Észak-Magyarország, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

V a&armm, 19hS jusius t.

ÉSZAKMAGYARORSZAG

5 FOGARASI SÁNDOR:

lUlttttUIIIII ütMIÜIDII'ltlMKIIOIIIllmillllIMllllli mmiH'

KÁRPÁTI BÉLA:

Mindenütt gonddal

Kijöttem szánd a csendet, erőt gyűjteni a harchoz. Lehet, tán előttem éppen ellenségem erre tartott.

Ö is így járt itt, kitárva keblét a csendnek, a napnak, izmai — veszteimre — résen gyilkos erőre dagadtaik.

Bús anya, kiihez két gyilkos gyermeke szeretve tér meg hogy tőle erőre kiapva essenek egymás fejének.

Szanetf

Termő göröngyön, szikár magvető; zöld-arany vetés, reményt érlelő délibábként ringó kalászözön; emléke ma mind, mind reám köszön.

Pengve daloló jó acél kasza mormoló kombájn ismerős zaja. élettől terhes nyikorgó szekér, zamattól duzzadó fehér kenyér;

hozzátok szólok! Titeket köszönnek;

Te hozzád Ember, ki ura vagy a rögnek, Te hozzád Ember és Te hozzád Kenyér.

Titeket köszöntlek, ma csak Titeket, s kezetekbe adom e versben szívemet; ha zengni tud versem. Titeket dicsér.

BECZE KAROLY: J

ELKÍSÉRTELEK !

Csendes az est, csak egy pajkos szellő I

lebben. :

Megyünk át a hídon, kézenfogva, ketten. ;

Távolról zaj hallik, lustán hozzánk ér, l duruzsoló hangján üzemed mesél. :

innen is, onnan is jönnek az emberek, I megszorítod kissé jobban a kezemet I

s mégy te is. Hatalmas száján elnyel a :

gyár. ;

Néhány perc, s orsódon nyúlik, szalad a •

szál. |

Géped mellett olykor, gondod, munkád *

között •

néha elmosolyodsz, holnapunkat szövöd... •

KALÁSZ LÁSZLÓ:

Kocsmában táncoló

Alig van lábaszára. kis suttyó ember, s térdigérő csizmája fenséges szépen járja, kitoppantja, ahogy keli.

Lendül a mutatásba, s köröskörül lebuggyan lötyögős nadrágszára, lefittyen csizmájára, s csizmája surrog, koppan.

Báránybőr kucsmájából kirázkódik az idő: ezüstözik hajáról, csengőzve, — minden szál szól. ereje, s szórja, de nő.

markából most kiveti mind a gyűrődéseket, homlokával illeti sipítozással teli énekét, az életet,

melyet nótákban lát most, s toppantó hetykeségben, a valóság most álmos: a mutatásnak áldoz múlttal, holnappal. Szépen.

BORSODI GYULA:

(sfnit bácsi

Húsz esztendőre vissza fáradtan néz az emlék.

Az idő lefolyt csendjét nem fogja át az elme.

A tegnap fakó selyme szétfoszlik észrevétlen.

De öt sosem felejtem.

Ott áll a szürke éjben, nem szól, — csakúgy, mint régén, Vm vádol mindörökre félszeme véres gödre s arca ezernyi ránca.

A lába törve biccen, markában görbe-botja, *

Az ajka bús dalokra nyílik, ha este szépen sir a tücsök, de éhen fekszik le aztán éjjel.

Egy kamra padján széna, itt lakik télen, nyáron.

A kenyér, krumpli: álom. Bányász pedig, de munkát nem adnak már. Megunták, mert annyi sok baj érte.

Csak olvas fél szemével. Vendége Balzac, Zola, — Trónok és papi stóla mögé belát a vak-szem, —

S még ennyi súly alatt sem törik le tört gerince.

Mert nagy a küldetése, ö lesz az isten kard fa \

Egy világ dói le rajta,

— A rend, mi tönkretette, lábához úgy esett le, hogy nem mert rá se nézni.

De végül ó hová lett, gyermekéveim hőse?

Nem tud énrólam ő se, ha él még s nincs a földben, íía mégis, — ez a könnyem az övé legyen. Béke.

(— 1958. jún. —)

TARBAY EDE:

Szőlőlevél

Szőlőlévé!,

látod, múlik a tavasz, messzii a havas keserű tél.

Fiatal, húsos tested kezembe fér, érzed, a vér

ujjaimban borodon reszket

Szőlőlével,...,,... ........... ...

nézd, hogy bomlik a nyár, majd ideér

iöbb érett gyümölcs lepergett a fűre.

Gyorsan megtömte zsebeit s visz- itzaindult a kerítés felé.

LÖVÉS DÖRRENT. A fiú hátranézett, s a felső bejáratnál megpillantotta az intéző fiát.

Egyetlen ugrással elérte a köböl épített pince-szellőző lyukat, melléhúzódott, s újra visszapillantott. Az intéző fia éppen akkor emelte célzásra sörétes puskáját.

Futásnak eredt.

A fegyver dörrenése ismét belehasított a levegőbe. Éles, csípős ütést érzett a lábában. Egy pillanatig úgy érezte, elhagyja minden ereje, nem folytathatja útját, de amikor meghallotta az egyre erősödő zajt, a kutyák ugatását, erőt vett magán, s úgy nekiiramodott, mint aki az életét akarja utolérni.

Elérte a leomlott kőfalat, s 'egy ugrással átvetette magát. Ekkor vette észre, hogy az ugrás pillanatában az almákat elveszítette. Egy maradt csak a zsebében, egy szem félig piros, félig érett alma.

— De vajon felismert az intéző fia? Nem. Az esti alkonyaiban nem láthatta, ki jár az almáskertben.

Leugrott a bokrokkal szegélyezett árok mélyére és futott tovább. Elérte a falu első házait. Visszapillantott. Senkit nem látott maga mögött. Az égről is eltűntek a vérszínű fellegek, az est kékesszürke fátyolt permetezett a tájra. Csak a füst szállt egyre magasabbra ott, a szőlőhegy oldalán, s hamarosan sötétség borult a vidékre.

Szokatlan, furcsa meleget érzett a kezén. A lába is olyan forró lett, mint a tűz. Arca elé 'emelte kezefe- jél és ekkor pillantotta meg a vért A. saját vérét, melyet még sohasem látott, mely folyt elállithatatlanul.

A LÁBÁT ÉRTE A GOLYÖ, s ott, a kőfal tetején véres lett tőle a keze.

— Jaj! Az alma is véres... Olyan |tóros, mintha a fán érlelte volna meg m napsugár.

Lehajolt, s a fűben megtörölte.

Egész úton az anyjára gondolt,

akit annyira szeretett, aki olyan keservesen nevelte két gyermekét.

Belépett a petróleumlámpától halványan megvilágított szobába. Anyja mélyen aludt.

Állt az ágy végénél, s onnan nézte a gyorsan lélegző, beteg asszonyt.

— Meghal — gondolta. — Egészen biztosan itt a vég. Pedig mennyire szerette volna, ha még életében láthatja a fiát, amint megnősül... aztán az unokát ...;

Óvatosan kinyitotta az ajtót, s visszament a konyhába. Lámpái gyújtott, megmosta, megtörolgette az

a nap, ♦

röppen, gyönge madár ♦

még, csak simogat. ♦

l

fele |

Aztán a fia

kóstolná először, nyújtotta:

— Nem jó ... keserű alma ... ♦

A feje a párnára hanyatlott és$

nem szólt többé. $

— Keserű ;.. keserű annak, akit

szegény — válaszolta könnyes szejn-X mel András, de az anyja ezt márt nem hallotta. |

— Keserű... — hallotta anyjaj szavait akkor is, amikor kiment a konyhába, ott csengett a fülében, mintha ez a szó súlyként nehezedett volna a szívére.

Megpillantotta a sarokban álló

almát, aztán a lábát vizsgálhatta. Erősen súrolta a serét a bokája fölött. A bakancs is megtelt vérrel. Kimosta a sebet, rongyot tekert rá, s úgy, mezítelen lábbal visszalépett a szobába.

AZ ANYJA FELÉBREDT. Talán észre sem vette, hogy a fia ott áll az ágya mellett. Ezt a szót suttogta maga elé:

— Alma... egy alma... fiam,..

— Tessék édesanyám! Hoztam... szép piros alma...

Az öregasszony remegő kézzel nyúlt az alma után, s olyan mohón beleharapott, mintha életében most

fejszét, s hirtelen felemelte. Maga* sem tudta miért, de szeretett volna* ütni, vágni valamit, kegyetlen fea-J raggal. Ütni embert, állatot, bármit,% mert így, ilyen tehetetlenül mit ér az% élet? Minek él a szegény? Ki ren-£ dezte így ezt a keserves világot? ♦ Kinézett az ablakon, s eszébe ju-♦ tott: X

— Az almafa!... A meddő alma-* fa! Még sohasem termett!... Minél ej áll ott a kemence mellett!... Mii hasznot hajt?... Anyám utolsó Jcé-X rését sem teljesíthettem... *

CSATTOGOTT A FEJSZE, s párt perc múlva ledőlt az öreg. meddői almafa.

i

Minden harmadikutasság végzetes tévedés

Mesterházi Lajos előadása az értelmiségi klubban

a gén szerencsés gondolatnak bizonyult az, hogy a TIT irodalmi

A szakosztálya az azon belül alakult irodalmi munkacsoport kezdeményezésere olyan előadót hívott meg az időszerű irodalmi kérdések megvitatására, mint Mesterházi Lajos elvtárs, az Élet és Irodalom jelelős szerkesztője, aki kétórás előadásában nemcsak mint no es harcos kommunista, hanem mint az élő szó teljes fegyverzetű művészé is lebilincselte az értelmiségi klubban csütörtökön este összegyűli hallgatóságot.

Egész előadását áthatotta az az alapgondolat, hogy haladni csak egyféleképpen lehet: előre És aki a kortól elmarad, saját kárára marad el, legyen bár még oly tisztes irodalmi múltja.

Hangsúlyozta, hogy a szocialista íróknak nincs miért hajbókolniuk a legnevesebb, „legzseniálisabb” harmadikutas írók, művészek élőt:, sem, még akkor sem, ha egyik-másik szocialista írónak a beszéde ma még „rekedtesebb”, mint amazoké.

A pártot, a szocialista irodalmat, művészetet sok belső és külső vihar érte, részben a pártvezetés egykori hibái miatt, részben az ellenforradalmi zűrzavar következtében, de minden vihar vegsösoron csak a szocialista kultúra megtisztulását, forradalmi előretörését segíti elő Ez csendült ki Mesterházi Lajos kétórás, ragyogóan érvelő előadásából, amely eszünkbe juttatta, hogy két évvel ezelőtt Kónya Lajos ugyanebben a kUibhelyiségben milyen ellenkező előjelű előadást tartott. Az akkori előadás közönségéből most is sokan voltak jelen. És ez jo dolog. Hallhatták egy „nem Kónya”, hanem egy tiszta lelkiismeretű író megszólalását.

Miről beszélt Mesterházi Lajos?

Kezdte azon, hogy a magyar irodalom iránt az egész világon élénk az érdeklődés. Irodalmunknak világhíre van. Régebben azonban évtizedek, vagy száz év is eltelt, amíg klasszikusainkat a világ megismerhette. Most, az orosz nyelv közvetítésével — amely már előbbre tört, mint a régebbi világnyelvek — gyorsan eljutnak íróink művei a legtávolabbi országokba is. Ez összefügg azzal is, hogy szocializmust építő ország vagyunk.

Ha ma az irodalom közéleti jelentősége nagyobb, és világraható lehet, szükségszerű, hogy élő irodalmunk méltó folytatója legyen klasz- szikus irodalmunknak.

Mai szocialista irodalmunkat Mesterházi a fiatal cserjéshez hasonlította. Még nem lehet megítélni, melyik cserje fog hatalmas tölgyfává nőni, mint ahogy Petőfi korában sem tudták a közvetlen kortársak megállapítani, milyen helyet érdemel ki majd Petőfi a világirodalomban.

Szólt Mesterházi arról is, hogy az esztéták irodalmi műveltsége sotcszor hátrány, mert bizonyos konzervativizmussal jár. Nem veszik észre, hogy gyakran éppen annak az írónak van igazán mondanivalója, aki még rekedtesen szólal meg.

A magyar irodalom becsületére válik, hogy a fasizmus idején kevesen álltak a fasizmus szolgálatába, de ez a kevés is súlytalanul tűnt le és ma sem hiányzik senkinek.

a Horthy-korszak három számottevő irodalmi irányzatát elemez- te Mesterházi. Az úgyneve zett parnasszisták, az emberi problémákat elefántcsonttoronyból szemlélők tartoznak az egyik irány-1 zathoz. Amikor azonban a háború vihara őket is érintette, kiszálltak elefántcsont tornyaikból és belátták, hogy az írónak fontosabb hgrei szerepe van. A felszabadulást elismerték felszabadulásnak, de a, proletárdiktatúrát nem szerették. Ezek formaművészetükkel hathattak volna a szocialista irodalom fejlődésére, kár, hogy elhallgattattuk őket. Most, amikor• az ellenforradalom után megszólallak, láttuk, hogy mondanivalójuk is van a ma számára, mégpedig olykor meglepő.

A másik irány a polgári radikalizmus. Sok tekintetben egy vonalon állt a parnasszistákkal, de már politizált, annak az illúziónak a jegyében, hogy nálunk is lesz polgári forradalom — ami pedig elmaradt. Ennek az irányzatnak volt erősen ellenzéki mondanivalója és sokan közülük kommunisták lettek. A szimpátia hozta őket a párthoz. (Déri, Örkény, Karinthy Ferenc, stb.) De ezekből a jó szimpatizánsokból sokan rossz kommunisták, többen pártárulók lettek. Sok nem kommunista (mint Földeák János, Sándor Kálmán, Fodor József és mások) jobban megállta helyét, mint ők, a párttagok.

A harmadik irányzatot a népi írók képviselték és képviselik (Németh László, Veres Péter, Szabó Pál, Sarkadi Imre és •‘mások). Az ő irodalmi magatartásuk a harmadikutas politikának egy válfaja, keveredve a paraszti radikalizmussal. Értelemhez szóló, ragyogó dialektikával zúzta szét Mesterházi a népieseknél tapasztalható fajelméletet, amely tipikusan német, semmiképp sem magyar gyökerű.

Minden harmadikutasság végzetes tévedés az irodalomban, akárcsak a politikában például Roosewelt tévedései. A mi népieseink vissza akartak menni 1848-hoz, márpedig a történelmet visszafordítani nem lehet.

Túl kény ezt ettük a népiírókat, ami hiba volt, mert mindenkinek meg kell mondani az igazat. Hangoztatta Mesterházi, hogy a kommunista irodalomnak negyven éves múltja van. Egyik megteremtője József Attila volt. Nagy Lajos is eljutott a szocializmushoz. És ott vannak azok az íróink, akvk külföldön éltek és 45-ben hazajöttek.

j-ttosszú ideig a sematikus, lakkozó módszerek uralkodtak a szőri cialista irodalomban, de ez mégsem jelenti, hogy nem volt nem-sematikus szocialista irodalmunk is. Sematizmus egyébként mindig volt, más korokban is. nem a szocialista Jcorszak jellemzője.

Érdekesek voltak Mesterházinak „a boldogság dialektikájáról” szóló fejtegetései, a szubjektivista voluntarizmusból fakadó v kritikai szemlélet káros hatására voimtkozó megállapításai, és a szocialista realizmus lényegének sokoldalú magyarázatai. Miért vagyunk mi realisták? — fejtegette többek közt. — Mert tudatában vagyunk, hogy a világ létező valóság, amit megismerhetünk. A mai valóságot mindenesetre másképp látja a marxista és másképp a fasiszta.

Beszélt arról, hogy az ellenforradalom előtti harcok, amennyiben a hibák ellen irányultak, jogosak voltak, de elfajultak. A jóhiszeműek nem vették észre, hogy a párt hiányzó egységét hogyan használják ki a különféle ellenséges ideológiákat képviselő írók, értelmiségiek. Nem. vették észre, hogy a bomlasztó harcnak ma már nem lehet más eredménye, csak: vagy szocializmus — vagy fasizmus. Nem vették észté, milyen hamisan értelmezték a nemzeti függetlenség• fogalmát. Milyen népellenes hazugság az 1848-as cári hadsereg szerepet azonosítani 1956-ban és mindenkor, éppen a nemzeti függetlenségünket védő szovjet hadsereg szerepével. Az ellenforradalom alatt nemcsak szocialista irodalmunk, hanem polgári irodalmunk is válságba került. Az ellenforradalom rettenetes részeg állapotában nem értették meg, hogy magyarnak lenni nem nagyobb hősiesség, mint eszkimónak, vagy másnak lenni. Magyarságunknak az ad rangot, hogy mit teszünk az emberiségért. Nem értették meg, hogy nem a 19-es 130 nap volt a múló pillanat, hanem a Horthy-korszak 25 éve.

Az ellenforradalom inégis tisztító vihar volt. Nyolcvan kommunista írónk maradt. És jönnek az újak, a fiatalok. Berkesi András fiatal írónk 23.000 példányban megjelent könyve napok alatt elkelt. A könyv- •,r,pon 80 új könyv jelenik meg, amelyből 32 mai íróinknak mai életünkből szóló műve.

Ez kulturális forradalmunk új előretörését jelzi.

N

agyon sűrített kivonatát adtam Mesterházi Lajos gazdag előadásának, mely egészében felölelte úgyszólván irodalmunk minden időszerű kérdését és sok jó fegyvert adott a borsodi harass

írók kezébe.

HAJDÚ BÉLA