Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-12 / 161. szám

Péntek, 1957. július 12.

Sszakmagyarorszäg

5

ÉPÜLNEK A BÁNYÁSZLAKÁSOK KAZINCBARCIKÁN

CSER E-B ERE

A szürke Pobeda befordult a Rácz Ádám utca felé. A bérházak mellett megállt. Utasa az egyik lépcsőháznál eltűnt, a kocsi pedig a fák jótékony hűvösébe húzódott a vértforraló napsugarak ellen. Amint megállt a motor, a kipuffogó csőnél eltűnt a leheletnyi szürke füstfelhő, megjelentek a gyerekek.

Az autónak kijáró tisztelettel és csodálattal nézték a szürke alkotmányt, amint békésen pihent, hűsölt. Csak egyikük merészkedett közei hozzá, egy kéknapozós kékszemű, szőke legényke, olyan négy éves forma. Benézett az ablakon és szakértő szemmel nézte a sebességmérőt* kilométerórát és az ablaktörlőt. Pár perc múltán már egy másik kéknapozós legény ke is mellette ágaskodott, egy évvel fiatalabb testvérkéje. — Szép — mondta felnőttes komolysággal a nagyobb.

— Nagy autó — bólogatott áhitattal a kicsi.

— Jó lenne nekünk — így a nagyobbik. — Elmennénk vele mesz- szire...

A gépkocsivezető mosolyog, mert az ő fiai is ekkorák és ilyen roppant csodálói az autónak.

— Tessék nekünk adni — javasolja a nagyobbik, mintha csak tízdeka savanyűcukorról lenne szó. A gépkocsivezető belemegy a játékba.

— Aztán mit adtok érte ... ?

A csöppség gondolkodik, aztán kivágja: — A biciklit... — S már rohan is, az egyik bokor mögül maga után húzza a kis piros, háromkerekű jószágot.

— A bicikli az kevés... — évődik a gépkocsivezető. A gyerek meghökken, hol az autóra, hol a biciklijére néz, s talán maga is érzi egyik túlságosan nagy, a másik nagyon pici...

— Hát... odaadom még a nagy labdát is... — s már hozza is* ott piroslik hóna alatt a cseretárgy.

— Na, jól van, most kiszállok és játszom a kisbiciklivel, mert az már az enyém, ti játszatok az autóval, mert az a tiétek... — Ezzel a gépkocsivezető a fűre ül. A két gyerek tanácstalanul áll.

— Én előre ülök ...

— Én is előre ülök — kap rajta a kicsi.

— Azt nem lehet — mondja bölcsen a másik —, valakinek hátul is kell ülni.

Nagynehezen helyet foglalnak, de kettőjüknek sok egy felnőttnyi hely. Már éppen „indulni” akarnak, a többi gyerek sóvárgó pillantásai közepette, mikor a lépcsőház felől megérkezik az utas. A gépkocsivezető kénytelen visszamondani a csereberét, de a gyerekek nem akarják tudomásul venni.

— A bácsi menjen a kisbiciklivel, mi majd megyünk autóval. —< Ám sietni kell, s a két kisöregnek lassan sírásra görbül a szája, mert a bácsi mégiscsak elviszi az autójukat. A sarokig ők is mennek vele* ott nagynehezen kiszállnak, de csak úgy, a bácsi megígéri: estére viszszajön.

E

s már nem ülnek a kisbiciklire, a labdával sem játszanak, mert az nem az övék. Egész délután kinn a lépcsőházban várják az estét, hogy feltűnjön a szürke gépkocsi. Minden dudálásra kiszaladnak s egyre várják... visszavárják. És pici szívükkel sehogyan sem értik* ha egyszer a bácsi nekik adta, miért nem hozza el az igazi autpt.

