Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-24 / 199. szám

6

eszakmagyarország

Vasárnap, 1958 augusztus 24

HAJDÚ BÉLAi

Egy életen át a Kioltó öccsének lenni...

találkozásom Ady Lajossal

Ifjú karomban olthatatlan vágy fűtött, hogy legalább egyszer Hathassam szemtől szembe a kai* legnagyobb költőjét, Ady Endrét. Vágyam soha sem teljesedhetett, mert a világháború viharai messze sodortak ettől a lehetőségtől. Csak arra adatott mód, hogy a Kerepesi temetőbein tisztelegjek a halott költő akkor még frissen hántolt sírja előtt. Hosszú ideig álltam ott és szemem rátapadt sokáig az egyszerű fekete fejfa fehér feliratára:

»Itt nyugszik néhai Ady Endre.

Élt 41 évet.«

Minél tovább néztem a feliratot és morzsolgattam magamban a néhai szót, annál több könny tolult a szemembe. Ott állt Csorba Géza Ady- síremléke is a síi* előtt és én úgy éreztem, hogy az ülő alak élővé elevenedve sűríti magába a Költő szellemét.

Mindig kísértett a hiányérzet, hogy kortársaim közül éppen őt, aki mint költő és mint ember legjobban érdekelt, sohasem láthattam. 1935 augusztusában azonban, történt valami, ami valamennyire feloldotta ezt a dnos hiányérzetemet. Megtudtam, hogy dr. Ady Lajos tankerületi főigazgató, a költő testvéröccse Tapolcán nyaral. Szállásadója értesített erről és meg is invitált egy délutánra.

így kerültem ismeretségbe azzal az emberrel, aki egy fészekből repült iki a kor költőfejedelmével. Roppant kíváncsisággal robogtam ki Tapolcára. Ady Lajos meleg barátsággal fogadott. mint aki ismer már. Ady- rajonigó szállásadója előre tájékoztatta kilétemről. Ez a körülmény megkönnyítette, hogy társalgásunk ne az új ismerősök feszélyező hangnemében, tapogatózó medrében kezdődjék, hanem a közös érdeklődési Jkör közvetlenségével.

£) erüs, kellemes és közvetlen társalgó volt Ady Lajos. Többnyire ő vitte a szót a kis társaságban. Hangjában semmi sem volt a hivatali pozíció pózából. Semmi • olyan vonás, amit tanárosnak szok-J tünk nevezni. Figyeltem alakját, kül-t sejét. Középtermetű vállas ember* s$ a koponyája alkata is olyanforma, t mint Ady Endréé volt. Sűrű deres» haját hátrafésülte. Duzzadt ajka és* széles orra a költő ajkára, orrára* emlékeztetett. Homloka is olyan szé-t öes. boltozatos. Csak mélyen ülő.* ikisssé összehúzott szeme más, talán* nem is hasonlít a költő nagy, mély-* tüzű szeméhez.- %

Akármiről folyt a szó, titkon aka-* Katlanul is azt kutattam, mi van eb-* ben az emberben, ami rokon von ás* azzal a nagy Másikkal. Hangjából,* mozdulataiból, szavainak ízéiből sze-t rettem volna kihámozni a sohasem* látott Ady emberi arculatát. ♦

— Tudom, mit kutatsz bennem —*

ezólt váratlanul Ady Lajos. *

E pillantban úgy éreztem magam.♦ mint a gyerek, akit valami csínyen* kaptak rajta. Kicsit talán bele is* pirultam. De ő elmosolyodott: ♦

— Tudom. Bandit kutatod, mint* minden új ismerősöm. Ezt már meg-* szoktam. Bizony elég nagy teher egyf életen át mindúntalan azt éreznem,*

hogy én nem önmagamért. hanem a bátyámért érdeklem az embereket s úgyszólván nem is vagyok más. mint. a bátyám öccse...

Aztán mintegy vitatkozva önmagával és láthatatlan másokkal folytatta:

— Pedighát meggyőződtem arról, hogy amivé lettem, piégis csak magamnak köszönhetem. 1913-ban, amikor még a magyar tanári karban alig alvadt ember, aki Ady Endre mellett lándzsát mert volna törni, a Tanár- egyesület engem választott meg hivatalos közlönye szerkesztőjének. Ez számomra bizonyos elégtétel volt, mert akkor nyilván önmagamért. nempedig a bátyám hírnevéért választottak meg.

