Észak-Magyarország, 1959. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-07 / 5. szám
2 északmagyarorszAg Szerda, 1959. Január 7. A sátoraljaújhelyi nők segítséget várnak A PROBLÉMA NEM ÜJ. Évek óta vajúdik. Az egész megyére jellemző. De leginkább az északi csücskére.— Sátoraljaújhelyre. A városra és környékére. — Messze esik a centrumtól — mondogatták. Képzeljék el, menynyibe kerülne egy új üzem, vagy gyár felállítása itt ezen a kieső részen, nem is beszélve a nyersanyagok, termelt áruk állandó szállításáról ... A munkát kérelmezők pedig, férfiak és nők — de zömmel az utóbbiak — várják, hogy valamilyen csoda folytán közelebb kerüljenek Mis- kolchoz, vagy Budapesthez. Ez azonban nem történik meg a közeljövőben és ezért ma inkább arra várnak, hogy az illetékesek rájöjjenek — nem sokkal nehezebb az anyagmozgatás, mint az emberek örökös utazása ipari vidékekre. Mert mi a helyzet tulajdonképpen? Sátoraljaújhely lakosságának csak elenyésző százaléka dolgozik helyben. Sokan vállaltak munkát Miskolcon és érdekes — még többen Budapesten. A városban mindössze két számottevő üzem van. A Dohánygyár és a Szabó Ktsz. E két vállalat munkásainak létszáma ösz- szesen nem tesz ki ezret. A Dohánygyárban dolgozók 60 százaléka, a Szabó Ktsz-beri dolgozók 70 százaléka nő. A férfiak, akik a városban dolgoznak — hivatalnokok, pedagógusok, tisztviselők, kereskedők — egyszóval: a polgárság. A városnak hiányzik a munkássága. Ez azt is jelenti, hogy hiányzik a városból a forradalmi erő, a lendület, a fogékonyság az új iránt. Téves lenne azt gondolni, hogy egy új létesítmény megváltoztatná a városnak ezt a megszokott, elkönyvelt, nehezen mozdúló arculatát. De feltétlenül segítene a jövő kádemeve- lésében, lendületesebb, forradalmibb alapokon épülő élet szításában. AZ IS TÉVES LENNE, ha azt gondolnánk, hogy Sátoraljaújhelyben jelenleg politikától húzódó, csak maguknak élő kispolgárok laknak. Ez nem így van és nem is lehet így. Az viszont igaz, hogy az országban történő rohamos változások, új létesítmények építése, gyárak, üzemek létrehozása csak hírként jut el ide, az északi „csücsökre”, örülnék ennek, ahogy mindannyian örülünk. De mennyivel nagyobb lenne az öröm — és egy kicsit közelebbálló is —, ha teszem fel Sátoraljaújhelyen avatnák fel az ország egyik leg- '"'Kzerűbb finommechanikai üzemét! Kellemetlen dolog hetekig messze lenni a családtól. Az utazás maga is fárasztó. De nemcsak fárasztó. Költséges is. Nagyobb családok nehezebben élnek meg egy keresetből. Ma már a nőknek is létszükséglet a munka. Nem elégíti ki őket a háztartás és a szomszéd. Helyüket keresve az új társadalomban, sokan még rossz útra is térnek. Sok az ideiük. Mit tudjanak csinálni? A tömegszervezetek sem tudnak olyan programokat biztosítani, amelyek kielégítenék az asszonyokat. Ha pedig igen, akkor nem állandó jellegűek ezek a programok és még mindig sok idő marad, amivel nem tydnak mit kezdeni. A városi nőtanácshoz naponként, mintegy igazolásképpen jönnek el a nők: Hol, mikor tudnánk elhelyezkedni? És a kérelmezők 99 százalékát el kell utasítani. Sajnos. De mit is tud tenni a nőtanács, vagy akár a tanács, a párt? Nem rajtuk múlik. Vagy talán rajtuk is? Mert at\ogy a nőtanácson mondják, éveken keresztül probléma volt a női munkaerőfelesleg a városban. „Majdcsak megoldjuk valahogy’’-alapon kezelték a dolgot És