Kecskés Rózsa

KÉT GAZELLA-EMBER

A gazella-ember a főbeszédtéma

BÁN Y ÁSZLAKÁST! Bányászlakást! — Mind többet vár és kér a szénbányászat derék munkás hada. Pártunk és kormányunk megértette kérésüket és hozott határozataival, intézkedéseivel ez évben már tízezer családi ház felépítését teszi lehetővé. A kormány határozatának végrehajtásáért

harcba indultak építőipari vállalataink. Valamennyien részt kértek és kaptak. így az 5. sz. Mélyépítő Vállalat vezetői és munkásai is..;

PAP ELEMÉR ELVTÁRS az 5. sz. Mélyépítő Vállalat igazgatója májusban igen fontos megbízatást kapott: — Munkájukat szervezzék meg úgy, hogy a bányászlakások építésében részt tudjanak venni. 148 hány ászlakást kell felépíteni., *

*

ELKÉSZÜLTEK A TERVEK. Ez a következőt tartalmazta: — Két szoba-konyhás összkomfortos lakás 300 négyszögöles kerttel. A bányász- lakóházakat úgy kell felépíteni, hogy egy-egy emeletes házban négy-négy család lakik s minden lakás teljesen külön bejáratot kapjon. A ház melletü kerten kívül minden emeletes házat előkerttel tesznek még barátságosabbá, szebbé.

A megbízás szerint ezévben 56 lakást kell átadni, a további 92 lakásnak jövőre kell elkészülnie. Ezévben természetesen meg kell kezdeni a 92 lakás alapozási munkáit is, hogy a lakások lehetőleg 1958 első félévében kerüljenek átadásra. Nem kis feladat telj esi léséről van tehát szó. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy az 5. sz. Mélyépítő Vállalat központja Kiskunfélegyházán van s hogy a borsodi építkezéseken kívül Budapesten, Szegeden, Mohácsszigeten, Szolnokon, Martfűn és Békéscsaba környékén vesz részt nagy építési munkálatokban.

*

HA A VÁLLALAT munkájáról beszélünk, tárgyilagosan meg kell állapítanunk: nem volt tervdokumentáció, egyetlen raktárépület, irodahelyiség, munkásszállások, de építési anyag sem. A lakásépítést azonban mindezek ellenére májusban meg kellett kezdeni. Építeni kellett! S a vállalat vezetői és munkásai ennek igyekeztek is eleget tenni.

Raffay László főépítésvezető és az építkezés parancsnoki kara egy májusvégi délután szemrevételezte a terepet. Ezidőtájt az nem mutatott mást, mint a kazincbarcikai vasútállomástól a Békeváros felé.

vezető MÁV iparvágánytól határolt zöld libalegelőt, dombos területet, melynek aljában akkor még zöld búza-, rozs- és árpavetéseket lehetett látni.

A parancsnoki kar csak nézte, nézte a területet s gondolataik már messze jártak. Gábris Imre előkészítő csoportvezető, magaelé képzelte az emeletes házakat, amelyből vidáman integetnek feléjük a boldog családi fészkek lakói. Ez azonban még csak a képzelet játéka volt. i,

*

ALIG EGY HÖNAP telt el s ma már a vállalat nagyszerű munkájáról adhatunk számot. Kilenc darab emeletes ház teljes alapozása elkészült. öt darab emeletes ház földszinti falegveni'g van, további öt ház alapozási földmunkája, építése folyamatban van. Megépítették a vállalat szakemberei a két kilométer hosszú villany- és az ugyancsak két kilométer hosszú vízvezeték- hálózatot, valamint a tégla- és a cementraktárt, az anyagraktárt, szakipari előregyártó és vastelepet, az ácstelepet, az asztalosműhelyt, s

Egy országotjárt »bennszülött« így jellemezte szülőfaluját, Cserépfalut. Télen-nyáron egyaránt unalmas, mert itt nincs kultúrotthon, nincs villany. A mozi is egy volt istállóban ütött tanyát s ahhoz, hogy kényelmesebb, hozzáillőbb otthonba költöztessék, forintok ezreire lenne szükség.

A Bükk-oldalban fehérlő borospincék a hangoskodás, az unaloműzés nektárét őrzik. A cserépfalusiak ehhez a »hegyiéhez« menekülnek télvíz idején, hogy agyoncsapják az unalmat, vidám borozgatás mellett megoldják nyelvük csöndhöz kötött kötelékeit — szórakozzanak.

Egyszer volt itt »szórakoztató« az élet, még a múlt év őszén, amikor az örökéhes cserépfalui közvéleményt újabb és újabb események foglalkoztatták. Ezek az események rémségnek is beillő történések voltak — s oly távol álltak a kulturált emberek cselekedeteitől, mint az ég a földtől. A szórakoztató borocska, találkozván a méregerős kisüstivel, oly igen »felvillanyozta« az embereket, hogy éjnek évadján békés aluvók házaira törtek. Fájdalmas sikolyokkal, részegek diadalordíiásával telt meg az éji

mindemellett lerakták egy kilométer hosszúságban a kisvasúti síneket.

Túlzás nélkül mondhatjuk: az építkezés kezdete óta szinte szemmel látható az előrehaladás. így nem véletlen az a szólásmond ás, mellyel itt a környéken találkoztunk: úgy nőnek itt az emeletes házak, mint a gombák.

A főépítésvezetőség azonban azt is tudja, hogy a jó munka előfeltétele a dolgozókról való gondoskodás. Ezért különös gondot fordít arra, hogy a lakóházépítők szociális körülményei megfeleljenek a követelményeknek, s hogy ellátásuk zavartalan legyen.

*

AZ 5. SZ. MÉLYÉPÍTŐ VÁLLALAT startja jól sikerült. Alig párheti munkával több mint egymillió forint értéket termeltek. S ha ez a lelkes alkotómunka megmarad — s miért ne maradhatna meg? — akkor a következő évben úgy beszélnek majd a kazincbarcikai építőkről, mint a tervek megvalósítóiról, a boldog családi otthonok építőiről.

— d —mi —

csönd — a cserépfalui ellenforradalmárok, a leitatott „tömegbázissal« egyetemben a kommunizmus »bukásával« harsogták tele egymás fülét.

Villával, karóval »szétzavarták« a termelőszövetkezetet — tagjait véresre verték, házaik ablakait kőzáporokkal zúzták be. Az egyik tsz-tag, akire alaposan »ráijesztettek«, csak annyit mondott: »Nem kívánok én nekik mást, csak azt a rettegést, amiben nekem volt részem!«

Már elcsendesedett a »harci« láz. Sokan megbánták tettüket, a szervezők az igazságszolgáltatás kezére jutottak — és Cserépfalu megint unalmas. De nem sokáig. A kultúrotthon már áll, igaz, nincs még ajtaja, ablakaiban üveg és a nagyterem közepén még csirkék kapirgálnak a porban, de a kőből rakott falak tető alá kerültek, s ha az illetékesek egy kicsit megtámogatnák őket, mint ahogy ígérték, a tél beállta előtt élet költözne a falak közé.

Akkor Cserépfalu nem lenne többé unalomfalva, volna hol szórakozni, s szórakozás közben nevelődnének is. Mert rájuk fér!

(gm)

Észak-Szír iában. Ez egy rejtélyes lány, akit az aleppoi nyomorékotthonban őriznek. Külsejére nézve ember, a tulajdonságai viszont olyanok, mint a gazelláé. Fűvel és zöldségekkel táplálkozik és nagy ugrásokkal szökell, akár a gazellák. A gazella-embert vadászok fogták el a Szíriái sivatagban. Vadászat közben két furcsa lényt pillantottak meg, akiket először az aleppoi őrültek házába szállítottak. Az egyik meghalt a bántalmazások következtében, amelyeket az intézetben lévő elmebetegektől kellett elszenvednie.

A másodikat átszállították a nyo- morékok otthonába. Az esettel foglalkozó zoológusoknak az a véleményük, hogy egy emberi ikerpárról van szó, akiket kitettek a szírial sivatagba és akiket azután gazellák neveltek fel.

Megyei tanácstagok fogadóórái

Olasz József Mezőkövesden július 18-án 12 órától, Németh Imre július 18-án 9—11 óráig Ónod községben és 13—15 óráig Bocs községben tartanak tanácstagi fogadóórát.

UNALOMFALVA

XVIII.

DÉNESÉK meg vacsoráztak.

Az asszony bágyadt mozdulatokkal szedte le az edényeket az asztalról. Alig esett szó közöttük. Fiuk eltűnése mély nyomot hagyott bennük. Az asszony csaknem teljesen meg

őszült az utóbbi napokban, hónapokban. De valahogy mintha meg is szépült volna. Megfinomította, megnemesítette a vonásait a bánat. Férje szavára összerezzent:

— Vajon merre* járhat? — Tűnődik az ember szomorúan.

— Ma sem jött levél — mondta az asszony.

— Csak írna tán, ha tudna. Különben lehet, hogy akkor se... Messze esett a fájától... így jár, aki hozzászokott, hogy az apja, meg az anyja gondolkozzon helyette. Elvegyül, elsodródik az árral... Amíg partra nem vetődik valahol. Vagy el nem merül...

Az asszony ránézett férjére és nagyot sóhajtott:

— Ki tudja, megvan-e még?

Nem tudták tovább folytatni, mert zörgették az udvari kaput. Valaki rázta a kiskaput. De mintha egyenest le akarná szakítani a sarkáról.

— Dénes szomszéd !... Feri!...

Dénes felugrott az asztaltól, és nagysebesen indult kifelé az erős, mély férfihang felé.

— Üzenetet hoztam...

Dénes el nem tudta képzelni, hogy milyen üzenetet hoztak neki késő este. Ugyan ki küldhette? Honnan? Kinyitotta a kiskaput és a konyha ablakán kiszűrődő fényben látta, hogy a vereshajú Tordai áll ott, aki olyan bajuszt visel, mintha glancoskefe volna az orr-' alá kötve. Ismerték egymást, majdnem egyidősek voltak. Csak hát ritkán találkoztak.

— Kerüljön beljebb Tordai szomszéd.

Az a konyhában mondta tovább:

— Megvan a gyerek, Dénes szomszéd!

Egy halk sikoly tört ki az anya száján, aztán se szó se beszéd nyakába borult Tordainak és össze-vissza csókolta azt a csúf, veres, szeplős arcát. Az meg úgy meglepődött, hogy hamarjába szólni sem tudott. Csak az ádámcsutkája járt fel s alá sebesen, mint akinek nem is esett olyan rosszul, ami történt. Aztán előhúzta balzsebéből a levelet:

— Ehun-e. a fiam írta.

Dénes és Dénesné egyszerre kaptak a levélért, de olyan hevesen, hogy Tordai valósággal megijedt, még majd darabokra tépik. Két kézzel kapott maga is a levél után, szépen kihúzta a két szülő kezéből, majd kivette a borítékból, felnézett a mennyezetre és odébb húzódott egy lépést a villany alá úgy kezdte olvasni:

— Kedves «jó szüleim ... szüleim ... krákogott, köszö- rülgette a torkát.

öklével törölgette a szemét, Dénesék meg türelmetlenül noszogtatták:

— Olvassa már... olvassa már...

TORDAI mégegyet köszörült a torkán, megint felnézett a villanyra, megint odébb húzódott vagy féllépéssel, nehogy észre vegyék, hogy jómaga is megvan illetődve . . . Hát azért ne siessük el a dolgot... Hogyisne. Hiszen ő hozza a hírt, vagy ki a fene más, hogy megvan a gyerek. Hát neki fohászkodott és úgy kezdte megint elölről.

— Kedves jó szüleim ...

Dénes idegesen közbeszólt:

— Adja már ide Tordai szomszéd, hadd olvassam.

—- Olvasom én szomszéd.

— Kedves jó szüleim. Soraim a legjobb egészségbe találja magukat. Én jól vagyok. Már három hónapja Vietnámban a francia idegenlégióban szolgálok. Kutyavilág van itt. Itt csak kettő történhet az emberrel, vagy fölfordul és a hangyák megeszik, vagy megmarad és gazdag ember lesz belőle. Van itten egy másik debreceni is, igaz, hogy én nem ismertem azelőtt, mert hogy én Szolnokon laktam nagy- apáméknál, de most összetalálkoztunk. Dénes Ferencnek hívják, ott laknak a Csapó utcán a 87. számú házban. Nem mondtam meg neki, hogy megírom haza, hogy ő is itt van, majd iratok^ vele is levelet. Kutya egy gyerek az. Nem ijed meg saját árnyékától. Mondják meg a szüleinek, hogy jól van. Én is jól vagyok. Szívesebben lennék otthon kutya, mint itt hősihalott.

— Hát ezt írta — mondta Tordai.

Dénesné moccanni sem tudott, teste-lelke megbénult a levél hallatára. Aztán felsikoltott:

— Feri!

— Feri! — verték vissza a falak az asszony sikoltását.

— Megvan a fiam. — Boldogságában újra Tordai nyakába borult, majd meg az urát csókolta össze. Sírt, nevetett. Tordai meg sandán pillogva igazgatta helyre mutatóujjával kétfelé a bajuszát.

Nem kevés idő telt el. mire észrevették, hogy vendégüket, az örömhír hozóját, még hellyel se kínálták meg.

— Üljön már le Tordai szomszéd.

— KÖSZÖNÖM — mondotta az —, sietek. — De aztán csak megcélozta fenekével a hokedlit és letelepedett. Dénes belépett a spájzba és egy butéliás üveg bort hozott ki. Megállt, maga elé tartotta az üveget és így szólt:

— Ha ezt megittuk volna, Feri nem volna most lésűonisia. Ez volt az a bor, amit még Tuskó hozott, mikor a gyereket várták a kórházból.

— De most megisszuk.. * A másik üveget meg majd ha Feri hazajön.

Az asszony addig válogatta a poharakat, hogy Tordai elé vizespohár került, ami ránézve is megvolt félliter.

Dénesnek birizgálta a csőrét ez a részrehajlás, de restéit szólni. Egy kicsit fájó szívvel, de végül is csak leletöl- tötte azt. Koccintottak. Tordai félrehajtotta dús, vastag ke- febajuszát és nekilátott az italnak. Hosszú veres szőrszál keveredett a bor tetejére, Tordai hol azt nézte, hol Dénest, hogy az iszik-e még.

Megitták. Dénes decispohárral, Tordai félliterrel. Megtörölte bajuszát, aztán nyelt nagy megelégedetten egy nagyot. Az ízét mégegyszer lenyelte a bornak' és úgy mondta:

— Egészségünkre.

Dénes most megkérdezte:

— A maga fia mikor került el?

— Hát van már vagy két éve — válaszolt Tordai. — Tudja úgy volt, hogy nagyapjáék nevelték. Nem sokat törődtem vele, meg aztán úgy volt, hogy ez a gyerek már megvolt, amikor az asszonyt elvettem. Azok ott Szolnokon elkényeztették és a komájaival kiszökött. Irt már máskor is. Mi is írunk neki néha.

DÉNES nem akarta tovább feszegetni. Szerelemgyerekről senki sem szívesen beszél. Kiöntötte a maradék bort. Magának egy keveset, a többit Tordainak feneketlen poharába. Ezt is megitták. Dénesné kérte ekkor:

— Hagyja itt a levelet nekem.

— Jó, — hagyta rá Tordai.

Magában meg arra gondolt, hogy majd eljön érte, hiszen nem fog kárba veszni a fáradsága. Meg is mondta:

—- Majd érte jövök valamelyik nap.

Azzal elköszönt. Egész az utcára kikisérték Tordajt. Pedig ezt csak akkor teszi az ember, ha nagyon kedves vendége távozik...

Az asszony már vagy tizedszer olvasta a levelet hangom san. Egyszercsak kisütötték, hogy azon melegében írnak a gyereknek. Az asszony fogta a tintát, tollat, papírt tett maga elé. Dénes meg diktálta.

— írjad, amit mondok. — Gyere haza...

Dénesné felkapta a tollat a papírról és megrázta a fejét*

— így nem lehet írni, nem odáig van az, hogy gyere haza. Volna lelked ilyen kurtán-furcsán szólni hozzá, mikoü a szívünk majd megszakad érte. Legalább annyit oda tehet-* nél, hogy kedves fiam.

— Azt tedd majd te oda.

— MÉG ITTHON sincs és te máris ilyen lóhátról bes?él$á vele.

— Jól van oo — dörmögte az ember —. írd ahogy rod ...

(Folytatjuk.)

w 9

MAKAI KÁROLY: j'| ^ | | ^ ^ j j| REGÉNY