Az egyéni önérzet vívódása volt ez a kis intermezzo az óriás költő nyo- monkísérő árnyékával.

Másfelé terelődik a beszélgetés és Ady Lajos sok érdekes epizódot beszél el gazdag életéből, hiszen ezer kapcsolat fűzte az irodalom és művészet legérdekesebb alakjaihoz, eseményeihez. harcaihoz. Gúnnyal beszél Rákosi Jenőről és Négyessy Lászlóról, akik a Budapesti Hírlapban dühödt támadást indítottak Ady ellen. Beszélt Zilah városáról, ahol sokáig tanárkodott. Zilahon nagy szQlőkultúra van — mesélte. S a zilahiak éppúgy szeretik a bort és a pincevendéget, mint a miskolciak. Zilahon két úton lehetett polgárjogot nyerni. Vagy úgy. hogy az ember szőlőt vásárolt, vagy úgy. hogy be- csukatta magát.

— Én is ültem négynaipi államfogházat s ezzel szereztem meg Zilahon a polgárjogomat.

^/| dy Lajos otthon érezte magát a képzőművészeti életben is. Rippl-Rónairó'l, jó barátjáról beszélt, aki sohasem »foglalkozásnak« érezte a művészetet, hanem valami gyönyörű játéknak, mert sokkal jóbban szerette az életet, semhogy annak játékos szépségeiért valamit is feláldozott volna. A Nyolcak első bemutatkozásáról mond el derűs epizódokat. A modem magyar piktura ez ismert csatárai, akik közül Kernstock Károly, Márffy Ödön, Cigány Dezső, Gulácsy Lajos és még egy-kettő akkor már országos nevű művész volt, először a Nagymező-utca egyik mű- kereskedésében rendezték meg kiállításukat s a közönség csak azért ment oda. hogy »jól kiröhögje magát«.

Ismét Rippl-Rónaira és egy híres négyes kompániára tereli a szót. A kompánia, amelynek tagjai Rippl- Rónai. Bródy Sándor. Bachó Sándor, a híres honvédkarnagy és Haypél Benő budai ref. pap voltak, minden este összejött valamelyik budai kiskocsmában. Mind a négyen különös férfiszépségek voltak, a nőik bálványai. Ma már egyikük sem él. nagy életet éltek és' az élet vitte el őket — állapította meg Ady Lajos.

Ady Lajos a kivételes értelmiségű emberek csillogó humorával mesélt, s amit mesélt, mindig olyan személyekhez kapcsolódott, akik jelentékeny szerepet játszottak irodalmiművészeti életünkben. Szerettem volna, ha gyakrabban, többet és bővebben beszél bátyjáról. Itt-ott fel is bukkan elkerülhetetlenül Ady neve s olyankor mintha egy kis megillető- dést is éreznék Ady Lajos hangjában. vagy titkolt büszkeséget. Büszkeséget, amit azonban éppen neki nem ildomos hangsúlyozni.

Ügy beszélt hát legtöbbször a költőről, ahogy én vagy más beszélne. Ady Endrének nevezte — csak néha tévedt szava a Bandi névre. Ügy beszélt róla, mintha a tanár beszélne a katedrán a költőről, és mégis valami más tanári hang volt ez. mint a többi.

így csak egyetlenegy tanár beszélhetett Róla: Ady Lajos.

^ azdagabban jöttem el Tapolcáról az emlékezetes élmény után. Nem Ady Endrével beszélgettem de öccse meleg kézszorításában benne éreztem az ő kezeszon'tását is.

t AKÁC ISTVÁN:

Alkotó, vigyázz 1

Merengő, csöndes délutánokon ha elszáll kedves városom felett a repülőgép, a gyors gépmadár, melegség járja át a szivemet.

Ilyenkor Ikarusra gondolok, aki törten hullt a tengerárba, és hálateltcn suttogom neki: mesterünk, nem haltál meg hiába.

A nagy gondolatból alkotás lett, mert fejlődik s nő a gondolkodó, s agyának bonyolult kohójában új gondolat forr, új és lángoló.

De kívánom, hogy a gondolatnak magva ne halál-terméssé legyen, s mindig, örökre békés gépeket ringasson keblén az ős végtelen!

KOVÁCS LAJOS:

Művelődési otthon avatásán

A falakon még oly friss a festék cs alig pihent el az ecset, de már is dicséri az összegyűli s avatni kész vendégsereg.

Tágas termében a téli estéh eljövendő vigsága lobban, s kergetősdit játszik az öröv a felcsillanó Icacajokban.

Kuncognak már a tűzpiros lányok mustrálnak sorra cipőt, szoknyát s fiúkat, kiket idevárnak, — lélekben már a. táncot ropják.

Tegnapok gondját nehezen oldják a feszülten figyelő szemek, s tapsra simulnak önfeledten a jó öreg munkástenyerek.

S kívül az udvar elejében: csapon a hordó, folyik a sör, ez már így szokás, hogy telt pohárral elrendeződik sok régi pór.

S holnap itt; ha ezt kihevertél az új ruhában feszítő falak, öreg estéken tisztafényű s szép meleg szavak szállanak.

(Miskolc, 1958. Vili. 19.)

BORSODI GYULA.*

A csillagos égre kurjant a vén hegyi pásztor- Mintha cgy-két jó szót várná a nagy éjszakától.

Ballag át a réten, ahol tücskök ciripelnek s imit-amott egy vén tölgyfa árnyékot legeltet.

Macska — módján meglapulva ül a szeder bokra,

A lombokról hulló csendet szorítja marokra.

Kurjongat az öreg pásztor,

— míg a kondér fortyog,

IDILL

favágókkal szokott inni egy kiadós kortyot. Kunyhójában ég a mécses fénye táncol lassan.

Az ajtóban állva várja emberét az asszony.

A kutyák is fölcsaholnak, csakúgy zeng a távol.

Remélik, hogy kicsit több juf ma este a tálból.

Aztán csend lesz. A kurjantás és a puli hallgat,

Csak a békés pipafüsttel szöszmötöl a harmat.

»•**«**♦•

SZEGEDI LÁSZLÓ:

Nádat vágott Szegény legény, Hazaindult Ej elején.

Vén setét volt, Hullt, havazott, S béfogták őt A farkasok.

A nádvágó legény

Szegény anyja Ma is zokog,

Ha a tűzön Nádszál ropog.

Még most is sir Szeretője,

Pedig volt már Sok kérője.

Még most is sír Szegény leány, Sir, mint ősszel levél a fán.

i o s g y o r

I A Bükk alatt:

Pattog, susog a zöld; a lomb; A hegy, a csúcs, fel az út. Csúszik a gyík, mint villamos, A völgyben kecske fut.

Lent két paraszt kaszál,

A réten játszó gyermekek. Ajkukról nóta száll.

0

Diósgyőrben:

Zúg, dübörög a gyár. a vas Csörög, izmos karoknak való A munka itt. Száz éhes üst íohan, csapol az óriáskohó. Acélt, vasat hevít Olvasztár és a mérnök.

— Jól csatáznak itt.

BARÁTH LAJOS:

Az első kapufa története

1/ özvetlenül a felszabadulás ^ után, úgy nyár derekán történt: Mentem lefelé a falun. Élesztőért küldött anyám Lengyelékhez. Estére tepertőspogácsa sütést tervezett s ehhez kellett. Soltészék előtt — három házzal a bolt előtt — összetalálkoztam Bodnár Bandival. Mesz- sziről mosolygott felém, én meg vissza. Mert mi mindenen mosolyogtunk akkor. Azon is, hogy élünk.

— Gyere velem! — mondta Bandi.

Hová?

— Futballkapuérl a sóstói tanyára!

— Ugyan eridj már, — löktem oldalba. — Nincs ott egyéb kiszáradt bodzabokornál!

— Ott? Akkor nem is jártál le még arra.

— Én-e? Hát a cmkefészket ki fedezte fel a kőrisfán?

— Akkor azt is tudhatnád, hogy a kőrisfa a magtártetőre hajlik.

— Abizonyisten, — ötlött fel előttem az öreg épület, ami valóságos aranybányája volt az igazi kapufáknak. — Csakhát, — szomorodtam el,

az nem a miénk.

— Az lehet — fölényeskedett Bandi —; de a másé is csak annyira. — Most meg ő csapott hátba, miközben egyet rántott a balvállán. Bandi cse- nevész ember számba ment, s mindezek mellé'— születésétől fogva — a balválla ferdén lefelé lejtett. Nem nagyon lehetett észrevenni, csak ha rándított rajta egyet. Bandi meg minduntalan rángatta.

Mentem, hogyne mentem volna. Uisz nem volt nekem semmi fontom

sabb dolgom ennél. A két tojást zsebbe tettem, ami az élesztő csereértékét jelentette.

A Szugosi kispáston, a temető- " bői áthajló akácok árnyékában Tóth Lajos meg Palkó Jancsi ült. Szó nélkül csatlakoztak hozzánk. A malomsornál jutott eszébe Lajcsinak, s megkérdezte, hogy hová is megyünk tulajdonképpen. Tóth Lajcsi nagyeszűnek volt elismerve körünkben.

— Bolondok vagytok — mondta ki véleményét Lajcsi, nyersen, ahogy meggondolta. — Akkor vigyünk kapát és baltát magunkkal.

— Kapa nem kell — így Jancsi.

— Kell, mert ha valaki jön, azt mondjuk, hogy gilisztát ásunk.

— Ahhoz nem kell a sóstóra menni, a pásti földön is van — vetette ellene Jancsi. Mert Palkó Jancsi amilyen kicsi, aprótermetű fiú volt, olyan nagyok voltak az ellenvetései. Azt hittük, hogy Jancsiból idővel igen nagy tudós lesz.

— De mi a Hernádra megyünk halászni — diadalmaskodott végül Lajcsi.

Palkó Jancsi és én a malomsoron laktunk, így nekünk kellett hazamenni kapáért, meg baltáért.

— Hol az élesztő? — állt elém anyám, amikor látta, hogy be akarok surranni a nyárikonyhába, ahol a szerszámféléket tartottuk.

— Nincs! Azt mondta Lengyel úr: megromlott az úton.

Ezzel már futottam is ki a. kertünkön az állomásra. Ott vártak a többiek.

Az országúton mentünk. Az ár*

gyász földút bejáratánál egy fehér kilométerkövön Trombitás Jenő ült, igen * csak fütyörészgetett. Mellette zsák, a zsák félig valamivel.

— Hát ti? — állított meg bennünket és tovább fütyült.

— Megyünk futballpályát csinálni, — vetette oda foghegyröl Bandi, mintha nem is lenne attól természetesebb dolog ma, hogy mi futballpályát fogunk készíteni.

A fütyülés egyszeriben abbanma- radt.

— Én is mennék — vakarta meg kopasz fejebúbját.

— Akkor gyere, — hívtam.

— Igen ám, de a kukoricát haza kell vinni.

— Ráér az este is ...

— Az igaz. Bár jó lett volna ma estére. Finom gyenge.

Azt én is tudom, hogy Jenőék kukoricája jó. Szereztem egyszer két csövet a földjükről. Az egyikkel a Riskának kedveskedtem, a másikat megsütöttem.

enő is jött. Mentünk egymást biztatva, latolgatva a kapufák előnyét, a hazavitel könnyűségét és a megszerzési lehetőséget is.

— Legfeljebb elszaladunk, ha jön valaki — mondta Jenő.

Erre Jancsi és én megszeppentünk. Mert abban bíztunk, hogyha helyt kell állni, akkor majd Jenő kezdi, — hiszen q volt a legerősebb közöttünk —, de nem sok reménnyel vehettünk fel egy esetleges versenyfutást sem, — tekintve rövid lábainkat. Jancsi és én le is maradtunk, latolgatva a lehetőségeket.

Ugyan, de féltek. Ki merne szólni? — szólt vissza Bandi és úgy nézett ránk, mint a bátor kapitány a gyáva katonáira.

— Hát még visszajöhetnek az urak, meg most is lehet valamilyen rablóbandájuk itt, akik vigyázzák a tanyát — hozakodtam elő a rémképeimmel.

— Ezt is a Winetouból olvastad?

— kacagott Bandi.

— Afelől biztos lehetsz, hogy az urak nem jönnek vissza! Felakasztanák őket egy szálig. A Patay és Bár- czay-félékre most mán kötél vár — nyugtatott Lajcsi.

Amikor közel értünk a tanyához, Bandi és én előre mentünk szimatnak. Félelmetes csend ült a romokban heverő tanyán. Sehol egy lelket sem láttunk. Egyedül az intézői lak felé hajló szomorúfűz ágán ült egy kuvik.

— Nézd csak! — mutattam Bandinak.

— Eg]f bagoly — húzódott vissza a hátam mögé.

— Csak nem félsz egy kuviktól?

— kacagtam el magam. De mindjárt abba is hagytam a nevetést, mert észrevettem, hogy összekoccan a fogam.

— Én? Méghogy én félek egy rongyos bagolytól? — lépett előre, s egy lapos hernádi kavicsot vett fel.

— Nem bagoly az. Kuvik.

— Mindegy —• mondta s megló- bázta kezét. Pontosan a kuvik alatti ágat találta el. A rongyos szörny valamit morgott — nyílván méltatlankodását nyikorogta el —, azzal elrepült. Az egyetlen élőlényt is, amely akadályozhatta kapufaszerzés hadjáratunkat, ezzel elhárítottnak tekintettük.

■= Jelezz! * utasított Bandi,

sszecsücsörített szám elé tét- tem bal öklömet és elkezdtem rajta a levegőt kiszorítani, közben jobbkezemmel a bal öklömet csavargattam, felfújt arcomra ütöttem, s valahogy így hangzott: „krvá, krvá, brekk, brekk, brekk”.

Jenőék jöttek is azon nyomban. Palkó Jancsi alig látszott ki az óriáslevelű lóscnka tengerből. Csák a levelek rezdülése jelezte, hogy ott valami élőlény jön.

A magtár volt a legépenmaradot- tabb építmény az egész tanyán. Bár egy eltévedt akna ennek is elvitte a déli sarkát, és a tetőről a palát az újfalusi parasztok lopkodták el. Úgy állt a sárgás-barnásan szikkadó horizontban, mint eg\i megskalpolt indián őr. Igaz, én még soha nem láttam megspalkolt indián őrt, de igen nagy kedvem volt akkor mindenre ráfogni valamiféle indiánusságot. A többiek persze kinevettek, mikor mondtam.

Jenő lépett be elsőnek az ajtónélküli „kapufa-bányába”. A töredezett betonalj repedéséből erős szálú gazok nőttek ki. s mintegy ősvadonból, titokzatos zörejek hallatszottak. A zörejek nem egyebek voltak, mint egy-két ottfelejtett, lesoványodott öreg egér mászkálása. Jancsi vállalkozott nyomban, hogy felmászik a betonlépcsőn s lefeszít három gerendát kapufának. (Én tudtam, hogy ezt csupán azért teszi, mert fél az egerektől.)

Perceken belül megtörtént a kapufa ..kibányászása”. Jenő elől vitt egy rövidet, utána Tóth Lajcsi, én és Jancsi a hosszúbbat. A sort a másik rövid szarufával Bandi zárta be.

Visszafelé menet Bandi előadtü ver vábbi tervét: A Gerendákat ma éjszakára Encsiiknél haqyjuk. ők közvetlenül a Pást mellett laknak. DélPATAKY DEZSŐ:

Talán máj cl egyszer . • •

Sohasem csókolt csókok örömét Keresem benned — s csak állok sután. Nem érinthetem tested köntösét,

Karom mozdulna s béna, mint a lánc,

Mert minden régi vágy hozzád szökik: Melleidre ül és barna szemed Lángjába hull — s mint váza eltöri^

A pillanat, ha hozzámér kezed.

Talán majd egyszer... jön egy furcsa nap. Csak én csodállak már. (S a szürkeség Lcmállik rólam, mint a vakolat.)

Leszek tán vérző, lázas-nyugtalan,

Te csak maradj meg tiszta, tünde-szép S akkor talán feláldozom magam ...