Észak-Magyarország, 1958. július (14. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-10 / 161. szám

CsMürtffk, 1958, július 10, ÉS ZA K MAG Y ARORSZ ÁG 5 ci csodálato $ pénzt ói reá Igazságtalan a „Szabad Föld46 bírálata Nincs hiba, jól megy a munka a gönci Rákóczi Tsz-ben ináig azt hittem, hogy csak a mesében létezik ama neveze­tes pénztárca, melyből ha kifogy a pénz, reggelre újra megtelik. A sors kifürkészhetetlen szeszélyéből a leg­utóbbi kéthetes balatoni nyaraláso­mon közelebbről volt szerencsém megismerkedni ezzel a csodálatos erszénnyel. Bármennyire is csodál­koznak rajta, ez a pénztárca Elemér barátom tulajdona volt. Vele men­tem ugyanis nyaralni. De nem vágok elébe a történeteknek, hanem elő­adom szépen, sorjában. Már egy hete élveztük a balatoni nyár örömeit, éltünk mint Marci Hevesen, amikor egy borozgatás este végén alig tudtuk kifizetni számlán­kat. Amikor x meg állt az asztalunk­nál a fizetőpincér, nagyvonalú akar­tam lenni, elővettem bukszámat és csak annyit mondtam Elemérnek: — Hagyj, majd én fizetem. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban alig árválkodott egy-két tizes a tárcámban, s ezekből még a számla fele sem telt volna ki. Elemér észrevette, hogy üdülési költőpén­zem utolsó maradványai húzódnak meg szerényen tárcámban, ő is nagy­vonalú akart lenni. — Ugyan, hagyjad öregem, majd én fizetem — mondta és azzal elő­kapta díszes kivitelű bőr pénztárcá­ját, de amikor kinyitotta és tárcájá­ba nézett, arcára hasonló megdöbbe­nés ült. Valahogy csak összekapartuk a cehhet, de a jókedvemnek alaposan vége lett. Amikor hazafelé ballag­tunk, folyton az járt eszemben, hogy elfogyott a pénzem, mit tegyek? Mondtam is Elemérnek. — Legalább lenne itt valaki, aki­től kölcsönkérhetnék. De hát ki bo­lond annyi pénzt idehozni magával, hogy abból még kölcsönt is adhas­son. Otthon van pénz, telefonon kér­hetnék az asszonytól, dehát tudod ő spórolós és a végin még kitör a csa­ládi háborúság. Nincs mentség, mentőtáviratot kell küldeni a bará­toknak. ök biztosan küldenek — ha ugyan van miből. Már egészen búnak eresztettem a fejemet, de Elemér váratlanul meg­bokrosodott. Jókorát sózott a lapoc­kámra és felnevetett. Büszkén csa­pott a belső zsebére, oda ahol a pénztárcáját őrizte. — Sose búsulj, öregem. Reggelre lesz pénz. Most ugyan nincs egy va­sam sem, de a pénztárcám reggelre megtelik. Mennyit akarsz kölcsön holnap? Két-háromszáz forintot? Szegény Elemér -r- gondoltam. — Űgylátszik agyára ment a nincstelen- ség. Meg is kérdeztem: — Nem fáj a fejed, Elemér? Barátom értetlenül nézett rám, de aztán felfogta, hogy mi az összefüg­gés kijelentése és kérdésem között. De továbbra is derűlátó maradt. — Nem viccelek öregem. Holnap kapsz tőlem 300 forintot. A legutóbbi olaszországi választá­sok alkalmával az egyik képviselőt pártja nem volt hajlandó újra jelöl­ni, mégpedig azért, mert a parla­menti ülések alkalmával állandóan aludt, sőt hangos horkolásával a kö­zelében ülő csoporttársait zavarta. (Ráhagytam, Egy igen komoly orvosi könyvben olvastam, hogy nem szabad vitatkozni, mert az módfelett felizgatja a beteges rögeszméjű embereket. Eljött azon­ban másnap reggel. Elemér reggeli után eltűnt és csak egy óra múlva láttam viszont. Majdnem leültem a meglepetéstől, amikor elővette pénz­tárcáját és a benne sorakozó száza­sokból kiszámolt a kezembe három darabot. Nem akarom részletezni to­vább a történteket. Még kétszer kö­vetkezett be, hogy elfogyott pénztár­cáink tartalma, de estétől reggelre mindig kisegített bennünket a bajból Elemér bűverejű pénztárcája. Mon­danom sem kell, hogy mennyire iz­galomba hozott a csodálatos pénz­tárca titka. Vajon hogy működik és miképpen lehet ilyenhez hozzájutni? Kérdeztem is erről nem egyszer Ele­mért. Barátom azonban titokzatos mosollyal kitért a válaszadás elől és csak annyit suttogott a fülembe, hogy a tárcát dédapja hozta Indiából, s az a hindu mágnások hagyatéka. Ettől kezdve még nagyobb, még szentebb áhítattal néztem Elemér pénztárcájára. Valósággal bálványoz­tam. Már az is mennyei boldogsággal töltött el, hogy egy óvatlan pillanat­ban megsimogathattam — Elemér kezében. Mert Elemér a félvilágért se.., adta volna ki a kezéből és elzár­kózott kérdéseim elől. Ez érlelte meg bennem azt az elhatározást, hogy minden áron megtudom a nagy tit­kot. Egy este elemeltem barátom pénztárcáját és félrevonulva buzgó vizsgálathoz kezdtem. Valami mági­kus jelt, bűvös varázsszavakat ke­restem, de nem találtam semmit. Illetve mégis! A pénztárca egyik re­keszében pénz volt. A másikban né­hány lejárt autóbusz- és villamos­jegy, de a harmadik csodálatos ke­mény tapintású volt. És mi került ki belőle? Egy kis könyvecske. Képzel­jék el meglepetésemet, amikor kéz­bevettem. Egyáltalán nem valami kabalisztikus könyv volt, hanem csak közönséges — takarékbetét­könyv. Az volt ráírva, hogy: helyközi takarékbetétkönyv. Belelapoztam és akkor láttam, hogy Elemér barátom Budapesten betett rá 3000 forintot és csodálatos véletlen — itt az üdülő­helyen a postahivatalban mindig akkor vett ki belőle, amikor reggelre megtelt a pénztárca. gy egész világ omlott össze bennem. A pénztárca elvesz­tette titokzatosságát és tekintélyét. Hát ez is csak olyan ócska, közön­séges ,erszény, mint a többi. Hát ilyen pénztárcám nekem is lehet, ha beszerzek egy helyközi könyvecskét! Jövőre ki is próbálom Elemér trükkjét. Kipróbálom, mert manap­ság csak ilyen »csodálatos« pénztár­cával szabad üdülni menni. Közvetlen »szomszédjait« előzetesen megkérte, hogy a szavazásoknál kelt­sék fel. »Nem az én hibám, — mond­ta védekezésül a fáradt képviselő, — hogy ilyen unalmas parlamenti be­szédeket mondanak.« MIKA ELVTÁRS, az abaújszántói járási pártbizottság titkára is kérde­zés nélkül elsősorban arról a nagy­részében igazságtalan birálatról be­szél, amely a járás egyik legjobb ter­melőszövetkezetének vezetőségét ér­te, a Szabad Föld hasábjaim. Mert tartalmában, szavaiban bármennyi­re igaznak tetsző és humánus is a cikk, a tények nem fedik a valósá­got. Márpedig a valóság elferdítése sohasem használt és sohasem hasz­nál, bárki mondja, bárki tollából szülessen, s bármilyen lan hasábiain jelenjen is meg. A valóság elferdíté­se csak árthat a további sikereknek, eredm^nveknek, mint ahogy árt a gönci Rákóczi Termelőszövetkezet jó- néhánv tagia munik eked vének is. A Szabad Föld július 6-i számá­ban u ff van is kemérv bírálat érte a gönci Rákóczi Termelőszövetkezet ve­zetőségét, — elsősorban Szakmán József elnököt. A bírálat szerin+ a termelőszövetkezet vezetősége, élén az elnökkel bántóan, igazságtalanul bánt el Szekeres Jáncsnéval, akinek termelőszövetkezeti tag férje meg­halt. A Szabad Föld cikke megálla­pítja, hogy a termelőszövetkezet ne-n adta vissza Szekeresmérék a 10 hoki bevitt földiét, felszerelését, ü’etve nem biztosít megfelelő ülőmunkáke- lyet Szekeres Jánosnémk, mint be­teg özveeyasszonvnak. A cikk ezután több helyem kijelenti, hogy Szakma­rt elvtárs, a termelőszövetkezet elnö­ke csak azzal védekezik, hogy »a termelőszövetkezet rém fejőstehén«, s a cikkíró teljes egészében Szeke­reimének ad igazat. Pedig a járás a termel ős zö vetkezet és a tanács veze­tői szerint azért nem ^egészen így áll a dolog. Méff akkor sem. ha a cikk Soisákné elvtársnőt, a gönci tanács elnökét például azzal vád öli a. ho<*v ő jogtalanul kap illetményföldet, hol­ott Székeresnétől ezt meg akarják vonni. Nincs iffaza a cikknek, mert: 1. SZEKERESNÉ elsősorban nem vitt be 10 hold földet a közösbe, te­hát annyit nem is kaobat vissza. A telekkorvv szerint mindössze vala­mivel több mint két hold saját és két hold bérelt földdel lépett be fér-1 je a közösbe — és nem alapító tag­ként, mint azt a cikk mondja. Az­után: Szekeresnéék például régv hónappal meghamisították a férj el­halálozását igazoló okmányt, hogy még az újonnan megjelent rende1et hatálya alá kerüljön az ügv. Mind­ezek igazolására megvannak a hite­les okmányok, csak a Szabad Föld munkatársai ezt nem nézték meg és jóformán meg se hallgatták a terme­lőszövetkezet vezetőit. 2. NINCS IGAZA A CIKKNEK azért sem, mert a termelőszövetkezet vezetői szívesen adtak volna és adná­nak munkát Szekeresnének. még a történtek és betegsége ellenére is. ha épnen azt. elvállalná. De ő csak iro­dai munkát alkar végezni, holott a könyveléshez nincs meg a képzettsé­ge, tehetsége. Más hasonló munka pedig a fizikai munkán kívül nincs a termelőszövetkezetben. Különben meg lehet említeni, hogy Szekeresné például tízezer forintot igazságtalanul vett fel a földműves- szövetkezettől, ahol a papírok sze­rint 1958 februárig állt alkalmazás­ban. Persze emberséges módon kell eljárni minden • tekintetben, s egy magárahagyott özvegyasszonyon segí­teni kell, még akkor is, ha talán eh­hez nincs meg minden hivatalos kö­vetelmény, formaság. Azonban mel­lékesen szólva Szekeresnének van­nak jól kereső hozzátartozói, fia aki segíthet neki. Sőt ő maga is vállal­hat munkát, csak akarat, kis meg­erőltetés és elsősorban belátás kell hozzá. Ami Spisákné tanácselnök illet­ményföldjét illeti, az nem szabályta­lan dolog és nem lehet a termelő- szövetkezet vezetőségének szemére vetni. Annál inkább nem, mert Spi­sákné termelőszövetkezeti tag, illet­ve volt, mert innen vitték el funkció­jába és mindenki becsüli a község­ben. Bevitt földjét azóta is használ­ja a közös gazdaság. A segítség ré­vén, amit a termelőszövetkezetnek nyújt, úgy gondoljuk nem jogtalanul használ 800 négyszögöl háztáji terü­letet, illetményföldet. Mindenesetre a történtek ellené­re is helyes lesz, ha Szakmári