ennyiben maradtak. Ha viszont szorgalmazták volna illetékes helyeken —, azóta talán már megoldódott volna ez a nehéz kérdés is. Mint annyi más a járáson belül. A VÁLASZTÁSI NAGYGYŰLÉSEN Csergő elvtárs Ígéretet tett — mondiák a sátoraiiaújhelyi elvtársak. Finommechanikai üzemet létesítenek a városban, ahol 1600 dolgozni vágyó nő elhelyezkedhet maid. Ez az ’géret annál is inkább fontos, mert Csergő elvtárs 1959 végén már maga is részt akar venni az avatóün- nenséffen. Ez nedig azt jelenti, hogv 1959-ben nontot lehet tenni a próbálna gazdasági oldal éra. Hiszen a városban mintegy 1200 nő várja az ígéret teljesítésit — ezáltal a munkaalkalmat. A közeli falvakban is több mint 400 lány és asszony várja ngvanezt. Az úi létesítmény erőt lendületet ad maid a város fenyveséhez, a további munkához. Keyés lenne ez az ’'kém? Indulásnak jó. És az élet nőm áll meg... UNR. Borsodi Földrajzi Évkönyv Szerkesztette: dr. Feja Győző és Frisnyák Sándor »A MOST INDULÓ Borsodi Földrajzi Évkönyv is a borsodi geográfusokban lüktető, eleven alkotni- vágyás jele« — mondotta dr. Kádár László egyetemi tanár, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke a sorozat beköszöiűő jé ben. A kiadványról — melyet valóban a Földrajzi Társaság és a TIT jöld- rajz-geológiai szakosztály készséges, doigozni, alkotni, ismertetni akaró tagjai teremtettek meg — már az első 1958-ban megjelent számú után is elismeréssel és dicsérettel beszélhetünk. Az évkönyv elsősorban az általános természettudományi ismeret- terjesztés szempontjából jelentős. A sorozat változatos természettudományi témáit a szerzők minden esetben a tájképi szépségekben és az ipari fejlődésben is kimagasló Borsodból merítik. A rohamos fejlődésben lévő iparvidék lakossága, a fejlődéssel együtt haladó borsodi nép örömmel fogadja és várja is a lakóterületére vonatkozó tudományos ismeretanyagok gyűjteményét. Ezt mutatja az új kiadvány iránti meglepő érdeklődés is. A megjelent 1000 példány két és fél hónap leforgása alatt csaknem teljesen elfogyott. Az ismeretterjesztéssel összefügg, azonban mégis külön meg kell említenünk a földrajztanítás területén mutatkozó jelentőségét. Nagyon hasznosnak nevezhetők azok a dolgozatok, amelyek rövid történeti áttekintést is adnak a témakörrel kapcsolatban. A területhez és természeti tárgyakhoz fűződő ismertetések között emeli és színezi a változatosságot, ha egy-egy természettudós munkásságával foglalkozó dolgozat is napvilágot lát. Az első számban ilyen irányban Benkő Sámuelről jelent meg ismertetés. A következőszámhoz pedig Frisnyák Sándor tollából most készül a borsodi földrajzírók és természettudósok irodalmi múnkásságával foglalkozó tanulmány. Az első számban található dolgozatok változatosságát egyébként a témák különféle jellegei miatt, a majdnem teljes felsorolás nélkül nehezen lehet kellően Összefoglalni. Nem is Lobogó lángok — hajnalban Ha az ember hajnalban felül a Sátoraljaújhelyi vonatra, különös élményben van része két álló órán át, amíg Miskolcra ér. Akár jobbra, akár balra üiéz a csendesen döcögő vonat ablakából, innen is, onnan is lángok csapnak a magasba. Száll a pernye, kesernyés szag terjeng a sötétségbe burkolódzó házak felett. Szerencs táján járunk. A parányi őrház a fák között alszik. Dé mire odaérünk, vörösen lobban a láng, s teljesen . megvilágítja a környéket. Ott is disznót perzselnek. Nagy sapkában, kurtaszárú csizmácskáb^n apró gyerekek sürögnek-forognak körülötte boldogságtól pirosló arccal. Maga a vasúti őr a böllér. A disznót gerincre fektette, nagy csomó szalmát rak még rá. De már zakatolnak is a közeledő vonat kerekei. Az őr észbekap, rohan a »hivatali« jelvényekért. Gyorsan a derekára csatolja a szíjat, bal kezébe a piros zászlót, s még idejében kiáll a sínek mellé fogadni a vonatot. Áll, áll feszes vigyázzban. Jobb kezével éppen szalutálna, amikor kétségbeesve veszi észre, hogy a hatalmas disznóölő kést ott szorongatja benne. Nincs mit tenni. Sapkájához emeli a kést, tiszteleg vele a szerelvénynek keményen, katonásan, és — disznóölés lévén — stílusosan... (hej) lehetne célunk ezen a helyen az ősz- szes dolgozatok ismertetése, azonban az első. szám még hátralévő 12 dolgozatának különféle témáit megemlítjük: 1. Területegységek földtani felépítésével foglalkozó geológiai vonatkozású ismertetések (2 dolgozat). 2. Általános természeti-földrajzi ismertetések. Ezen belül a barlangkutatási ág külön is említésre méltó (összesen 4 dolgozat). 3. Gazdasági- földrajzi .és csatlakozó témák. Mezőgazdasági és ipari ág külön ■ is. Itt említjük meg a településkialakulás-' sál foglalkozó szélesebb *■területű« dolgozatot is (összesen 3 dolgozat). 4. Meteorológiai adatfeldolgozás (1 dolgozat). 5.. Vízellátással foglalkozó dolgozat, alkalmazott geológia, természeti és gazdasági földrajz (1 dolgozat). 6. Általános statisztikai adatok (1 dolgozat). A jó minőségű papírra nyomott három ív terjedelmű, általában szép kivitelezésű kiadványhoz megjegyezzük még. hogy a fénykép-másolatok és rajzok nyomásai általában sikerültek, azonban a továbbiakban könnyen kijavítható hiányosságokat is említhetünk. A fényképek és ábrák nem a legszerencsésebb elhelyezést nyerték. ezen kívül egyes cikkekben sajtóhibák is vannak. Ezek a hibák azonban a következő kiadványnál, mely már terjedelmére nézve is nagyobb lesz, máris figyelembe vannak véve. Ezen hiányosságok az évkönyv érdemeit egyébként semmiképpen sem ronthatják. Biztos, ígérhetjük, hogy amennyiben a sorozatot a felsőbb szervek anyagilag megfelelően támogatják, még sok új témakörrel is bővülni fog 1959-es évkönyvünk, melyet szerzői a borsodi nép haladásának elősegítése érdekében készítenek. RADÓCZ GYULA geológus „Afrika folébrcdf, Afrika résen van •..w Bajok vannak a baktai malomban B 'a jók vannak a baktai malomban. — így K. Pista bácsi középparaszt, egyébként vicces, jóke- délyű ember. Talán nem is említette volna a dolgot, de alig pár nappal előbb, karácsonyra őröltetett. Szükség volt jó minőségű lisztre, mert az ünnep az csak ünnep. Befogtak hát az egyik szomszéddal, s nekivágtak a tíz kilométeres útnak. Mert közelebb nincs malom, azaz cseretelep. Mert meg kell jegyezni, hogy Baktán sem a baktai malom örli lisztté a búzát. Nem malom az, csak cseretelep, de megszokásból malomként emlegetik. Szóval K. Pista bácsi mindjárt találkozásunk után a malomhistóriával hozakodott elő. — Valamit tenni kéne, ha lehetne, mert azért ami igazságtalanság, az igazságtalanság, a rossz az nem jó. •.— S előadta, hogy furcsa dolgok történnek ott. Az még csak hagyján, hogy a cseretelep udvarán nyakig ér a sár, úgyannyira, hogy a gyengébb fogatok bizony ott ragadnak. — Legalábbis karácsony előtt úgy volt, mert híja volt a fagynak. — Ezt még elviselnék valahogy a környékbeliek. Nagyobb baj, hogy lépten-nyomon megdolgoztatják az őrletőket — illetve cserélőket, a következőképpen: T}ista bácsiék beállítanak a malomba kora reg- * gél. Igen ám, de a telepvezető kijelenti, hogy ha korán akarnak végezni — mármint cserélni —, akkor volna ott egy kis pluszmunka. Nincs liszt, s hogy legyen, fel kellene szedni mondjuk nyolcvan zsák búzát, azt felrakni a teherkocsira. A kocsi elmegy, s hoz a búza helyett lisztet. S mit tehetnek a cserélők? Hogy hamarabb végezzenek, belemennek a „játékba”. Pista bácsiék is felszedtek nyolcvan zsáknyi terményt, felrakták a kocsira, a kocsi elment. Néhány óra alatt megtette az utat s megérkezett liszttel megrakottan. Következett az újabb vezetői felszólítás: „no, most rakjuk le ezt a lisztet emberek és megkezdjük a cserét”. S az emberek — mármint a gazdák — nekiláttak zsákolni. Nem könnyű egy-egy nyolcvan kilós zsákocska, ha még sár is van hozzá. De mit tegyen az emberfia, ha szorítják? Mert az idő drága. így azután estefelére, kellő termény szedegetés, zsákolás, ide-oda zsákölgatás után végeztek is a cserével, vihették haza a lisztet. T\e ez nemcsak karácsony előtt van ípy. Az őr- lető gazdák ezt esetről-esetre végigcsinálják, — nem szívesen — muszájból! Csak az a kérdés, miért kell ez a „pluszmunka”? Viert igazság szerint nemhogy nem kellene, de nem is szabadna az őrletőket megdolgoztatni. A cseretelepnek alkalmazottai vannak. Miért nem csinálják azok? Azért fizetik őket. K. Pista bácsi és jónéhány baktakörnyéki község gazdája szerint igazságtalan dolgot művelitek velük. S ha még megtakarítja is a telepvezető azt az összeget, amit a zsákolásra kellene fordítania —> mert ilyen összegnek lenni kell nem helyesen teszi. Sőt, nem szabad megtennie! (harcsa) JOHN GUNTHER, ismert amerikai író, újságíró és rádió-hirmagya- rázó »Afrikában« könyvéből valók a címben idézett szavak, melyekhez a szerző még azt is hozzáteszi, hogy Afrika ». ... látja Ázsia példáját«. Igen, Afrika valóban felébredt és ma már nagyon sok mindent lát, akar és megvalósít. Nem éppen mister Gunther és társainak a szájaíze szerint, mert ne feledjük el, hogy nagynevű szerzőnk említett könyve egyáltalán nem az öntudatra ébredt afrikaiak érdekében emel szót. »Ez a mesebeli földrész — írja — életbevágóan fontos a nyugati világnak, nemcsak stratégiai helyzete és fontos nyersanyagokban való bősége miatt, hanem azért is, mert ez az utolsó határunk. Ázsia nagy része elveszett, de Afrika még megvan.« Az idézet utolsó mondata csak azt bizonyítja, hogy egynémely dolog azért a világon erősen relatív. Ázsia nagy része ugyanis csak — hogy szerzőnket idézzük — »a nyugati világ«, a gyarmattartó imperializmus számára veszett el — »hála istennek«, illetve népeink erejének — vallják az ázsiaiak, akiknek már szabad hazájukká vált az anyaföld. Ebben az értelemben John Gunther könyvének megjelenése (1955, New York) óta már Afrikából is »elveszett« néhány »rebellis« terület, ez tény. A gyarmati rendszer bomlása előtt ezen a földrészen csak két független ország létezett. Afrika 30 millió négyzetkilométernyi területének tehát túlnyomó része az imperialista hatalmak gyarmata volt. Kényükre-kedvükre rabolták kincseit, kíméletlenül kifosztották népeit, kegyetlenül elnyomták és megtorolták szabadságmozgalmait egy évszázadon át. A századforduló idejére Afrika területi leigázása lényegében befejeződött. Sőt, az ezidőtájt a világ újrafelosztásáért megindított első háborúk közül már nem egy a »fekete földrész« legendáshírű kincseinek a megkaparintását tűzi ki céljául, az »aki.bírja, marja« elv hagyományos »jogi« alapján. Mi késztette arra a gyarmatosítókat, hogy miután a hazájukért élethalálharcban küzdő bennszülötteket elkeseredett csatákban leverték, egymás ellen is hadakozzanak egyes afrikai területek birtokáért? A RABLÖHÄBORÜK indítékai között. nagy szerepe volt Afrika.ter- mészeti kincsekben való gazdagságának. Gunther könyvének adatai szerint Afrika adja a világ gyémánttermelésének 98 százalékát, aranytermelésének 55 százalékát, réztermelésének csaknem egynegyedét és a világ kakaóbab termelésének kétharmadát. Csak egyetlen afrikai gyarmatról, Belga-Kongóból például a világ ipari gyémántszükségletének háromnegyedét viszik piacra a belga részvénytársaságok. Az említetteken kívül a mangán, a króm, az uránérc és még sok más ipari nyersanyag jelentős részét a »fekete földrész« bányáiban termeltetik az imperialista monopóliumok urai. Mindezt igen kedvező feltételek mellett, mert gyarmataikon rendkívül olcsó munkaerő áll a rendelkezésükre. Jellemző például, hogy egy néger bennszülöttnek ugyanazért a munkáért 15—20-szor kevesebb bért fizetnek, mint az európai munkásnak. Érthető tehát, hogy »ez a mesebeli földrész életbevágóan fontos a nyugati világnak .;.« Az Afrikában sorra létesített katonai támaszpontok még érthetőbbé teszik, hogy miért ragaszkodnak az imperialisták a gyarmati uralom fenntartásához, amelyet a nyugati világ szóbűvészei civilizációs küldetésnek, »önzetlen segítségnek« és efféléknek szoktak titulálni. AZ AFRIKAIAK azonban nem kérnek az olyan »segítségből«, melyből az »önzetlen segítő« gazdagodik. Ellenkezőleg: Afrika népei minden módon igyekeznek megszabadulni az ilyen önzetlenségtől. 1956-ig öt néger állam vívta ki a politikai függetlenséget: Egyiptom, I.ibia, Libéria, Abesszínia és a Délafrikai Unió. 1956-ban pedig újabb négy állam vált függetlenné: Szudán, Tunisz, Marokkó és Ghana. Idén, a szeptember 28-i francia népszavazás során, mint ismeretes, Guinea a De Gaulle-íéle alkotmányra leadott »nem« szavazatok elsöprő tömegével szerezte meg politikai függetlenségét. A guineaiak által elutasított francia alkotmány egy szakasza ugyanis lehetővé tette a gyarmatoknak, hogy az alkotmányra adott »nem« szavazatok többsége esetén politikai függetlenséghez jussanak. A későbbi fejlemények azonban arról tanúskodnak. hogy az alkotmány szövegezői elszámították magukat. Nyilvánvalóan abban az illúzióban éltek, hogy gyarmati népeik egyike sem él majd ezzel a lehetőséggel, mert amikor Guinea népe a függetlenségre szavazott, a francia uralkodó körök rögvest egy sor megtorló intézkedést helyeztek kilátásba a fiatal köztársaság megfélemlítésére. Korábban kezdett ipari létesítmények építésének a megszakításával, gazdasági bojkott bevezetésével, stb. fenyegetőztek arra az esetre, ha Guinea továbbra is kitart önállósága mellett. Jellemző módon Francia- ország még a mai napig sem ismerte el a Guineái Köztársaságot és De Gaulle nemrég azért is szemrehányást tett Dulles-nek, mert az Egyesült Államok támogatta Guinea ENSZ-fel vételét. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT a kivívott függetlenség megőrzése végett nemcsak természetes, hanem történelmileg szükségszerű is volt, hogy Sekon Touré, a Guineái Köztársaság elnöke és dr. Kwame Nkru- mah, ghanai miniszterelnök november végén megállapodtak abban, hogy a két ország egy köztársaságban egyesül. (Ghana, mint ismeretes, 1957. márciusában a Brit Nemzetközösség egyik tagjaként nyerte el függetlenségét.) Az egyesületi nyilatkozat bejelenti, hogy »az afrikai testvériség konkrét megnyilvánulásaként« Ghana tízmillió fontsterlin- ges kölcsönt nyújt Guineának. Politikailag és a jövőt illetően talán még ennél is fontosabb a szűkszavú nyilatkozatnak az a része, amely hangsúlyozza, hogy a két országból egyesült köztársaság magvát alkotja majd a nyugatafrikai államok uniójának, amelyhez — a tervek szerint — olyan, a jövőben függetlenné váló országok is csátlakozhának, mint Nigéria, Sierre Leone, Gambia és mások. Ma még azonban az afrikai népek 70 százaléka gyarmati elnyomásban sínylődik. Ezeknek a felszabadulása a jövő egyik legfontosabb történelmi tette lesz. A jövőé, de nem a jövő nemzedékéé. A mai afrikaiak les- jobb képviselői ugyanis Akkrában két héttel ezelőtt arra kötelezték magukat, hogy még a ma élő nemzedék életében kivívják Afrika teljes felszabadulását. Az akkrai értekezlet ötszáz küldötte Afrika valamennyi — evarmati és független — országát képviselte. Mind az ötszázan egyetértettek abban, hogy a függetlenség kivívásának alapvető feltétele az afrikai országok egysége, szolidaritása. Az értekezlet előkészítő bizottsága így fogalmazta meg a nekünk is oly ismerősen hangzó jelszavát: »Afrika népei, egyesüljetek! Csak láncaitokat veszíthetitek el!« AFRIKA LEGJOBBJAI tudatára ébredtek, hogy a gyarmati rabságban élő népeik, ha egyesülnek, csak láncaikat veszíthetik, de cserébe hazájuk szabadságát, függetlenségét nyerhetik el. így lépnek a történe- lem színpadára »sötét Afrika« népei, így követelik és harcolják vissza elrablóiktól az élethez, a szabadsághoz és síkját boldogulásukhoz való jogukat, óriási, korszakalkotó jelentőségű, történelmi folyamat ez, amelyben Afrika kétszázhúszmillió főnyi és mintegy 700 különböző nyelvet és nyelvjárást beszélő lakossága egyemberként valóban résen áll. — magyar —• B így is lehet fuiballozni ... rochet, a francia labdarúgószövetség egyik funkcionáriusa nemrég tért vissza az Egyesült Államokból és szakkörökben a következőkét mesélte: % „Amerikai tartózkodásom alatt ellátogattam Cedrick Falls indián rezervátumba, ahol furcsa szokásokra figyeltem fel. Amikor az indiánok mérkőzésre készülnek, a játék megkezdése előtt a két csapat együttesen a nagy Manituhoz imádkozik, hogy világítsa meg a bírói ítélőképességét. A mérkőzés után valamennyi játékos és a bíró köteles elszívni a békepipát. A nézők a belépő megvásárlásakor óvadékot“ helyeznek el a pénztárban. Ezt az összeget jótékony célra fordítják, ha a közönség körében Összetűzésre kerül sor. Sokat tanulhatunk az indiánoktól” — fejezte be beszámolóját a francia sportember. A síp szabálytalan használata A caeni büntetőtörvényszék 20 000 frankos pénzbüntetéssel sújtotta Marie labdarúgó-játékvezetőt, aki azért került a bírák elé, mert szabálytalanul használta a sípot. Marie ugyanis az egyik bajnoki mérkőzésen annyira felhevült, hogy nekiszaladt egy szabálytalanságot elkövető játékosnak, s azt „szabályszerűen” fejbeverte sípjával.
