a gyúszegeket az ágyúgolyókból. A tüzérséget így te­hetetlenségre kárhoztatták. Hiába harcoltak elszántsággal a Vörös Had„ sereg katonái, nem győzhettek a túl­erővel szemben. Ott a szolnoki üt­közetben vesztette életét Turgonyi László bátyja. ő tovább harcolt. Előbb a kalocsai eászLócIj parancsnokaként hadako­zott a fehérekkel, majd a Vörös Hírszerző Osztag parancsnokává ne­vezték ki. Turgonyi Lászlónak nehéz feladatokat kellett megoldania. Ka­locsa környékén különösen aktívan tevékenykedtek az ellenforradalmá­rok. Kecelen minden igazolás, bizo­nyítás nélkül ■végezték ki az embe­reket, akik a kommunistákkal, a Tanácsköztársasággal rokonszenvez­tek. Nemcsak a férfiakat! Meggya­lázták, a háláiba kergették az asszo­nyokat. Ártatlan gyermekek sírtak elöltük — túszként végeztek velük. Turgonyi László akkor még fiatal­ember volt. Az idősebbeket is meg­rendítette a fehérek kegyetlenkedése, hiszen az felülmúlt minden emberi képzelőerőt, — hát még a fiatalab- bakat. A Vörös Hadsereg ifjú pa- hancsnolca Szamuely és Korvin elv- társaktól tanulta meg a proletár­humanizmust, — ők vezették a Ke­cel környéki ellenforradalmi lázadás elleni akciót. — A Tanácsköztársaság bukása után Jugoszláviába emigráltam,, — emlékezik vissza Turgonyi László. — De a jugoszláv királyság sem volt különb Horthyéknál. Letartóztattak. A vallatás során kétszer törték el a karomat. Hiába. Semmit sem tud­lak belőlünk kiszedni. A végén sza­badon engedtek. A szuboticai Ferrum D. D. gyárba került, ahol szakszervezeti munkája során hamarosan a gyár főbizalmi­jává választották. — Ott a vasutasok sztrájkját tá­mogattuk és szerveztük, — ezért ke­rültem börtönbe. Amikor kiszabadult, egy faipari üzem főbizalmijaként szervezte a munkásságot. Ezt megint nem nézték jó szemmel, pár hónap múltán ki­toloncolták az országból, átadták Horthy rendőrségének. A Konti-utcai börtönbe került. A 11 hónap alatt, amit ott töltött, a testi--'«?’*■ minden válfajával megismertették Horthy pribékjei. A Szovjetunió ja­vára való kémkedéssel vádolták. — Sok elvtárs szenvedett akkori­ban a Konti-utcai börtönben. A cel­lám falán találkoztam például Vár­nai Zseni neiyé<»el is. Képviselő a határon l/eskeny hegyiutakon kanyarog a katonai gépkocsi. Fenyve­sek és téli álmukból ébredező pata­kok mellett suhan. Az utas elragad­tatással nézi a tájat, a kék égbolttal ölelkező hegyeket, amelyeket hol egy völgykatlanban, hol valamelyik gerincen átszel az országhatár. Nem ismeretlen előtte a vidék, járt már erre. De ilyen célból, mint most, még nem. Azok sem idegenek, akikhez jön. Két hónappal ezelőtt., a kiképző ponton, a jelenlétében tették le a katonai esküt. Akkor még újonc ha­tárőrök voltak. Akkor még psak tanulták a határőrizet mesterségét, ma már fegyverrel a vállukon jár­ják a völgyet és bércet, éjjel és nappal, fagyban és esőben. Hozzájuk jött most a csapat- zászló anyja. Berki Mihályné or­szággyűlési képviselő. A gépkocsi megáll néhány órára az örsök udvarán. A kultúrterem pillanatok alatt megtelik ifjú har­cosokkal. És a vendégekkel, akiket meghívtak ebből az alkalomból: ta­nácselnököket a szomszédos közsé­gekből, párttitkárokat. A hollóházi őrsre eljött Kristóf elvtárs is, a Hollóházi Porcelángyár igazgatója — a határőrök régi barátja — az üzemi párttitkár és a szakszervezeti elnök kíséretében. A fiatal határőrök keresik a sza­vakat. A szó nehezen tolul a nyelv­re, — nem beszélgettek még eddig országgyűlési képviselővel!.;; A képviselő azonban kedves, őszhajű asszony, szerényen mosolyog. Hal­kan kérdez: — Irt már az édesanyjának, elv­társ? A közvetlen hang belopakodik a szívekbe. És egyszerre annyi a mon­danivaló, hogy alig győzik egymást kivárni. Elsőnek egy kis barna, élénkszemű katona pattan fel ül­téből. —. Az Alföld déli részéről jöttem, a Tisza mellől — kezdi. — Nem mondom, a síkvidék után kissé szo­katlan ez a táj. De én máris meg­szerettem ... A másik határőrnek már élmé­nye is van, erről számol be. — Én már megszoktam és meg­szerettem a határőréletet. Amit saj­náltam otthagyni a civil életben, az a kultúrcsoport volt. Itt újat talál­tam, már a kiképzés idején. Hamar beleilleszkedtem. Es nemrégiben résztvettem a fővárosban a Határ­őrség országos kultúrversenyén. L assan közvetlen barátkozássá formálódik az ismerkedés. Semmi kötöttség nincs a beszélge­tésben. Úgy változik a téma, ahogy a gondolat csapong- Munkáról, po­litikáról, ’ távoli szülőkről, sőt még a szerelemről is szó esik. »Kicsit nehéz a szivem — pironkodik egy kerekarcú katona —„ de legalább meggyőz róla a távoliét, hogy iga­zán szeret-e a kislány .: Nem csak a képviselő ismeri meg a határőröket, de a határőrök is a képviselőt. Berkiné elvtárs szeré­nyen beszél önmagáról. Múltjáról és jelenéről, munkájáról és a jövő­ről. Különösen sok szó esik a lakos­ság és a határőrök kapcsolatáról. Ez a kérdés nagyon lényeges a ha­tárőrizet szempontjából. És nem csupán a határőrök látják hasznát, sokszor a falu lakói is. íme egy példa. »Szeretem ezeket a fiúkat, mint a gyermekeimet — mondja Kristóf elvtárs. — Segítségemre mindig számíthat az őrs. Nemrégi­ben két határőr mentette meg az egyik üzemrészt a leégéstől... — és elmeséli a hosszú történetet. Itt-ott kérdések is elhangzanak; t a képviselő jegyez: »Beszélni Sze- teni elvtárssal, a megyei tanácson, i íűzérradványi fürdő ügyében.* Mem úgy mondja, hogy: — Meg lesz elvtársak, meg lesz. Hanem így: — Megpróbálok utána járni a dolognak, elvtársak. Kedvesebbnél kedvesebb percek váltják egymást az őrsökön. Az egyik őrsön előkerül a féltve őrzött őrsnapló. Eddig ebbe csak katona- ember írt, az őrs történetéről. A zászlóanya más. Ö egy kicsit határ­őr is. És. az a lap, amelybe ír né­hány sort, bizonyára kedves emlék© lesz a határőröknek. De nemcsak a zászlóanyától marad emlék, őt is m_ .^ajándékozzák a fiatal harcosok; Tölgyből faragott, ügyes katonakéz- festette fényképtartót adnak át ne­ki. Az üveg lapja alatt az őrs har­cosainak képe mosolyog. Csak eny- nyit mondanak, egyszerűen: —1 Tessék, emlékül..; ... Mily gyorsan telik az. idő a határszélen. Az előbb még a hegy­gerincen kuporgott az izzó napko­rong, rá egy félórára fekete kö­penybe burkolózott a táj. A kép­viselő gépkocsiba száll. A határőrök még mindig körülötte sürögnek; Kedvesen integetnek. Ügy búcsúz­nak tőle, mint igazi baráttól szokás. Ismét kanyargós utakon suhan 1 a katonai géokocsi. A kép­viselőasszony sokáig hallgat. Gon­dolatai még mindig az őrshöz kötik. Később hátraszól a parancsnokhoz: — Mikor jövünk megint, őrnagy elvtárs? (csala) Berki Mihályné országgyűlési képviselőt körülveszik az ifjú határőrök és szívélye­sen beszélgetnek vele. börtön után öt évig tartották rendőrségi felügyelet alatt Kelebia községben. Ezt követően állami gazdaságban dolgozott, kom­mendes asztalosként — fiatal korá­ban csak a gimnázium hatodik osz­tályáig juthatott el, majd asztalos szakmát tanult —, amíg el nem bo- csátctták bérkövetelés miatt. — Akkor már kilenc gyermekünk volt, — kilenc gyermek és munka nélkül az apa! Ehhez nem kell ma­gyarázat. Nem volt ritkaság, hogy a gyermekeknek nem jutott cipő, ruha. Turgonyi László mégsem vá­lasztotta a könnyebb megoldást. Nem volt hajlandó feladni meggyő­ződését. — A felszabadulás Szénára köz­ségben ért. A szovjet hadsereg be­vonulása után megalakítottuk a fa­luban a kommunista pártot. Kezdet­ben a nemzetőrséget vezettem, majd a rendőrség megalakulásakor a poli­tikai osztály vezetését bízták rám a miskolci kapitányságon. Jelenleg 1954 óta az ózdi járási ta­nács elnökeként dolgozik. Mindenütt becsülték, szerették a becsületes emberek, mindenütt gyűlölték a pro­letárdiktatúra ellenségei, mindazok, akiknek volt miért félni a rendőr­ségtől. Turgonyi Lászlóval nem sokat kezdhet a »langyos« ember. Öt, aki megismeri, vagy megszereti, vagy meggyűlöli, — elvétől függően. így volt ez az 1956-os ellenforradalom alatt is. A háború után, 1948-ban, amikor Turgonyi elvtárs lett a rendőrség vezetője, gyakori volt ózdon a vere­kedés, szurkálózás, és más »kilen­gés«. Az ellenforradalom után ezek a »sértettek« akarták kioltani az életét. Az ózdi járási tanácson azzal kez­dődött az ellenforradalom, hogy a törvényesen megválasztott elnököt kitiltották a tanács épületéből, mint nemkívánatos személyt. Az akkori események sajátos logikájaként a járási »munkás«-tanács elnökének tisztjét egy hódoscsépányi kulak töltötte be. — Azokban a napokban három- négyóránként fegyveres bandák ku­tatták át lakásunkat. A végén har­mincadikén letartóztattak. — Egy Ikarusz buszon 14 fegyveres jött a 62 éves idős emberért. — Az volt az első dolguk, hogy a mozgatható érté­keket elhurcolták a lakásból. A rendőrségen, illetve az akkori ellenforradalmár vezetés alatt álló »nemzetőrségen« azt követelték tőle, hogy adja elő a nagyüzemi munkás- tanács ellen szervezkedők névsorát. — Ilyen névsor sajnos — nem lé­tezett. — Turgonyi elvtárs erősen hangsúlyozta a »sajnos« szót. — Vár_ tam, nem tudtam, mit akarnak tő­lem. Egyszer aztán Tóth, a nemzet­őrség parancsnoka hívatta a nemzet­őröket, hogy tegyenek engem egy cellába. Becsületes munkások is vol­tak a nemzetőrök között, nem voltak hajlandók teljesíteni ezt a parancsot. — Ha nem, hát hagyjuk! — mond­ta valamelyik »vezér«. — Holnap be kell dobni az öreget a kohónál vala­melyik kazánba, aztán kész! Egyesek ezt sem helyeselték. — Az nem lesz jó, sok jó embere van a gyárban. •— A végén kiötöl­ték, hogy ki kell vinni az egyik szomszéd község határába, ott le lehet majd lőni, s a munkásokkal el­hitethetik, hogy menekülés közben végeztek vele. Ez 1956 november 3-án történt. Akkor már bizonytalankodtak a nemzetőrség vezetői. A következő nap egy elvtárs odasúgta Turgonyi Lászlónak, »már nincs baj. mert jön­nek a szovjet elvtársak«. A hír nyo­mán teljes lett a fejetlenség a nem­zetőrség vezetői között. Turgonyi elvtárs megmenekült. Fellélegzett. Nem mintha féltette volna az életét. Erre ezt mondja: — Az elvért meg is keU halni, ha úgy kívánja a helyzet. — Az ellen- forradalom napjaiban is kész volt arra, hogy fegyvert fogjon. ^ következetessége, a szilárd­sága miatt gyűlölte a »máé sik« oldal. Még jóval az ellenforra­dalom után is merényletet követtek el ellene. —; Tavaly nyár végén volt. Egy tanácsi dolgozó temetéséről jöttem haza. Esett az eső, nem nagyon fi­gyeltem magam körül. Hatalmas ütést éreztem a homlokomon. Három támadó állt velem szemben. Kirúgj ták a lábamat, ütötték a fejemet, tapostak, — nem tudtam védekezni. Papliczki elvárs, a nagyüzemi párt- bizottság munkatársa segítségével menekültem meg. A merénylet szervezője Tóthmk, az ellenforradalom alatti nemzetőr­ség parancsnokának öccse volt. — így volt. — Határozottságot, eU szántságot olvashatsz le az idős elv­társ arcáról Tíz gyermeke van. Felragyog a szeme, mikor a család fényképét mutatja. — Júlia a Pest megyei pártbizo-tt- ság munkatársa. Tért, a budapesti KISZ-bizottságon dolgozik. Mária rendőrszázados, — és sorolja tovább hová kerültek a gyermekek. — Az apa örökébe léptek ... — Itt mellettem a feleségem — a fényképen mutatja. Elgondolkodik, bólogat. — Ahány házkutatás volt, annyi pofont, annyi verést kapott. Most beteg szegény... — Ha nagyom figyeled, könnyesnek látod Turgonyi László szemét... (Folytaitjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents