Észak-Magyarország, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

6

ÉSZ AKMAGYA RORSZÁG

Vabamap, 1958 Junius 8.

MINT KITÉPETT LAPOK

Wérta, míg megássák ányja sfcr- v ját. Nézte a sírásók nehéz mujnkáját, akik lapátolták ki a nedves, tapadó földet. Közbein arra gondolt: különös, hogy idegenek vetik meg anyja utolsó ágyát.

— Szegény anyácskáim — sóhajtotta.

— Sóik a halott. Holnap négy temetés lesz. — vetette oda az öreg, mikor kiléptek az üregből.

Albert pár forintot adott nekik, egy darabig utánuk nézett, mint aki irigy- iá őket, majd magára hagyatva állt a csendes temetőben. Egész napja rohanás volt, a papír-hajsza az SzTK- ban, a kórház, a temetkezési vállalat, annyira lefoglalta, hogy alig tudott árvaságéra gondolni.

Körüljárta a sírokat, nézte, kik lesznek anyja szomszédai. Mindegyik ismeretlen.

— Egyedül leszei... — gondolta szomorúan.

Egy hatalmas, márvány-táblás sír előtt megállt. A vésett aranybetűket olvasta, majd újra a feliratot nézte.

— Balügih-család. — ismételte az ékes betűket, mint aki kortyolgatja a szónak izét, csókját. — Ez az, amit mi elvesztettünk... M| nem voltunk egy család! — szivárgott elő szívéből a fájó emlékezés.

Leült a sír köp,árikányára, nézte annak fényűző pompáját, mintha hasonlítaná anyja szegényes kis sírjával.

— Ti nem éltetek együtt... elváltatok... itt sem lehettek együtt! — Döbbent rá a kegyetlen tényre. Most formálódott ki benne a halál hideg felismerése: a mozdulatok leállnak örökre, a dolgok megdermednek. Milyen durva kifejezése is lehet a halál az életnek; már délelőtt is kísértette ez a gondolat, mikor a pap kétszer is megkérdezte tőle az irodában:

— Családi sírhelyet óhajt? ♦

Zavarba jött, gyámoltalanul tör-«

delte a szavakat: ♦

— Nem... csak egyszemélyest ké-|

rek... csak az anyámnak. ♦

Mintha a pap szemüvege rosszalló-; an megvillant volna akkor, talán a; titkaira volt kíváncsi, amikor így; szolt:

— Maguk nem akarnak oda te-: metikemi ?

A halál, úgy érezte, egészen közel-* ről lehelt a leikébe. Sietve távozott. }-— Magányos, egyszerű sírt .kapsz} anyácska... Olyan lesz, mint az ott-} honod volt. Egyszemélyes... }

Későn ismerte meg az anyját, márt nagy fiú volt, mikor keresztanyja ki-} vitte a Keleti pályaudvarra és rámu-t tatott egy feléjük siető barnaruhást asszonyra. !

— Ez édesanyád! !

Még rá sem csodálkozott, már ei-t

borították a csókok, ölelések. Azon* az estén vidám volt, mint akibent visszaállt a lélék rendje. Egyre néz-t

Irta: SZABÓ SÁNDOR

te az ő valóságos anyját... Most is erre az órára gondolt, ami messziről úszott felé az emlékezés csendjén keresztül.

— Addig csak elképzeltelek... De örültem akkor, anyácskám, neked! ... azután minden nyáron elmentem hozzád... Hogy elmúltak az együtt töltött nyári szünidők...

l^abátját összébb húzta, mert a

* ' szél hidegen fújt végig a temetőkertiben, belékapott a papírko- szorúkba, s a száraz falevelekbe.

Egy pillanatig olyan érzése, volt. mintha csak elcsavargott volna ide a sírok közé, s otthon már várja édesanyja uzsonnával. Milyen jó is lenne még hazamenni... ürességet érzett maga mögött. Huszonnégy évének árvaságát most látta legjobban.

— Sokat megbántottalak. Nem a szavaimmal. Azt szívesebben vetted volna. Hallgatásom fájt neked. — vezekelt könnyeivel. — Valahogy bezárult a szívem mindig, ha megérkeztem hozzád.

Rágcndolt anyja ajándékaira. Az új ruhákra, karórára, könyvekre, melyekbe mindig valami szépet írt. Ö csak megköszönte, de nem mutatta ki: mennyire Örül.

— Talán az fájt, hogy nem együtt adtátok nekem.

Soha nem szólt szüleinek áriról. hogy bántja elválásuk. Csak elzárkózott előlük, barátokhoz menekült. A lányok vonzották jobban, kellett a gyengédség lelkének. De a kapcsolatot nem bírta mélyíteni, hosz- szan tartani.

— Azon a nyáron voltál igazán boldog, amikor azt mondtam: lány van az én hallgatásom mögött. Te elhitted. Együtt mentünk a színházba. Margit már várt minket. Te megcsókoltad, azt hitted, szerelmes

vagyok bele... Milyen fiatal voltál! Akkor gondoltam először arra, hogy neked is kell a szeretet, a boldogság, amilből kimaradtál... Nem sokáig voltál vidám. Margit, apáról érdeklődött tőled, s te egyszerre el-} hallgattál. Szótlanul, egyedül ülted} végig az előadást mellettünk. Elől-} tünk veled egyidős házaspár ült: tu-} dom, apára gondoltál... Te még utol-} só diádban is szeretted apát! — döb-} bent fel Albertben, ahogy lelkében! simogatta, engesztelte édesanyja ele_£ ven képét. !

Eszébe jutott a kórház, anyja utol-! só órája. Már nem ismerte meg őt,! de még mindig viaskodott valakivel.! Szavaiból kivette, hogy apával be-! szélt. »Milyen ősz vagy már... iá-! tóm... elmegyek... Nem, ne jöjj!... Ott! a fekete kalapod... ne sírj... jaj, de! zúg... fut... maradj h* Széthullottak! szavai a kórterem kövezetén, de* most újra feljajdultak a fiú szívé-* ben. •

— Szegény anyácskám, de egyedül* voltál a féhérkötős ápolónők között,* a tolókocsin, amikor vittek..., s itt* is... nagyon magad leszel... és mi is...* Mint kitépett lapok hullottunk szét} az életben, külön tartalommal... és* külön tűnünk el a halálban ... mert! nem voltunk összefűzve gondosan...! nem voltunk egy család ... !

A

lbert zokogva temette el arcát,} hosszú ideig hullottak könnyei,} mint aki háromszorosan gyászolja} szétesett életüket. Amikor felkelt a kőpárkányról, nagyon üresnek érezte a lelkét, mintha letört volna benne egy erős ág, amire olyan jó volt idáig támaszkodnia.

Megindult lassan, tétován, visszavisszanézve anyja sírjára, mint akinek nem sietős az útja, hiszen már nem haza megy.

FÜZES LÁSZLÓ:

NYÁRI DAL

Húzott szoknyán, fodros szoknyán, táncra kel sok csalfa ránc, visszaszínét villogtatja, kacérkodik, lesve ránk.

Nyár van, susogja minden lépés, nyár van, int a mozdulat, nyár van, dalol bennünk a vér, nyár van. Ifjú és szabad.

Tágult szemmel, tünde lányok szoknyájával szél cicáz, arany nap, az arany égből, aranycsőt hint le rád.

(Nylon, selyem, muszlin, csipke, könnyen gyűlő, csacska szív, táncos, ráncos szoknya lebben, s minden este csókra hív.

58. V. 14. —)

HUDY FERENC:

Romok, lomok között képtelen alapot rakni az értelem; zűrzavarban csalódás vár rád. — Nincs jövő a süppedő sírban, ne sajnáld, borítsd ki vígan szívedből a szemetesládát!

cAk ellő tépés I

Merengsz, vergődsz, de nem találod^ hol leled meg ezt a világot; }

messze űz a kutatás gondja. — }

Ne fuss! Állj meg egy faluvégen. } hogy élnek ma? Kérdezd merészen, a kisbojtár bátran megmondja.

Kimül alma

■síZluJZsifJ

SOKSZOR MEGCSÜ FOLT A AZ élet, a nélkülözés, a nehéz mezei munka, mégis jól bírta magát. Most azonban egyik napról a másikra ágynak esett. Még jobban megránt cosodott rajta a bőr. Arca, keze olyan lett, mint a javíthatatlan szikes talaj, amelyet jelégetett a forró nyári nap.

Érezte, mennie, búcsúznia kell az élettől, s elindul, ahová minden ember elér egyszer, legyen úr, vagy nyomorult szolga, — ahonnan senki számára nincs többé visszatérés.

Nem is ragaszkodott már az élethez Régen, amikor úgy érezte, a megaláztatás elől nincs menekülés, hányszor kívánta a halált.

S most érezte, eljön hamarosan.

Feküdt a hűvös, régi, gerendád házban, s jel-felvillant előtte élete egy-egy szép napja, amikor még fiatal volt, s bízott erejében, hogy a férjével együtt majd csak szereznek valamit. Házat, egy kis földet... S mi lett belőle? Egy maguképiteítv vályogkunyhó, itt, a falu szélén. Föld? Semmi! Mindig csak a másén verejtékeztek a szűkös napi kenyérért.

A férjét is a nyomorúság vitte a másvilágra.

Cséplés volt. A hőség valósággal megpirította az embert, mint a búzaszemet az érlelő kazal.

Kéveadogató volt, szép szál ember, olyan, aki bátran bírókra kelt a sors- tal, aki sohasem ijedt meg az élet árnyékától. Aztán..;

Egy kéve megcsúszott a lába alatt. Utána a másik, a harmadik, s a kazal egész felső része megindult és...

ö is lezuhant. Éveken át betegeskedett. Fájtatta a hátát, a veséjét, s bizony, orvosra sem futotta a sovány keresetből. Aztán meghalt. Olyan hiHelen, mint ahogyan a kazal levetette magáról.

Az asszony egyedül maradt két gyermekével. Piros, a lánya férjhez ment a szomszéd faluba, s jól megKITEKINTETT AZ ABLAKON. Nézte a lombos fálcát, melyeket még az ura ültetett valamikor, fiatalon. Az ablak alatt hatalmas almafa állott, de gyümölcsöt sohasem termett. Azt mondták, valami rágja a gyökerét, ezért csak nő, egyre feljebb a háztető fölé s meddő marad. Pedig trágyát is kapott bőven, mégis csak

vannak. Van egy kis földjük, egy tehénkéjük, s úgy-ahogy tengetik életüket. A fia, András meg itt maradt vele. Éppen most töltötte a tizennyolcadik évét. Szölömunkás lett, őt is korán a kétágú kapa mellé szólította az élet.

A megtört asszony feküdt mozdulatlanul. Nézte a meghajlott öreg gerendákat, a képelzet a falon, s arra. gondolt, mi lesz a fiával, mi lesz, ha ő már ...

virágot termett, s azt is elhullatta minden esztendőben.

— Milyen jó lenne most egy alma — gondolta a beteg asszony, s maga elé képzelte az uraság százholdas gyümölcsösét, amelyből ö is csak gyermekkorában ehetett. Mert akkor még nem volt kerítése s a gyerekek gyakran belopózták a raktár- épület mellett.

— Egy alma — villant ismét az agyába. — Csak egy... Milyen jó

7.041.4».*

KUZMANYI GUSZTÁV:

FÖLDÜNKÉRT

Riadóról vau szó, nem lantpengetésröl!

Az itt a nagy Kérdés: élünk vagy halunk, hulló meteor lesz, kihűlt kő világunk, vagy hajnali csillag a mi csillagunk?:

Hajítsd el a tollad, ha nincs forróbb útja, ragadj kalapácsot, vésőt vagy ekét, de gyúrd a világot, ahol éred, újjá s bontsd ki a kéregből szíve melegét:

Ember kell a gátra, vihart vető szél van, ennyi gyilkos felhő nem gyűlt még soha; hasad a kisvilág s szörnyű hasadása lesz tán nagyvilágunk búcsúzó tora?

Az emberagy elért földünk lényegéhez, jöhet zengő hajnal, szent kor kezdete, vagy egy mániákus újcézárkezében egy villanás bolygónk végső fényjele!

Puskaporos hordón tűzzel játszó gyermek, sziklameredekén botladozó vak, tigrissel enyelgő közveszélyes örült, aki csak magára s csak a mára ad:

Fekete és fehér, rézbőrű és sárga apák, édesanyák, ifjú kedvesek:

Zugó acélmadár karmában a végzet ott köröz ártatlan fészketek felett.

Halljátok, köznapok sok milliárd népe. munkás, paraszt, polgár szerte a világ annyi meghitt, csöndes, boldog otthonában: nagy elszánás kell most, gyöngék az imák!

Fokföldtől Lappföldig, irföldtől Japánig tengerek és földek, völgyek és hegyek, halak és madarak, állatok és erdők, termő mezőségek, föl, ébredjetek:’

Sejt a sejtek mellé, molekulák össze, egy porszem se adja többé meg magát!

Tartsuk föl magasra, békébe, napfénybe ezt a sárgolyót: a jövő csillagát!

(- 1958. V. —)-------------------------000------------— --A

KAC ISTVÁN:

NYÁRI DÉL

A vidék csöndes, egy levél sem remeg lassan úsznak a telt keblű fellegek, a nap felforral földet és eget, a légben karcsú fecskék keringenek.

Az utcák szélén vén házak állanak, a nagy fényesség kis árnyékot harap, hűvös szobában forró nő dalol, egy mozdony rekedten sipol valahol.

Járókelők lépte csak néha dobban, a strandon elmerülnek hús habokban. a kert mereng portól jóllakottan, s az áldott nyári dél az égre lobban.--------------------------ooo-------------------------P

ATAKY DEZSŐ:

Tiszta vallomás

Eddig más lány szemén kerestem lelkem felgyújtó csillagát — kövek között osont a testem csillag-Oól-csiUagig, tovább.

Hányszor’ álmodtam: megtalálom az enyhülést, vagy a vigasz: átok söpört, hogy a halálom rettentsen nem követni azt.

»♦♦♦« ♦* ♦» «••»«♦♦•*«»«* »*♦**•♦*♦«*•«

Te vagy, akit száz életemben .mégis, követni úgy fogok, mint anyámat, ki könnyre rebben, mint gyors vadat a lábnyomok.

Ne akarj hát, játszani vélem, fellépni száz seb száz húsát — nem tudlak megcsókolni szépen —* karom lefosztott május-ág..*

Ügy megkívánta, mint szomjas ember a hűsítő vizet.

— András talán majd szerez valahol ... Az ismerősöktől... Kölcsön. Vagy talán...

Valaki zörgött odakint. Az öregasszony kissé felemelkedett, de az ablakon át senkit nem látott.

András, a fia jött haza.

— Édesanyám! — kiáltott fel ijedten, mikor a szobába lépett. — Csak nem beteg édesanyám?! Az istenért! Hiszen reggel még... Mi történt?

— Fiam, édes fiam...

Leült az ágy szélére, s megfogta anyja ráncos kezét. Rosszatsejtően felugrott:

— Édesanyám! Nagy láza van!

AZ ÖREGASSZONY NEM SZOLT.

csak nézte a fiút könnyes szemmel, szomorúan, s még mindig az almára gondolt.

— Orvos kellene — szólalt meg a fia, hangjában valami keserű lemondással, mintha maga is érezte volna, hogy késő, egy életen át tartó küzdelemben mégis csak a halál lesz a győztes.

— Nem ... hiába jönne ... én tudom ... meghalok... — válaszolt az anyja alig hallható, elcsukló hangon, ma.jd lassan felült az ágyban.

— Egy álma ... alma ... kéne, csak egy ... jó lenne ... jólesne ...

— Hozok édesanyám! — ugrott fel a fiú, s máris indult kifelé.

Az anyja utána szólt:

— Üzenj Pirosnak... jöjjön el...

András is érezte, hogy ez már az

anyja utolsó kívánsága. Olyan kívánság, amelyet minden áron teljesítenie kell.

— A borház és a Csontos Mihály háza között lévő kerítésen át köny- nyebben bejuthatok — gondolta, miközben lóhalálban futott az uradalom gyümölcsöse felé.

Valamikor gyermekkorában köny- nyebben átjutott a kerítés tetején, de azóta ő is derék emberré nőtt, aztán a kerítést is beszőtték szögesdróttal. Olyan sűrűn, hogy még a madá r se repülne rajta keresztül.

— Egy-két alma, vagy három ...

— töprengett útközben — igazán nem drága dolog, deliát... hiába kérnék, úgysem adna a zsugori uraság. Aztán miért lenne bűn?... hí- szén anyám kívánságát teljesítem.

A TÁVOLI HEGY MÖGÖTT már lebukott a vörösen izzó nap, s olyan lett a szőlőkkel borított hegyoldal, a völgy, a fellegek, mintha egy óriáskéz vérrel festette volna be a világnak ezt a darabkáját.

Mire elérte a gyümölcsös hátsó bejáratát, már teljes vörös színben égtek a tovaszálló fellegek, mintha cgy-egy vérdarab úszott volna a. levegőben. A várhegy mellett, a hires szőlődombon füst emelkedett a magasba.

— Biztosan az öreg Váradi tüzel

— gondolta András —, szalonnát süt vacsorára...

Ott, ahol a kőfal embermagasságig leomlott, benézett a gyümölcsöskertbe. A pirosló almafák hivoga- tóan integettek feléje. Az egész kert csodálatos kincset rejtett.

— Itt könnyen bemehetnék, de éppen ide néz az intéző ablaka, bárki megláthat. Aztán... a két bernáthegyi egyhamar itt teremne ... Akkor pedig én is úgy járnék, mint Jancsi, a kepés fia... kórházba kellett szállítani...

Óvatosan félretolta a szögesdrótot. Először az egyik, aztán a másik sori Lassan egybefonta a szúrós drótokat s leereszkedett.

Egy pillanatig figyelt.

Csönd.

A kutyák hirtelen felugattak.

Csak nem őt vették észre?

Nem. Óvatosan haladt előre. Marni ár elérte az első almafát, amikor fönt a gazdasági udvarban becsapódott a nagykapu ajtaja.

Lehúzódott a ribizkebokrok mellé. s várt.

Csönd. ,

Nem kellett a fára másznia. Az almák ott hevertek a lábai előtt. Talán száz is lehetett. A délelőtti vihar úgy megrázta a fákat, hogy a ieg-