elv­társik mégegyszer beszélnek Szeke- resnével és ismételten megnézik mit tehetnek, — bár nyugodtan mond­hatjuk. hogy Szekeresné és a Sza^d Föld illetékes munkatársa is túllőtt a célon. Mert helyes dolog az, ha az egyén érdekében megteszünk min­dent. Azonban túl gyakori mostaná­ban a vezetők jogtalan lejáratása, az intrika. SZAKMÁRI ELVTÁRSAT például néhányan, főleg a termelőszövetke­zetekből jogosan kizárt egyének tá­madják. És ezeknek vannak pártfo­gói, elsősorban a munkát kerülő ter­melőszövetkezeti tagok. Mert az el­nök kemény ember. A közös vagyon érdekében nem ismer tréfát. Meg­mondja mindenkinek a véleményét. De ha munkáról van szó, -ki az első a gáton? Szakmári elvtárs. Ha a sza­ladó eső ellenére dolgozni kell, ki az első és kd a mozgató erő? Szak­mári elvtárs. Lehet, hogy néha sza­vakban kíméletesebbnek kellene len­Sajószentpéter lakói mindig szere­tettel emlékeznek meg nagy költő­jükről. Most is, halálának 40. évfor­dulója alkalmából, ünnepséget ren­dezett a Hazafias Népfront a köz­ségi könyvtárral karöltve. Az ünnepséget július 6-án délelőtt fél 11 órakor tartották Lévay szülő­háza előtt kb. 150 ember részvételé­vel. A rövid megnyitó után Papp János, egy egyszerű parasztember énekelte el Lévay József »Fehér ga­lamb« című megzenésített népdalát, majd Kordos László, a II. Rákóczi Ferenc könyvtár helyettes vezetője méltatta életét és munkásságát. Igyekezett beszéde során megvilágí­tani a költő hazája és szülőfaluja iránti szeretetét, melyet Lévay József a »Visszatekintés« c. munkájában is kifejezésre jiUtatott: »Földobott kő vagyok, mely végül is oda esett visz- sza, ahonnan földobták.« Utána Far­mé, azonban neki is vannak idegei. Azt pedig, hogy a termelőszövetkezet károsuljon, a tagság tervei, reményei ne sikerüljenek, a tervezettnél gyen­gébb legyen a terméshozam, a nye­reség, ő sem akarja. S ez bűn? Ezért gúnyt érdemel? Nem hinnénk! Eny- nyit talán a jogtalan birálatról, amely például merőben ellenkező színezetben jelent meg, mint aho­gyan a cikkíró a járási pártbizott­sággal megbeszélte. Ami a munkát illeti, éppen egy el­vonult záporeső és egy közelgő fel­hőszakadás közepette érkeztünk a Rákóczi Termelőszövetkezet tanyá­jára. Silóztak, takarmányt takarítot­tak be. Az elnököt nem találtuk, a határt járta, a takarmány béták;.: lá­tást sürgette. Beszélgettünk a tsz-ta- gökkal és sehol nem hallottunk pa­naszos szót. Még a takarmány meny- nyiségét is kielégítőnek ta^lták. Időben takarították be az első kaszá­lást. Gondoskodtak megfelelő meny- nyiségű silótakarmányról. Kalászo­saik az időjárás viszontagságai elle­nére is igen jónak mutatkoznék. Tizenkét mázsán felüli búza-átlag­termést várnak. A kertészetük külö­nösen jól besikerült, itt háromszor- annyi haszon mutatkozik, mint az el­múlt esztendőben. A tehenészetben például 15 liter a fejési átlag, ami ál­landóan biztosítja a közös gazdaság »zsebpénzét.« MINDEZ A JÓL SZERVEZETT munkának, a fegyelemnek köszön­hető. Az elnök, a vezetők néha ke­mény — de igazságos — lépései nem egyes személyek, nem az elnök hasz­nát szolgálják — mint évekkel előbb volt rá példa — hanem a közösség, a tagok gyarapodását. Azt, hogy ez éven is többet fizessenek a tervezett 31 forintnál egy-egy munkaegység: e, a jelentős beruházások, befektetések ellenére is. Az ilyen eredményekért pedig úgy gondoljuk nem bírálat jár, mert valamit valaki — jelen eset­ben a cikkíró — jóformán csak egy­oldalúan nézett meg, ki tudja miért?! Barcsa Sándor kas Mihály, aki maga is személyesen ismerte Lévayt, elszavalta a költő »Mikes« című verséti Sajószentpéter Lévay-tisztelői megkoszorúzták szülőházán lévő emléktáblát, majd a közönség fel­kereste a költő sírját, hogy lerójja háláját. SZERENCSI ELEONÓRA könyvtáros AZ AUTOMATIZÁLÁS MÁR A COWBOYOKAT IS FENYEGETI Texasban új robotemberrel kísér­leteznek amelynek a cowboyokat kellene helyettesítenie. A hírek sze­rint az újtipusú robotember állítólag hat cowboy munkáját végái cl a jó­szág terelésénél, sőt esténként még az istállók ajtaját is bereteszeli. Ar* ról viszont nem szól a krónika, hogy a gépesített cowboy hogyan kezeli a Coltot...? DÉZSI LAJOS Fáradt képviselő Lévay-ünnepség volt Saj ószentpéteren sodálatos szerkezet az emberi idegzet. Meg­keményedik, elszántabb, ha szembekerül az ellenséggel. Tóth szinte kirúgta maga alól a széket. Jóformán körül sem érkezett nézni, már az ajtón kopogtak. Az első rúgásra kinyílt. Puskacső meredt a mel­lének. — Fel a kezeikkel! Szerencsétlenségére az asszony is odaugrott a gyerekkel. Most mit csináljon? Pillanat töredéke alatt kellett gondol­kodnia. A kisebbik nemzetőr egy lépésre állt tőle. Egy jól- irányzott rúgással az udvarra röpíthetné, de addig a másik szitává lövi a mellét. Feltartotta a kezét. Okosan tette. Itt százszorosán érvé­nyesült a latin közmondás: aki időt nyer, életet nyer! — Maga a tanácselnök? — Én... — A forradalmi ifjúság nevében letartóztatom! Köves­sen ! — Hová? — Fogja be a pofáját! Előre! Kilökték az üvegezett verandára. Ott meg újra cgak elé­je kerültek. — Add elő a fiad! — rivallt rá a kisebbik. Jó ég! — sóhajtott Tóth —, ezek az egész családot viszik. Három fiam és -két lányom..: most vajon melyikről van szó? — Add elő a fiad! — ismételte most a nagyobbik. Ozólni akart, de mozdulat lett belőle. Halvány, alig ^ észrevehető, gyenge mozdulat. Csak éppen a kezét emelte egy rezdülésnyit feljebb. A fesvver eldördült és a ki­lobbanó láng megperzselte a szemöldökét. Tóth megingott, de nem esett el. A lövés zaja ezersze­res erővel csengett a fülében: csengett, bongott, csilingelt, mintha millió lélekharangot kongatnának a hegytetőn. A megmenekülés, vagy a halál előtti utolsó pillanatok ezek? Várta, hogy ernvedő izmai mikor mondják fel a szolgálatot és ^tfrgódik el a földön. Ám, ahogy a másodoercek teltek, múltak. tért vissza bele a másvilágra készülő lélek. Látta, hogy az utcán velük szemben férfiak futnak, hallotta, hogv zokog mellette az asszony és vad elszántság szállta meg. Erősebb volt, mint valaha: ha most megrúgná a kisebbiket, kivinné a közfalat. Örült. — Látok, hallok, érzek, gondolkodom — tehát vagyok! * Ádám Gyula egy doboz gyufáért lépett be a boltba, ami­kor utána kiáltottak: — Apósodnál házkutatás van ... Mint akit puskából kilőttek, úgy rohant végig az úton. Tíz méterre járhatott a kaputól, amikor a lövés eldördült. Megtorpant, előrántotta revolverét, csőbe lökte a töl­tényt és macskaugrásokkal átvetette magát a kerítésen. A következő pillanatban már a lépcsőn volt és célzott... III. E z az éjszaka elmúlt valahogy. Senki nem jött vissza. De októb«” 1*- veszélyessé vált a helyzet. Nyilvánvaló lett. hogy az eset után Ádámnak és Tóth Lászlónak egy időre el kell tűnni a faluból. Ádámnak az öccse vitte a hírt: — Jobb, ha mentek. Forró a levegő! — Miért menjünk? Mit vétettünk? Ki tört ránk? ök, vagy mi — órájuk? Én jogosan tettem, amit tettem! Akárhányszor meggondolom, most is ezt cselekedném: nem nézhetem, hogy halomra lőjjék őket, mi kór nekem is fegyver van a kezem­ben. Puszta ököllel nekik mentem volna. Mit gondolsz te? ... — Én nem gondolok semmit, hanem tudok! — Mit tudsz? — Azt, hogy négy autó fegyveres áll a falu szélén és ezek nem gombát jöttek szedni. Érted-e? Vadászni jöttek. Em­berre ... nahát! — Gondolom ... — Húzódjatok el a hegyekbe. Pár nap múlva, ha csen­desül a helyzet, visszajöttök. — Veletek mi lesz? — Velünk ne törődj. Magadra legyen gondod, meg az öregre. Rátok pályáznak. Te lőtted agyon az egyiket. — Jó, elmegyek! Tóth is nehezen mozdult. — Nézze, Laci bácsi! Menni kell. Ha mégegyszer jönnék, jobban céloznak . .. Tóth káromkodott. — Eltűnjek előlük, mint a kivert kutya? Az én házam ez, az úristenit neki. Itt nekem nem parancsol senki. — Ránk is bajt hozhat. A falura is. Menjen, Laci bácsi. Ha menni kell, hát menni kell! — Jó, megyék! — De máris, siessenek! Elmentek. S e elemózsia, se ruha, se semmi. Csak a puska, amit a halottól vettek el, meg a pisztoly Ádámnál. Nehéz szívvel, szótlanul ballagtak ki a hegyre. Bele a nagyvilágba, mint az űzött vadak. Tóth visszanézett a dombtetőről. Ott terült el alattuk a falu. Gomolygott, keringett felette a füst: a szél az arcába csapta, könnyezett tőle: — Hej, betyár élet! Ádám vissza se nézett. Neki könnyebb volt így elválni. Mentek, mentek, ballagtak. Ki tudja, milyen útnak néznék elébe? Ki tudja, ki tud­hatja. mi történik még velük? Egyiknek sem volt beszélős kedve. Nagyokat hallgattak és még nagyobbakat sóhajtottak. A fák kisérték útjukat. Ked­ves, ismerős, régi öreg fák. — Erről szarkafészket, szedtem egyszer. Leestem róla, alaposan összetörtem magam. Már legény voltam, miikor ez történt. Újból felmásztam rá, megint majd a nyakam tör­tem. Nagyküszködve mégis feljutok, hát kiderül, hogy nincs a fészekben semmi. Nem tojtak olyankor. — Ismerem azt a fát is, a szakadéknál. Bükkfa. Aludtam egyszer az árnyékában — valakivel. No, most megint itt va­gyok: szerbusz, bükkfa! — Látod: találkoztunk! Csakhogy: te maradsz, én me­gyek ... Ki tudja meddig és ki tudja, hová? Ne is kérdezd, bükkfa! Lehet, hogy erről az útról én már nem jövök vissza. Megyek. Majd csak lesz valahogy! Mégis, valamiről beszélni kell egymással is. — Te, Gyula! Hova megyünk? Ki a világból nem me­hetünk és ha valahol megállítanak, mit mondunk? Ádám kifújta magát. — Már meg van a tervem. — No? ■*— Ma meghúzódunk valahol. Ha máshol nem. az •''•ég alatt. Nincs hideg és majd tüzelünk is valami szakadékban. (Folytatjuk.) ÓNODVÁRI MIKLÖS: ■ VIHARBAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents