Észak-Magyarország, 1958. november (14. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-30 / 283. szám

IMS. november M,

BSZAKMAGYAROfWZAC

«STÖR GUSZTÁV:

Dallal indulok 1

Dallal indulok látogatóba.

Csákányom és lámpám nélkül megyek: Bajtársaim, ugye megismertek,

Ha halljátok a régi hangomat?

Csendes álmomban még hív a tárna, Testetlen testem közétek siet,

Oda, hol a csorga csöpögő nesze Meséli közös diadalunkat!

Ha hegesztő-pisztolyra néz szemem, Agyamba Dévy-lámpa fénye villan,

Ha jön az éj, szobámba suhannak Jónos-bogár varázsú emlékek!...

Tárna, nem válók el tőled soha!

Csak másfajta csákányt váltott kezem: Hogy tiszta szívű vakondjaidnak Dalaimat a föld alá vigyem!-----------------— OOQ ■ "■ »«H*

S

ZÉKELY DEZSŐ:

A MI HARCUNK

Romokon nőttünk széppé és erőssé.

A múltak szennyén hitünk új vetés.

Új megváltó, a munka formál minket És halhatatlan az ököl, az ész.

S a szív, melyben már öt világrész dobban: A szív, amelyben elszánt eskü él.

Meleg otthon épül, ahol izzadunk.

Fény hull az útra s terem a kenyér.

A történelem gyermekei vagyunk.

A vér, a rög, a szén, a vas nevel —

Ha ölelünk, a kő is szerelmes lesz,

Ha dalolunk, a föld is énekel.

Mert a ml harcunk virágzó rohanás Rögön és sínen, lent, fönt; mindenütt.

S aki szétzúzná, amit megteremtünk, öklünk ítéli el: s úgy ítél, hogy üt.

OQOVÉKONY SÁNDOR:

ŐSZI VERS

BÁRC2&Y JÁNOS:

NYÁRI EMLEK

Ködből köt sálat nyakába a hegy, köd takarja a kedves völgyeket.

A városban is lomha ködsereg ostromol embert, házat és teret.

A tekeregve suhanó Sajó vizén ís ott a lusta ködhajó,

s a laposon, a tarolt réteken virágok helyett szürke köd terem.

Ködöt fújnak a baktató lovak, ködpántlikát húz a rohanó vonat

s valahol messze a köd peremén Tél király lovagol vén deresén.

CS5. BARTÓK LÁSZLÓ:

cÁ hjMktuJzatud

Valamikor szép lehetett ez a tésztaszedő kanál. A nyelét, s a félgömb külső részét világoskék zománc fedte, mint a derűs, nyári égbolt. Régen a belseje is szépen csillogó fehér lehetett, akár a napsütötte hó.

Bizony, sok nyár elmúlt, sok hó elolvadt azóta.

A hószín elszürkült, s a kékje sem olyan bájosan szép égszínkék már. A zománc kívül- belül felpattogott, megtöredezett és mostanra foltos, rongyos lett a régi, ragyogó tésztaszedő kanál. A közepén meg akkora lyukat rágott az örökké éhes rozsda, hogy nem a tészta, de az ember legvastagabb ujja is kényelmesen átfér rajta.

Egészen bosszantó, szemetbántó látvány a ragyogó edények között Annál is inkább, mivel két új tésztaszedő társa — egy tükörfényű aluminium és egy élénkpirosra zománcozott lywkaskanál *— lóg le az edénytartóról a maholnap pucéran tetszelgő avult edény mellett.

Hányszor elmondtam édesanyámnak, hogy dobja el már végre ezt a kiöregedett háztartási eszközt. Mit sem használt. Teljesen hiábavalónak bizonyult összes érvelésem. A lyukaskanál azontúl is Ottmaradt, díszelgett

előbbi helyén. Mintha mindörökre lehorgonyozott volna a tűzhely melletti edénytartón, s dacolna a múló idővel és egyre fokozódó mérgemmel.

Nem ' egyszerűen szálka, de egyenesen gerenda lett a szememben ez a konyhacsúfja. Lassan-lassan megérlelődött bennem az elhatározás, hogy észrevétlenül megsemmisítem és eltüntetem a föld felszínéről.

Éppen másnap akartam végrehajtani az ítéletet Este hosszasan beszélgettem édesanyámmal. A beszélgetés során sokminden szóbakerült. Mai öregek, s fiatalok — a régi élet, s q mostani. Sőt a végén még a lyu- kaskanál is.

— Ó, fiam, — folytatta édesanyám szelíden — nem úgy volt még, amikor én férjhez mentem édesapádhoz, mint ma. Pedig alig múlt harminc éve. ő fiatal bányász volt. Dolgozott, ha munkái kapott. Szinte nem volt semmink. Tudod, 'mennyi edényt hoztam én magammal?

Megráztam a fejem.

— Hát, először is kaptam egy vasserpenyőt. Az már régen felmondta a szolgálatot. Összetört. Másodszor, azt a szürke egy- füles fazekat, ott, a polc. alján. A másik füle még az édesanyám kezében töri be. Aztán kaptam, azt a lyukaskanalat, — mutatott a tűzhely fölé, majd megállt csendesen, félkezét csípőn tartva.

Csend borult a konyhára. A másik sarokból is fülemhez ért egy légy zümmögése és hallottam, hogy hangosan ver, kalimpál a szíwm. Meghatódtam* Az ítélet végrehajtása jutott eszembe.

— Már az édesanyám is sokáig használta, — kezdte újra később. — Azért őrzöm én — hiába vén az a kanál —, mert nékem kedves ifjúkori emlékeim fűződnek hozzá. Ha ránézek, magam előtt látom édesanyámat. Már iskolás kislány koromban ezzel tanított tésztát szedni.

Elhallgatott. Emlékéveit. Me ghat ottan, kissé elfátyolosodott szemmel nézett egyetlen pontra. A tűzhely fölé, ahol végtelenül nyugodtan, lustán elnyújtózkodva lóg az elmúlt idők tanúja, öröm és bánat ismerője, a családi krónika őrzője, hordozója.

Megbántam, hogy olyan gondolatokat, sőt elhatározást tápláltam édesanyám kanala iránt. Azóta tisztelettel, szeretettel nézek az öreg, kivénhedt. kiszolgált obsitos konyhaeszközre, a kétszeresen is lyukas lyukas- kanálra.

ZJreciz kattanással nyílt fel a ci- * garettatárcába épített öngyújtó csillogó fedele. Az asszony — félkezével elfogva a parányi láng elől a kocsi nyitott ablakán betóduló meleg, por- és szénaszagú szelet, — ci- garettás szájával közel hajolt a tárca-öngy ú j tóhoz.

— Csinos jószág, mi? — kérdezte az asszony mellett ülő egérarcú fiatalember, nem titkolva hangjában megelégedettségét afelett, hogy útitársa — egyetlen fejbólintással és szemöldökrándítással — tudomásul vette legújabb szerzeményét.

— Krakkói emlék — tette hozzá magvarázóan ,— ezzel a tárcával együtt kaptam a lengyel kollégáktól.

A háta mögé dobott kabátjából vadonatúj bőrtárcát vett elő, amit a másik, — felettes holmijának kijáró dicsérettel halmozott el. Az egér- arcúnak jól esett a lelkendezés s egyszerre megeredt a nyelve. Ügyesen elkapta a finom bőrszíjon nyakában himbálódzó finom kis fényképezőgépet, s szakszerűen mutogatni kezdte a másiknak. Ennyi fényerejű a lencséje, ilyen, meg olyan a zárja, s 48 képet vehet egy tekercs filmre .; -. Hanyagul, de kellő nyomatékkai tette hozzá:

— Az NDK-ban szereztem, még az elmúlt évben.

Irén ismerte útitársa gyengéjét, nem először volt vele ilyen kellemesnek Ígérkező kiszálláson, mint a mostani.

— Gyönyörű az inged is, elfogadnám a párját magamnak — mondta Ernőnek. — Fogadok, hogy ez sem itthoni, — s ujjaival szakértőén mor- zsolgatta a csillogó anyagot.

— Meghiszem azt! — ragyogott fel az egérarcú. — Prága legszebb ingét hoztam magammal! — Már szinte vártam, hogy észrevegye és szóvá tegye. ;; Eddig még alig állták meg a nők álmélkodás nélkül.

Ä délutáni nap fényében halványan, tisztán csillant eléjük a tó csodálatos zöldje. Míg közelebb értek, kiderült, hogy az aktatáska egy romániai küldöttségjárás emlékét őrzi, a halványszürke finom bőrszandál Berlinből való. Az egérarcú elégedett volt, jóval szerényebb beosztású kartársnője láthatóan nagyobb tisztelettel, érdeklődéssel ült mellette. Ernő élvezettel füröszkélt az érdeklődésnek, csodálatnak s enyhe irigységnek abban a langyos fürdőjében, ami olykor a külföldön járt embereket elárasztja.’ Talán maga sem tudta, hogy ezt a hangulatot mesterségesen teremti maga köré, hogy kiszállásaira — akár odavaló, akár nem —, mindig magával cipeli külföldön szerzett holmijait, s hogy rosszkedvű, szótlan mindaddig, amíg nem nyílik alkalma útjairól, saját ügyességéről, — amivel hol az egyik, hol a másik küldöttségbe beszivárog, — saját kifinomult ízléséről — amivel a különféle ajándéktárgyakat kiválasztotta és viseli — beszélni.

Irén egyenes derékkal igyekezett keresztül látni a gépkocsivezető válla felett, figyelve az utat, melyen a tábor felé kell majd letérniük. Ernő ezalatt hosszú fejtegetésbe kezdett a kulturált környezet önbizalmat adó voltáról, a normális ember fejlődő igényeiről és egyéb, maga kitalálta, saját tevékenységét igazolni akaró, mondvacsinált szamárságról.

Már a bekötőúton szaladt a kocsi, amikor az egérarcú táskája után kaparászva, Irénhez fordult:

— Melyik tábor is lesz ez? .: s De a felvilágosításra már nem jutott idő. A poros, szürke kis Wart- I burg már a fenyves homokjával közkezét. Sárika, a konyhás, vidáman üdvözölte a vendégeket; rend és tisztaság volt a táborban, — bárkit szívesen, örömmel láttak vendégül, bár... hát igen, — gondolta, — ezek bizony nem a legjobbkor jöttek. Egyedül van itthon, — a többiek kiránduláson — s neki rengeteg tennivalója van a vacsora körül. Nyíltan, kedvesen tessékelte hát a két látogatót a konyhasátor felé, hogy miközben ő elkészíti a százhúsz töltött paprikát, addig megadja a szükséges felvilágosításokat. Kissé aggódva nézett a fiatalember kézében lévő aktatáskára, — vajon miféle adatokra lesz szükség —, de majd csak megbirkózik ezekkel is.

Az egérarcú átlátta a helyzetet, s lelkes »ne zavartassa magát, kartársnő** kiáltásokkal biztatta saját magát. Mert a konyhasátor, így koradélután, bizony nem volt valami kellemes. A sűrű ponyva ontotta a meleget, s elzárta az enyhe szellő útját. Hagyma és zöldpaprika szaga úszott a forróságban, s bár Sárika a legjobb hellyel kínálta vendégeit, azok sután álldogáltak a nagy szorosságban. Sárika szembefordult az egérarcúval és kereken megkérdezte, hogy tulajdonképpen mit kíván látni vagy hallani.

— No, no, — szabadkozott a fiatalember, — semmi formaság, semmi bürokrácia, ez csak afféle baráti látogatás, olyan általános benyomás, tapasztalatszerzésféle, — s hasonló semmiségeket szónokolt még vagy öt percig, miközben igyekezett a romániai aktatáskával távol tartani magától a zümmögő légysereget. De se ez, se pedig az nem sikerült, hogy Sárika figyelmét és érdeklődését felhívja kedvenc beszédtémája kellékeire, a nylon ingre, a fényképezőgépre, a szürke szandálra.

A/f ár majdnem elpárolgott az a ■*■*-*- jó hangulata, ami idefele az autóban annyira kellemessé tette számára az utat.

Sárika a látogató hangulatváltozá sát észrevéve, hirtelen ötlettel azt ajánlotta, hogy fürödjenek egyet. Választ sem várva, megtörülte a kezét és ügyet sem vetve Ernő csillogó ingére, könyökön ragadta a fér fit és a szomszéd sátorhoz vezette, amelyeri fehér mezőben vörös kereszt díszelgett.

— Ez üres, szerencsére nincsenek betegeink, itt talál széket, lócát, vet kőzzék le. Remélem, hozott fürdőruhát? — fordult az egérarcú felé. Az diadalmasan lobogtatta meg az aktatáskát:

— Tudja, ma már rengeteg felé dolgoztunk, — így mondta: dolgoztunk,— és valóban gondoltam arra hogy jól fog esni egy kis frissítő Nemrég hoztam Berlinből egy nagyszerű fürdőruhát — folytatta, erősen megnyomva a »Berlinből<*-t ez olyan kis helyen elfér, és azonnal megszárad, hogy mindig magammal hordom az irataim között.

ködött, s lihegve, kimerültén állt meg a napsütötte tisztás szélén;

Az egérarcű fiatalemberke, — most látszott csak igazán, hogy milyen fiatal és milyen cingár, — gondosan, két kézzel illesztette szeme elé az ujjnyi vastag keretű napszemüveget és kellékeit igazgatva, nyakában fityegő fényképezőgéppel, csillogó nylon ingben, kezében ló- bálva aktatáskáját, kényesen lépegetve finom szandáljában, megindult a tábor főtere felé.

A tábor csendes, szinte nép télén volt. Csak egy napbarnított, fehér köpenyes karcsú nőalak sietett feléjük, menetközben szárítva vizes

— Nagyszerű — mondta Sárika — s bosszantóan megjegyzés nélkül hagyta az egérarcú fürdőruhájának előkelő származására vonatkozó be jelentést. — Eh, fejlődésképtelen maradi falusi tanerő, — ezek talán még ma is fekete klottból, házilag varrt holmiban fürdenek — gondolta Ernő —, de a tó mindenesetre nagyszerű lesz.

Irén nem fürdött és így a két nő a konyhasátorban maradt.

— Oh, de jó, hogy eljöttetek. — robbant be Sárika, miután elkalauzolta a cingár emberkét a víz felé. — már napok óta vártunk valakit! Holnapra már nem lett volna fűszer, cukor a táborban, ha csak a gyerekeket el nem küldöm a faluba, de úgy sajnálom őket elvonni a víztől. erdőtől, a játéktól!

Irén egyre halványabb, egyre fel- hősebb arccal hallgatta kolléganőjét. Rettenetesen bántotta, hogy bár Sárika igénylését idejében megkapták, még sem hoztak semmit a kért

élelmiszerekből. Sárika elkészült a paprikákkal, letakarta gyorsan a hatalmas halmot egy tiszta kendővel* s a sátor falán csüngő kosár felé kapott.

Az autóban hagytátok, úgy-e? Elhozom. Elkísérsz, vagy itt maradsz?

Most nézett csak Irénre, s annak szeméből rádöbbent a valóságra.

De, Irén! Hogy lehet, hogy nem kaptátok meg az igénylésemet? ,.? Most holnap* hajnalban indíthatom ezeket a fáradt gyerekeket a faluba hátizsákkal, hogy ebédet főzhessek szomorodott el.

Irén csak most jutott szóhoz; Megnyugtatta Sárikát, hogy az igényléssel nincs semmi baj. A baj csak ott volt, hogy riagyhirtelen kellett indulni, s valahogyan szóba se került az, hogy hozzanak is valamit. Irén szabadkozott, hogy az autót is fiatalember kapta s ő csak váratlanul elkísérte őt. Valami »nagy pontinak véli egyébként a férfit — mondta Irén sejtelmesen —, járt ez mindenütt a világon. S mivel nem árt az ilyenektől barátságosan elválni, tanácsos volna valami harapni- vaióval is megkínálni.;;

Sárika hát félbehagyta a húsdarálást, s jószívvel szelte fel a vastartaléknak szánt téliszalámit.

A z egérarcú — aki a frissítő für* ^ dő után kellékeivel együtt ismét magára öltötte önteltségét, — leereszkedő kedélyességgel látott neki az uzsonnának.

— Tudja, kartársnő — szónokolta teli szájjal —, ez a szalámis zsemlye jobb, mint amit utoljára Mamájában a strandon ettem. Csodás volt ott is a tenger, de ettől a víztől is szinte megfiatalodik az ember.

Miután pillanatok alatt eltüntette az eléje tett tányér tartalmát, viharos »repetátok**, repetátok!** üvöltéssel nyújtotta a tányért Sárika felé, egyedül, de annál hangosabban ha- hotázva saját szellemességén. Sárika hát újból előszedte a féltve őrzött téliszalámit, miközben azon járt az esze, hogy tulajdonképpen mit is akarhat ez a cingár fickó a táborban, hiszen eddig még szó sem esett a gyerekekről, ellátásról.

Az egérarcú azonban nem engedte meg, hogy tovább bizonytalankodjék.

Miután bekebelezte a második adagot is, felpattant, megigazgatta csillogó ingét, lesimította egyébként is koponyájához tapadó szürkésszőke haját és indulást parancsolt;

— Pompás volt az ellátás — mondta kedélyesen —, a magam részéről a legjobb véleménnyel leszek a táborban tapasztaltakról. Az uzsonna pedig annyira ízlett, hogy nem vonhatok meg magamtól ezek után egy illatos feketét. Köszönjük a szíveslátást — ez Sárikának szólt —* majd Irénhez fordulva meghívta őt egy csésze forró duplára a Hableány terraszára,

— Tudják — csevegte könnyedén az autó felé menve —, talán a túlfeszített munka ellensúlyozására, talán csak egyszerűen az ember normális igényeinek kielégítése végett, — de nagyon rákaptam a jó feketére! Pali bácsi! Pali bácsi! — kiáltozott a gépkocsivezető után, az autó bezárt ajtaját rángatva. — Pali bácsi szótlanul keemergett elő egy pokróccal a vállán és egy sportújsággal a kezében a kis fenyvesből.

— Rendben van a szekér? — kérdezte fontoskodva az egérarcú, de Pali bácsi, ez a javakorabeli, testes ember szóra se méltatta az efajta kedélyeskedést.

jQ eültek, búcsúra nyújtotta Sárika is a kezét a nyitott ablakon át, s szerényen mondta: jöjjenek el máskor is ..: amikor talán a gyerekekre is jut egy kis idejük! De az utolsó szavakat már aligha hallhatták az autóban ülők. A motor felzúgott és a kocsi nekirugaszkodott a homoknak;-ÖOOAKÁC ISTVÁN:

Novemberi kép

Az esőcseppek gömbölyű gy é mán tokként feszülnek, csatornák éles peremén s barnálló iákon ülnek.

Halk szavú szellő dudorász, a kertünk vízben ázik, kései virágok között néhány levél cikázik.

Kémények kék sóhaja száll, galambok összebújnak, mogorva felhő-zsoldosok zárt sorokban vonulnak.

Szürke ködhegy mögül a nap sápadt arccal kibukkan, s szeme hidegen, józanul az őszi tájra lobban;