Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-10 / 159. szám

/ ✓ ÚTKÖZBEN M eleg van. Hétágra süt a nap. Forró a talaj, forró a levegő, igazi tüzes, magyar nyár. A Miskolc—Sátoraljaújhely közötti mű- út lomhán fut neki a domboknak, kókadtan nyugszik, mint a kiterített laska. Olvadoznak, púposodnak a szu­rokeresztékek. Bizony, itt-ott ráfér a reparálás: kikotorja, kihordja az a rengeteg autó, meg lovaskocsi, ami naponként elhalad rajta. Nem messze Felsőzsolcától szurkot olvasztanak, tömítik az illesztéseket, dehát: mit- sem ér a nagy melegben. Mind kiol­vad. Hiszen meg sem érkezik hűlni. Kiolvasztja a nap. A mi kocsink is kisodor egy halvány vonalat. Kiabál a mester: — Hé, nem látnak a szemüktől;:: Látni éppen látunk, dehát már késő. Szekér jön velünk szembe. In­kább a szurkozás vesszen, mint ka­rambol legyen. Azért éppen nem tör­tént nagy baj. Csupán a kötőfék nél­kül hagyott kiscsikó riad meg, elug­rik anyja mellől és fut, fut be mesz- szire a kukoricás közé. A gazda le­ugrik a szekérről, utána szalad, de a kiscsikó gyorsabb. Fürgébb a lába. Viháncol, futkározik, játszik a gazdá­val. Az meg mosolyog, örül a csikó­nak, széptermetű jószág. Már törzs­könyvezett. Előbb — mondom: csak mosolyog, de hogy a csikó mind mesz- szebbre fut, haragra gerjed. Most már fenyegetőzik az ostorral, aztán ká-r romkodik is. Türelmetlenebb, meg idegesebb is, mint a csikó. A jószág megérzi. Vége a játéknak. Visszasom- pölyog félénken. A gazda sziszeg, ké­szülődik, hogy rávág, de félúton meg­áll a keze. Nem bántja, inkább meg­simogatja. S ha nem volnánk ótt, ta­lán még meg is csókolná. A szekérderékban kasza, tokmá- nyos tarisznya, egy korsó hidegvíz, meg egy szatyor elemózsia közt tar­kaszoknyás fiatalasszony guggol, ne­kidőlve az oldaldeszkának. Levelet olvas. — Szerelmes .; ? Elpirul, zsebredugja a levelet; — Á, nem! A férjem írta. — Honnan? Az asszony messzire néz, tekintete szinte elvész a semmiségbe és hall­gat. Sokára szólal meg: — Amerikából... S mutatja a borítékot. — ;;. Légipostával. Két napja adta (ti." — S mit ír? A z asszony megint hallgat. So­káig hallgat. Csak most lá­tom, amikor jobban megné- lem, hogy kisírt a szeme.* — Haza szeretne jönni! Honvágya ven. S magyarázva teszi hozzá: — Tudja, ilyenkor aratáskor;:; együtt szoktunk aratni, ö kaszált, én meg a markot szedtem. S megint kibuggyannak szeméből a könnyek. Sír és a levélre pergeti könnyeit. A gazda, úgy nézem, az apósa, vi­gasztalja: — Majd hazakerül egyszer. No, ne sírj mán. Cigarettát sodor, s illendően nyújt­ja a dóznit. — No, szűzdohány::; mondja ravaszkásan —, ha él vele. — Aztán, ha a fináncok jönné­nek . ; ; — vágok vissza. Az ember keze megáll és szemügy- te vesz. — Mér, maga tán finánc? — Éppen nem ..; — Mer azért, hogy én azoktól sem félek. Dohányos létemre csak nem szívom a botit. Úgyis tudják, hogy hagytam magamnak egy pár kilót. Sokat nem. Csak amennyi kitart az újig. — Most is van dohány? — Van. — Mennyi? — Egy katesztrális. Ha látná! Olyan, mint egy őserdő. Ilyen vastag a szára ... S a bütykös ujján mutatja. — És most hova? — Aratni. — Sok van? — öt hold. Kettő búza, kettő árpa, meg egy rozs. Nem sok. Meggyőzzük kettecskén. Igazé, jányom! A fiatalasszony hallgat, nem szól, csak bólint. — No, hát nem gyújt rá? — kérdi az ember. — Nem. Köszönöm. Inkább egy trafikot. S veszem elő a magamét. — Azér mondom — mosolyint ja el magát — ... mert ez megköhögtette volna. Erős, a fene egye meg. Akár a méreg. Bolond volt, aki kitalálta ..; Felül a kocsira és meglöki a kalap­ját. Széleskarimájú szalmakalap. Majd felakad az ostornyélre. — No, isten áldja! A két ló megindul lassacskán po- roszkálva a partnak. Az ostorral le- gyinti meg őket, csak éppen lehelet- fínoman, s mindjárt gyorsabban ha­ladnak. Mi is indulunk. Az autó gyorsabb. Elhagyjuk őket. Csak futólag látom a szekértáblát: Veres István. No, isten éltesse! * O laszliszka irányában — ha nem csal a terepismeretem: tény­leg ott vagyunk — három ember hajlong egy hatalmas búzatáb­Vasárnap a kora reggeli órákban benépesült a bánrévei repülőtér. Ez a határmenti község régen látott ennyi embert. Több mint tizezren gyűltek össze. A találkozót az ózdi és putnoki járás KISZ-bizottsága rendezte. A Himnusz elhangzása után Sár­közi Ferenc ózdi járási KISZ-titkár lépett a mikrofonhoz. Beszédében ismertette a VI. Világifjúsági Talál­kozó jelentőségét. Az előadás után kezdetét vette az ünnepség, mely­nek legemlékezetesebb számait a repülőbemutató jelentette. Motoros­A színházi táglajegyirodában, a Déryné u. 5. sz. alatt mozgalmas az élet. Nemcsak az üzemek és válla­latok, hanem az egyes dolgozók is megértik, milyen nagy jelentősége van a színház átépítését segítő tár­sadalmi mozgalomnak. Gyakran ke­resik fel az egyéni vásárlók is a téglajegy irodát. Nemrégen Molinári Kosztáné se­lyemréti lakos járt ott, aki több év­tizeden át élt Amerikábán és 1951- ben tért haza. Azóta állandó látoga­tója a színháznak. Elmondta, hogy odakint mennyire nélkülözték a magyar szót, a magyar művészetet. A színház előadásain eltöltött ked­ves esték emlékeinek hatására 15 téglajegyet vásárolt. Felkereste a téglajegy irodát Kristóf Béláné, a Magtermeltető Vállalat párttitkára, elmondta, so­kat hallott már a színház építését segítő mozgalomról és a vállalat dolgozói részére 50 darab téglaje­gyet igényelt. la közepén. Azaz: csak egy ember, aki kaszál, meg egy fél ember, aki a markot szedi utána, meg egy negyed ember, aki csak úgy sétál a rend nyomán és néha kötelet rak a kéve alá. De legtöbbször megfeledkezik. Nem baj, majd belenő. Én is raktam kötelet a kéve alá. Én is megfeled­keztem sokszor. S énrám is rámszól­tak, ha elmerengtem, éppúgy, mint erre a negyed emberre: — Járjon a kezed! De, hogy odafelé tartunk, végleg felhagy a kötélsodrással, s bizonyára azon töpreng, hogy kik lehetünk? Mi­kor pedig odaérünk, ez sem érdekes már, hanem a fényképezőgép köti le figyelmét. Ami igaz, igaz: nem látni ilyet minden utcasárkon. Kérdi is: — Ez filmez? — Ja! — Azannyát... ! Felegyenesedik az egész ember is, nevezetesen Dankó József, s egyen­geti derekát. Hiába, ebben a nagy melegben kétszeresen fogy az erő. Legalább egy kis szellő fújna. De az sincs, csak a nap tüzel, mintha fel­gyújtani akarná a búzatáblát. — Sok az aratni való? — öt és fél hold ..; — Elég egyedül. — Mit csináljak? Muszáj. Érik a vetés, gyorsan kell szedni, mert drá­ga minden szem. M egfeni a kaszát, kezefejévelvé- gigtörli izzadt homlokát, s megint nekidől a rendnek. Beszélgetésre nincs idő. Most az ara­tás az első. Majd máskor — ha arra járunk. ÓNODVÁRI MIKLÖS gépek mutatványaiban, ejtőernyős' ugrásban gyönyörködhettek a jelen­lévők. A sétarepülés élményeiben 25 fiatal részesült. A színpadokon az ózdi és borsod- nádasdi KISZ-esek tánccsoportjai ropták a táncot, hogy elnyerjék a nagyszámú közönség tetszését. Déltájban szélvihar kerekedett, esőfellegek tornyosultak, de csak­hamar kiderült az ég, a szétrebbent fiatalok visszatértek az ünnepség színhelyére, hogy tovább szórakoz­zanak. A jól sikerült találkozót késő estig tartó táncmulatság fejezte be. Sok öntevékeny művészeti cso­port ajánlotta fel segítségét olyan formában, hogy az év végéig több rendezvényük teljes bevételét a színház átépítésére fordítják. Egyre többen kapcsolódnak be a mozga­lomba a vállalatok, párt- és tömeg­szervezetek vezetői, a tudományos élet és a kultúra munkásai. Mindent elkövetnek, hogy a Miskolci Nem­zeti Színház 1958 őszén megnyithas­sa kapuit. Megyei tanácstagok fogadóórái Gödri Géza -elvtárs július 13-án 17 órától Hernádkak községben, Eiben Endre elvtárs július 13-án 19 órától Sárospatak, Csesznyik István elvtárs július 14-én 15 órai kezdettel Vizsoly községben, Kristóf Bálint elv­társ Hollóházán júl. 14-én 18 órától, Szendrei András elvtárs julius 14-én 18 órától, Szendrei András elvtárs július 14-én Tiszaluc községben 7 órától tart fogadóórát. KISZ-fiatalok találkozója Bánrévén Segíts felépíteni színházunkat! 60 ÉVES A MISKOLCI VILLAMOS ? JÚLIUS 10-ÉN LESZ 60 ÉVE,diósgyőri gyárba. A diósgyőri villa­hógy városunkban megnyílt a villa­mosvasút. A nagy eseményről így ír az egykorú újság: >>... a villamos vasút vonalain vígan futnak a csino­san kiállított kacsáik. A csengetyű jelzés és a kocsik zakatolása egészen fővárosi szint kölcsönöz... Büszke önérzettel szemléljük • városunk emelkedésének ezt a tanúbizonysá­gát.-« S tényleg van is ok a büszke­ségre, az akkor 43.000 lakosú Mis­kolcon épült az akkori országterüle­ten az első normálnyomtávú villa­mosvasút. Pozsonyban létezett, Szom­bathelyen pedig ekkor épült keskeny- nyomtávú (1000 mm-es) villamosvasút. Miskolc ezzel sokkal nagyobb és gaz­dagabb városokat előzött meg, me­lyekben még sokáig lóvasútiad bo­nyolították le a helyi forgalmat. * A városi vasút építésének gondo­lata nem akkor, hanem jóval koráb­ban, 1868-ban. vetődik fel először. Az ekkor telepített diósgyőri új vasg ír és a személypályaudvar összekötteté­sének biztosítósára különböző javas­latok készültek. Ezek sorában érde­kességre tarthat számot az a pénz­ügyminisztérium irataiban szereplő javaslat, hogy az összekötő — ló­vasúti üzemre tervezett — vasutat a • városban az utcák színe alatt, mintegy alagútban lenne célszerű vezetni, hogy a közúti forgalom zava­rása elkerülhető legyen. Ezt köve­tően még kétszer történt kísérlet ló­vasút létesítésére, azonban ezek a kísérletek nem vezettek eredményre. Az 1890-es évek elején vetették fel először a villamosvasút létesítésének gondolatát. Aránylag korán történt ez, hiszen Siemens 1878-ban mutatta be első villamosvasútját és a fővá­rosban is csak 1886-ban nyitották meg az első villamosvasúti vonalat. Különböző tőkés-csoportok kértek és kaptak koncessziót a miskolc—há­mori villamos üzemű helyiérdekű vasútra. Azonban az építéssel kap­csolatban jelentkező műszaki és gaz­dasági nehézségek, főleg a tervezett vonal külső szakaszán várható gyér forgalom miatt a tervek nem való­sultak meg. VÉGÜL 1895-ben CSÁTHY SZABÓ ISTVÁN miskolci ügyvéd kapott en­gedélyt villamosvasút építéséire a Tiszai pályaudvar—Gömöri pu.—Szt. Anna templom, illetve e vonalból leágazó a Béketér—Kazinczy-utca— Népkert vonalakra. Ezt a tervet, mely lényegesen reá­lisabb volt az előzőeknél, sikerült is megvalósítani. Bár nagy nehézséget kellett leküzdeni, hiszen a város fő­utcáján, a piacon keresztül vezetett a vonal. AZ ELSŐ ÜZEMI NAP 1897 JÚ­LIUS 1I-ÉN VOLT. Bár a viteldíjat nem a munkások béréhez mérték (pl. a Tiszai pályaudvar és a Szent Anna között a menetdíj 12 krajcár volt) az első napon mégis 7615 kíváncsi miskolci szállt fel a villamosra és 416 forint volt. a bevétel. A villamos- vasút jó üzlet volt a részvénytársa­ságnak. Azonban az ellenzéki sajtó rámutatott arra is, hogy mennyire kizsákmányolták az alkalmazottakat, A kocsi vezetők napi 10 órát szolgál­tak, szabad nap nélkül, és ezért mindössze havi 30—35 forintot kap­tak, melyből »Miskolcon nem élni, csak nyomorogná lehet«. (Szabadság, 1897 október. 23.) Alig indult azonban el a forgalom, felmerült ismét a kívánság, a vonal Diósgyőrig, illetve Hejőcsabáig tör­ténő meghosszabbítására. Ugyanis ekkor a mu nkások még a 9 km-re fekvő Hámorból is gyalog jártak a mos vonal ügye azonban nehezen haladt előre. Ennek oka pedig első­sorban az volt, hogy a miskolci villa­moson érvényes viteldíjak a diós<- győri munkásokra nem voltak alkal­mazhatók. Nyilvánvaló volt, hogy a munkások számára kedvezményes bérleteket kellett volna kiadni, ami a vállalkozó jövedelmének jelentős csökkenését vonta volna maga után. A részvény- * társaság először azzal kísérletezett, hogy a vasgyárral viseltesse a külön- bözetet s mikor ez nem sikerült, közölte, hogy a vasút építését nem vállalja. Néhány évinek kellett el­múlnia, míg végül 1906-ban a vasr gyár, a megye és a város anyagi tá­mogatásával megépülhetett a diós­győri vonal. NEM SOKKAL KÉSŐBB, 1910- .BEN, a népkerti vonalat meghosz- szabbították Hejőcsabáig. Ezzel a há­lózat kiépült s azon 1950-ig lényeges változás nem is történt. Bár 1912-ben már tervek születtek a fővonal kert- tősvágányosítására és a tapolcai' vil­lamos kiépítésére (melyről először 1896-ban volt szó) a világháború és az utána következő kedvezőtlen gaz­dasági helyzet ezt lehetetlenné tette. A miskolci villamos 1945-ig, sőt egészen 1950-ig a jelentkező hagy szállítási igények ellenére sem fej­lődött. A forgalom átka a Gömöri sorompó volt és a sorompó zár ás kö­vetkeztében a kitérős pályán végig álltak a szerelvények. Ez az állapot szülte az országosan ismert megjegy­zéseket, hogy: »... aki siet, az Mis­kolcon gyalog jár«, »nem szabad Miskolcon kétvágányú pályát építeni,1 mert ott, ahol most kétvágsány van, (t. i. a kitérőkben), mindig áll a vil­lamos«. A FEJLŐDÉSBEN VALÓ ELMA­RADÁSNAK elsősorban a »Tröszt« (Részvénytársaság Villamos és Köz-1 lekedési Vállalatok Számára) vo\t az oka, ugyanis a várossal kötött szer­ződés értelmében 1957-ben az egész vállalkozás minden berendezésével és felszerelésével együtt a város tu­lajdonába került volna, s így nem volt érdemes olyan beruházásokat eszközölni, melyek hasznát majd a város, illetve a város lakossága látta volna. Ezen a helyzeten csak a vasútnak állami, illetve városi tulajdoniba tör­tént kerülése változtatott. Az ötéves terv keretében megépült a kettős- vágányú pálya. a. személypályaudvar és a vasgyár között. A Bajcsy-Zsi- linszky út megépítésével és az új vasúti aluljáróval kikapcsolták a for­galomból a Gömöri sorompót. A me­netidő ennek következtében csaknem felére csokiként. Az első nap 7615 utasával szemben a villamos ma már 100—120.000 utast szállít naponta. Nem lenne azonban teljes az át­tekintés, ha nem beszélnénk azokról a kérdésekről is, melyek nem fejlőd­tek a pályával és az utasszámmal arányban. Elsősorban a villamos el­avult járműveiről van szó. Legrégibb kocsiját 1896-ban gyártották és egyetlen »modern« kocsiját az 1920- as években. Ugyanez a helyzet a miskolci kocsiszínnél is, mely 1897« ben épült 6 kocsira és ma már élet- veszélyes állapotban van. * MISKOLC DOLGOZÓI SZÁMÁRA az lenne a, 60 éves jubileum legszebb megünneplése, ha megkezdenék az elavult járművek folyamatos kicseré­lését és az új kocsiszín építését, hogy a korszerű pályán korszerű forgalmat bonyolíthasson le a 60 éves miskolci villamos. DR. ZSADÁNYI GUIDÓ AZT A PÁR KILÓ KÖVET estére már mázsányinak érzik. Nap mint nap kikötés. Rette­netes a hőség. Több mint har­minc fok árnyékban, de pihe­nő úgyszólván semmi. Estére kelve olyanok, mint az agyon­hajszolt igásló. Izzadtak, bü­dösek, éhesek. De nyugalom akkor se, este se. Az őrmeste­rek úgy ordítanak egész nap, mintha vasból volna a tüde­jük. Ha a lépés nem úgy sikerül, ahogy az őrmester úr sze­retné, durva szitkozódás, suhogó korbács. A tisztekkel nem sok baj van. Azok a fák alatt ülnek a hűvösön és valami lettyöt isznak. Estig rendszeresen berúgnak. Az öreg légio­nisták röhögve mesélik, hogy a legtöbb újonc egyébbel se foglalkozik, amíg a kiképzés tart, mint öngyilkossági gon­dolatokkal. Ezek a mesék az este örömei. Csoda-e, ha fene­vad a légionista, mire fegyver kerül a kezébe. Hát tud vele bánni. Egyebet se tud már, mint azt: harcolni, halni, ölni... Feri most éppen azon dühöngött reggel óta, hogy ki tudja hányadszor kúszatta már a sárba a szakaszparancs­nok őrmester. Most is üvölt: — Hé, az a nagy bamba, élénkebben, hé... kiköttetlek, te .bitang! Kiköttetem! Látott már kikötést egyet-kettőt, de olyankor arra gon­dolt, hogy inkább főbelövi magát. A kiképzés folyik, egyre folyik és az eső is éppolyan sza­kadatlanul folyik, szakad. Néha mintha dézsából öntenék. De még az is olyan meleg, mintha a pokol kazánjából kerülne elő. Csak legalább ne volna olyan meleg, kezdte gyorsabban szedegetni lábait. Félt a kikötéstől, mint mindannyian. Az se volt ritka látvány, hogy egy-egy óriás pofont kent le az őrmester hol ennek, hol annak. Ehhez is elég volt, hogy az ember keményen rá mert nézni az őrmester úrra. A ke­gyetlenségnek és gonoszságnak, minden embertelenségnek itt, igen itt volt a gyűjtőhelye. Eleven embereket puffantottak itt le szemrebbenés nélkül a legkisebb ellenszegülésre. Hát még aki megszökik és elfogják. Oszlophoz kötötték, de há­nyat már, csak amióta ő itt van és ott hagyták a tűző napon egész nap, hogy hagy szívják a vérét a moszkitók, amíg főbe nem lövik. Emberség, annak híre se. Nem az kellett ide. Hi­szen a légió megfizetett ezeknek az embereknek az életükért. Az még a kisebbik baj, hogy a kikötöttet csípi, marja a mosz­kitók raja, de hány ilyen vesztette közbe az eszét, üvöltött a szerencsétlen, de már őrülten. S a tiszt urak nem is annyira a legénység elrettentésére, mint inkább saját gyönyörűsé­gükre, mulattak rajta. Mígcsak az üvölték hörgéssé nem hal­kult, s aztán a rekedt hörgés is el nem hallgatott. Nappal a kikötöttek üvöltése, éjjel a dzsungel vadjai­nak károgása, ez itt a könnyű zene... különösen a tigris és ji leopárd hangja iszonyú... Ha az őrmester nem ver agyon, elhajtott keserveset a fiú, akkor majd a tigris esz meg. Min­dentől félt már... Még a lomb zúgása is titokzatosnak tűnt előtte a végeláthatatlan őserdőben. Mindenhol a halál, min­denhol a rosszindulat leskelődött... Életében se látott any- nyifajta fát, mint itt a vietnámi Kaó-band környékén. Óh milyen gyönyörű ez az örökzöld tenyészet, óh ha bele lehetne veszni nyomtalanul. Tudta már az öregektől, hogy a tél itt lényegében alig különbözik a nyártól, s jóelőre átkozta a szeptembert, mert hallotta, hogy sokszor még ebben .a fiő- napban^is annyi az eső, hogy a hegyekből lezúduló víz el­sodorja a barakokat, sátrakat, szegény légionisták utolsó, egyetlen menedékét. MINTHA mázsás teher gördült volna le szivéről, mikor. a tisztek lefúvatták a gyakorlatozást. Olyan fáradt volt már, hogy menetközben nemegyszer oda tette le lábát, ahon­nan felvette. Persze ilyenkor beleütközött a mögötte mene-t telőbe, s ha az nem volt kifá-i radva úgy, mint ő, testhez álló bokarúgással próbált egy kis életet önteni belé... Még mielőtt az őrmester észrevette volna a hibát... Mert ilyent kor a kisebb büntetés az volt, hogy kétszer-háromszor fcíw riil kellett futni a menetelő századot, ilyen agyoncsigá+ zottan. Feriék barakban voltak elszállásolva. Mélyen benn az őserdőben. Ahol az évszázados fák koronája már eltakart? az eget és nappal is örök homály borult az eltévedt lelkek fölé. A szerelvényt lerakták, igyekeztek renő^beszedni magú* kát, de ezzel is sietni kellett, mert az őrmester többnyelvű káromkodása a korbáccsal versenyt csattogott annak a há* tán, aki egy kicsit elkésett, lemaradt. Feri is igyekezett ősz-* szekapni magát, hogy kopasz fejét betakarva meghúzódjék egy sarokba és nézegethesse az Ilona fényképét, meg az}, a hervadt, fonnyadt búzavirágot. Hosszan nézte mind a ket­tőt. A búzavirág közelebb állt szívéhez, mint Ilona. Nézte és azt mondta: — NEKED is otthon maradtak a gyökereid... Ebben a pillanatban olyat ordított a háta mögött az őrmester, hogy Feri maga se tudta hogyan, egy szempillan­tás alatt talpontermett és feszes vigyázzban várta, mi lesz tovább. Egyik kezében az Ilona fényképe, másik kezében a búzavirág — úgy állt. Nem túlrégen volt még itt, de egyet- mást már megtanult. Az őrmester tovább ordított, az ajtó felé mutatott, és Feri minthogy odaesett pillantása, szintén tudta, hogy miről van szó. Az ajtóban ott állt a szakácst szurtos, mocskos kötényben, ez pedig azt jelentette, hogy emberekre van szükség, krumplit pucolni a konyhában. Az őrmester ordított még egyet, ki tudja mit. Feri amilyen gyorsan csak tudta, hátizsákjába dugta a fényképet és a búzavirágot. 1Folytatjuk4 * r MAKAI KÁROLY: || | j ^ ^ ^ jj ||^ | JJ R g G g N Y

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents