Észak-Magyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-28 / 149. szám

Wtttefc, 1957. jutt his 28. CSZAKMAGTARORS2AG 3 HATÁRSZEMLE 7 M'/W'/-r\Us/./\Us/,i\\J/.n\iJ/.n\u/,nu;/,nuJ/)nuJ/‘,n\iJ/'.n\iJ/'.í\\rJ/,f\iU/)í\uJ/)í\\----­/ A KI AH ARRA NY BAN FELHŐK ÁRNYÉKÁBAN fullasz- tó melegben liheg a kalász. Éles zöld színükből egy árnyalatot kifújnak a fiatal kukoricák. Esőért sóhajt a pár- nős burgonyalevél. Szél kavarta por tömi szájacskájukat. Elengedik levél­szárnyaikat: azok ernyedten lógnak a földre. Mintha megsajnálná őket a természet. Gyorslábú gyermekeit, a hűvös szellőket küldi segítségükre. Sötétebb felhőfüggönyt von a tüzes napsugarak elé. Elered az eső. Hűl- lámzó-^pásztázva jön. Egy-két csepp meglegyinti a zöld életet. Megráz­kódnak. A tanyán nem mára várták az esőt. Gonddal tisztogatott gépek sorakoz­nak a színben, meg a szabadban. Nagytestű, szürke kombájn csodál­kozik az égre. Mellette apróbb, für­gébb gépek — aratók, fűlcaszáíók —■ sorakoznak, mint tiszt után a kato­nák. Bent a színben a cséplők. Régi deszkájuk úirafestve. Mögöttük a villanymotor. Egynémelyükén a szíj is fenn van. Várnak valamire. A tanya étterméből agronómusok kémlelik az eget. Az állami gazdasá­gok vezetői és főagronómusai vannak együtt. Tapasztalatcserére és határ­szemlére jöttek össze ide, a megye egyik legjobb állami gazdaságába. Diószeghy Elemér, a megyei igazga­tóság föagronómusa beszél. Gyakrab­ban korholja a jelenlevőket, mint dicséri. Többet vár tőlük, nem ő, a vezető — az ország. A jelenlevők jegyeznek, bólogatnak. Ki-kinéznek az ablakon, összekacsintanak az eső­vel. Jókor jött, nagyon jókor. Várta már a határ. Meg ha így esik, még a határszemle is elmarad. Az a csi­petnyi káröröm, hamar megterem. — Hiába készültek, izgultak a tak- taharkányiak, nem mutathatják be tudományukat, a »szép« határt. Tudják, elfogadják, hogy szép, de azért idézőjelben beszélnek róla. — A miénk is van ilyen, — mond­ja a klementinái igazgató. — Ha nekünk ilyen adottságaink volnának — tárja szét a kezét az ongai agronómus. Vége a bevezető tapasztalatcseré­nek, kezdődik az igazi: a gép- és határszemle. A sorban elsőt, a kombájnt vizs­gálja két igazgató. Az egyik Petőházi élvtárs, Kléméhtináról— vendég, te­hát árgus szemekkel bírálnivalót keres. A másik Komoróczky elvtárs, vendéglátó, — azt vigyázza, hogy talál-e hibát a vendég. Láthatóan egyikük sem ért célt. Mosolyognak. — Olyan a határ, hogy két kom­bájnt kell összeragasztani, csak úgy lehet dolgozni. — Még az sem elén. Egy Zetor is kell elibük vontatónak. MEGINDÍTJÁK A CSÉPLŐKET. Egyiknél sincs fennakadás. Mutatják a raktárt. Tiszta. A levegőn érzik a fertőtlenítőszer szaga. A magtisz­tító, szelektáló gépek kijavítva. Min­den készen várja a bekerülő ter­ményt. Az még lábon lesz egy-két hétig. A kalászosban még hízik a szem, de már szókul a sokágú korona. Kez­dődne a határszemle. De esik az eső. — Csak nem tarunk határszemlét ilyen időben? Diószeghy elvtárs csóválja a fejét. — Agronómusok, és félnek az eső­től?! Megyünk! Kivisz a gépkocsi. — Elakadunk a sárban. — Továbbhúzza a Zetor. Búzatáblák közt húz, csuszkái. előre gépkocsink. Pattanásig kövér fejüket a szemlézők felé fordítják a kalászok. Szálkáikkal kajánul a tervezők felé szúrnak. — Túljártunk az eszeteken. Tizen- kétmázsás holdankinti hozamot ter­veztek és lesz úgy 15—16 mázsa kö­rül. Az 1022 holdas búzavetés egy­formán szép, 100 holdnyi a kivétel. Az valamivel gyengébb. Mit mond a szakember? — Meg kell hagyni, ősszel nem re­méltünk ilyen ió term 'zt. Gyenne volt az idő. A búza a tél folyamán a hó alatt kelt ki. A májusi eső segí­tett rajta. — No és az agrotechnika? >A trá­gyázás, a talajművelés? — Természetesen több tényező összhatása az eredmény. Érdekes, hogy a legjobb búza a dinnye után vetett földben termett, mintegy 60 holdon, a vörösháznál. Ott a becslé­sek szerint holdankint 18 mázsás át­lagot várunk. Közben továbbhúzódnak a felhők. A nap kezdi ránkmelegíteni az eső­kabátot. Most a szépenművelt cukor­répa táblára hívja fel figyelmemet Hajdú elvtárs, a gazdaság főagronó- musa. Kis túlzással szólva, nagyító­val sem lehetne gyomot találni. Ha mégegyszer esőt kap, meg lesz a hol­dankinti 200 mázsa. ÜJ TELEPÍTÉSŰ legelő mellett haladunk el. A gazdaság ezer szarvas- marhájának nem volt elég az eddigi 83 katasztrális hold. Az idén még 146 holdat telepítettek a víznyomásos részen. Arrébb lucernás-here. — E héten kezdik a második kaszálást. Itt akarták bemutatni a bogárfogást és a porozást. Nem sikerült. Elrontotta az eső. Már a kukoricás mellett va­gyunk. Szépen művelt sorok. Hajdú főagronómus elvtárs azzal dicsekszik, hogy már harmadszor kapálják a 316 holdas táblát. A végében 20 holdas kísérleti tábla Kolbai-féle ikersoros vetésű. A föld egy része szabadon maradt, pihen, ugyanakkor a kuko­ricahozam sem csökken. Állítólag. Majd kitűnik. A gazdálkodás tudományos alapos­ságára jellemző, hogy a határ járók gyakran találkoztak kísérleti táblák­kal. Itt Kolbai-féle ikersoros kuko­rica, ott Udvaros-féle búza. Az utób­binál meg is állunk. A szakemberek vitatkoznak. Udvaros Károly arra esküszik, hogy ez a jövő búzája, — mondja Oszkár bácsi, aztán belegázol a búza­táblába. Rövid keresés után három kalásszal tér vissza. — Ez az Udvaros-féle, ez a Bán- kuti, a harmadik a Durum — magya­rázza a különbséget. — Feltételezések szerint ez lenne — az Udvaros-félére mutat — az in­tenzív viszonyoknak leginkább meg­felelő kombájnbúza. Magasabb a szalmája, mint a többinek, és ke­vésbé dűl meg. Ugyanakkor a ter­méshozam sem csökken. Node, vár­junk még az eredménnyel. Délben indultunk határszemlére. Késő délutánra jártuk be a határt. Többezer holdas mammutgazdaság a taktaharkányi. Leszállunk a gép­kocsiról. A vendéglátók »provokál­nak«. — Tessék, elvtársák, mondják el a hibákat. Bíráljanak bennünket. SENKISEM SZÓL. Nevetnek. A végkövetkeztetést Diószeghy főagro­nómus elvtárs vonja le. — Ilyennek kellene lenni minden állami gazdaság határának, legalább ilyennek H NAGY ZOLTÁN Vigyázzunk minden szem gabonára Az éles kasza suhintására meg­^ pattan az érett toklász. Ki­hull egy szem. A marokszedő asz- szonyok sarlója hullatja a másikat. A kévekötő szorító marka újabb szemet pendít a sárgasorú tarlóra. Hosszú napok — néha egy-két hét is eltelik, amíg a kereszteket be­hordja a gazda. Olyankor a moz­duló kerék nyomán markostól hul­lik már a csörgő keményre száradt búzaszem. Ezután a cséplőgépet várja a gazda. Telnek a napok, a gabonát eszi a tyúk, a liba, még a malac is alábújik. Mire cséplésre kerül a sor, bizony jól megfogy a kalászok tartalma. Ráadásul egy-két száza­lékot még a cséplőgép is elhudlajt; Bekerül a törökbe, vagy benn ma­rad a kalászban és kijut a szalmá­ba. Milyen szépen zöldéi néhány hét múlva, különösein esős időben a szalmakazal teteje. Valahányszor ránéz az ember, elfutja a méreg, mennyi drága szem veszett kárba. Elmondjuk elég sokszor — így volt régen, jó ez így most is. Arról azon­ban megfeledkezünk, hogy régen nem tudtuk megakadályozni, vagy csökkenteni a szemveszteséget. Most viszont miár van erre mód. Az agrotechnikai ismeretek és ta­pasztalatok birtokában viaszérés­ben aratunk, amíg a szem nem fe­szesen áll a toklászban — a tok pe­dig szorosan öleli a búzaszemet, mozdulatnál, rázásnál nem engedi kihullani. Azalatt a néhány nap alatt, ami eltelik az aratás és cséplés között — a keresztekben, vagy asztagok- ban felhalmozódott élet beérik — utóérik, a szárában felhalmozódott táplálékból szerzi meg a hiányzó tápanyagot. A másik legtökéletesebb meg­oldás mégiscsak a gépi aratás. Elő­nyéről meggyőződhetett már min­denki. A legszembetűnőbb, ami a gépi aratásnál — mondjuk az aratógép- nól — a gyorsaság. Ha egy középparaszt beleéli a 3—4 holdas búzatáblába — még ha viaszérésben kezdte is az aratást, néhány nap beletelik, amíg a föld végén vet keresztet. Ezidő alatt, különösen, ha forrón, süt a nap — az utolsó napokon már pereg a búzája — bárhogy igyek­szik is. Az aratógép egy fél nap alatt le­vágja az összest. Sokkal szembetűnőbb előnyei vannak a kombájnaratásnak. A sok-sok részből álló műveletet, aratást, markolást, kötözést, keresz­telést, hordást, cséplést — mely kezdetétől a végéig a legkevesebb egy hetet vesz igénybe —, egyszerre elvégzi néhány óra alatt. Sok rágalmat szórtak hazánkban a kombájnokra, mert kitűnő mun­kájuk meggyorsította, könnyebbé tette szövetkezeti és egyéni paraszt­ságunk munkáját — nagyobb jöve­A gyógyszertár szomszédságában áll Tiszalúcon a kultúrház. Mére­teiben jóval felülmúlja a község többi épületét. A közelmúltban fe­jezték be átépítését. A nézőtér ki­csinek bizonyult és színpadja sem volt megfelelő. A megújhodott kultúrotthon a legigényesebb kultúrcsoportot, sőt, akár a miskol­ci Nemzeti Színház társulatát is vendégül láthatná. Vannak öltözői, rejtett zenekari ülésében helyet foglalhat egy operetthez való zene­kar, s állítólag még „színházszerű” súgólyukat is létesítenek a bajba­jutott szereplők kisegítésére. Az átépítés társadalmi munka eredménye. Vállvetve dolgozott itt öreg és fiatal. Több mint 80 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek, s munkájukért nem kér­nek mást, mint szórakozást, jólsi­került, nevelőhatású színházi esté­ket. Ha beletekintünk már betanult és betanulásra váró műsoraikba, ugyanazt tapasztaljuk, mint bár­melyik más kultúrotthonban. Mol­nár Ferenc felfújt népszerűsége a vidéket is magával ragadta. A „Doktor úr” elvesztvén a főváros­ban a rehabilitációs kampány nép­szerűség-talaját, a falvakban utó- virágzik. Reméljük, ez lesz az utol­só virágzása... „A falu rossza” szintén bemutat­kozott Tiszalúcon, csakúgy, mint delemhez juttatta azokat. Mi pedig sokszor hajlamosak vagyunk in­kább a rossz ‘híreknek hinni, mint­sem a saját szemünkkel meggyő­ződni az igazságról. Igaz, nem minden termést le­1 hét géppel aratni. Nehéz dol­gunk van a megdőlt életnél. A dőlés milyenségétől függően itt is lehet géppel aratni — nem a dőlés irányában, vagy szembe azzal, ha­nem oldalról. Kipróbált kombájno- saink nagyszerűen dolgoznak ilyen földeken. Bizonyára átadják tapasz­talataikat a fiataloknaikj bármelyik más községben, és Nagy Endre: „A miniszterelnök” című darabja sem éppen újdonság. A színjátszócsoport most tanulta be Gárdonyi: „Annuska” című szín­művét. Ez a repertoár híjával van min­den újszerűségnek, egyetlen mai tárgyú darab sem található benne. És ez nem a tiszalúciak vétke. I Amit kapnak, azt játsszák. Ezt kapták. De kitől? Milyen úton-mó- don jut el a vidéki kultúrházakba ez a múltbafeledkező kultúrpro- gram? Ki irányítja ma a kultúrpo­litikát? Egyesek szerint senki. Má­sok szerint a budapestiek, ami azt jelenti, hogy amit a főváros fel­kap, arra a vidék is felfigyel. S a főváros sok olyat felkapott az el­múlt hónapokban, ami nem szol­gálta szocialista kultúránkat. Még Herczeg Ferencet is előrángatta a polgári ízlés, könyveit népszerűsí­tették, pedig már abban a „régi jó világban” is akadtak olyan szóki­mondó emberek, akik megvontak volna tőle minden hivatalos támo­gatást. De a tiszalúciak szeretik a szín­darabokat, és a mai tárgyúaktól sem vonnák meg a támogatást. Az írókon áll a vásár, — írjanak ne­kik a máról, hogy jobban megért­sék és jobban szeressék a holnapot. <3. M. Tiszaluci tapasztalatok HERMAN OTTO Vasárnap délelőtt leplezik le a Miskolci Ünnepi Hetek keretében a múzeum előtt, Herman Ottó szobrát. A világhírű nagy magyar; tudós 4$ap most itt, Miskolcon, szűkebb hazájában, emléket. Ifjú korában éveken át élt Alsóhámorban szülei házánál, Miskolcon végezte iskoláinak egy részét is, s később, nehéz megpróbáltatások után, egy ember erejét meghaladj munkás élete során, évtizedeken át mindig Lillafüredre, az itt épített, kis villájába járt megpihenni, hol azonban neki a pihenés ideje sem tétlenség* ben telt el, hanem itt is állandóan figyelte a természetet, írta örökbecsű munkáit és sokszáz ismertetését. Herman Ottó nem olyan volt, mint sok más tudósember, akik neng látnak túl íróasztaluknál, ö mindig kint az életben élt, s az életnek dol­gozott. Nemcsak elméletekkel foglalkozó ember volt ő, új, — koráig meg nem látott — értékeket jellemző sajátosságokat látott meg mindenben, s azokat dolgozta fel. A közvetlen szemlélet s a helyszíni adatgyűjtés jel­lemzi minden munkáját. (Magyar halászat könyve, — Madarak haszná­ról és káráról, — Magyarország pókfaunája, — Magyarok nagy ősfoglal­kozása, — Magyar nép arca és jelleme, stb.) A pókokról írt háromkötetes alapvető munkájához legtöbb adatát a hámori Szeleta-barlangban szerez­te. Figyelte a Bükkben a madárvilágot. A miskolci őskori leletek ismerte­tése kapcsán az Avas és a hámori barlangok rendszeres felkutatását is o kezdeményezte. A mai régészeti tudomány, ha részben másként látja is a hatvanöt év előtti korhatározások kérdését, de lényegében az ősember- kutatás fontos voltának első megállapítása az ő, — majd azt írtam dicső­sége, — pedig éppen ő mondta mindig, hogy dicsőség nincsen, csak köte­lessé*?. “ Az ősmagyarság, az őshaza megismeréséhez Herman Ottó talán még közelebb hozott minket itthon a közelmúltban még ismeretes ősi szoká­sok, szerszámformák, tárgyi elnevezések megfigyelésével, megmentésével, mint akár egy keleti tanulmányi, vagy gyűjtőút. Nemcsak élet- és tudományszemléletében, de írásaiban is mindig tősgyökeres, színtiszta magyar volt, mint amilyen a beszéde is: tömör, tiszta és magyar. Amit és ahogy írt, azt élte is az életben. Miskolchoz a családi kapcsolatokon kívül sok tudományos von i- kozású kérdés elintézése is fűzte. Soha korlátok közé nem szorított életszemlélete, nagy akaratere., e* tudása és megalkuvást semmiben nem ismerő igaz magyarsága örök em­lékezetű marad. Az ő munkássága, élete olyan példakép, melyet az utódoknak el­felejteni sohasem lehet. Nevének mindig ott kell ragyogni, mint vezérlő csillagnak, a tudósok előtt, LESZIH ANDOR így még igazságosabb... A szakmunkások határidő előtt tatarozták a múzeumot és építették át a múzeumelőtti teret Az Északmagyarország június 7-i, majd 13-i számában méltó dicséret illeti a miskolci múzeum tatarozását és parkírozását irányító Magyar Sán­dor, Szepesi Dezső, s Gyurák László elvtársakat, az ott dolgozó szakipari munkásokkal egyetemben. Az irányító elvtársak mellett, hogy — még igazságosabbak legyünk —, ugyanúgy névszerinti dicséret illeti az alábbi közreműködők fizikai mun­káját: Takács József, Bodnár János, Cs. Tóth Ferenc és István, Erdős An­tal, Mudra András, Lakatos Péter kőműves, — Szűcs Károly, Szécsi János, Tóth Miklós, Pamlik István, Perjés József ács, —■ Halmi László, Balázs Gyula üveges, Sulcz György, Lehóczki Tibor, Neisli György, Pap József mázoló, — Bukovics Gyula, Druga József, G. Tóth Ferenc bádo­gos, — Gáncs Ferenc, Prókai László, Ragályi Antal asztalos, — László Fe­renc, Riczu János palázó, — P. Tóth Sándor, Vascsák János, Dolgos And­rás kövező, — Bartus Elemér, Székely Gyula, Horváth Dezső Jászai Zsu­zsanna, Bernát Júlia, K. Tóth Ká­roly, Sebő Lajos, Németh Ferenc ker­tész, — Petusák József, Csege Ferenc, Kövér Ferenc, Kővári János, Bónfl Béla, Gyurcsik Ferencné segédmtn» kás szaktársakat; Ugyancsak elismerés illeti Nyeste Sándor mérnök és Földi Lajos épí­tésvezető munkáját Újhelyi István és Rácz Istvánnal együtt, akik a Mis­kolci Építőipari Vállalat és vezető je* Gaál István részéről, sok nehézségen felülkerekedve lehetővé tették, hogy az ünnepi hetekre a város legősibb* több, mint négyszázéves középülete megújulhasson. Bürokráciamentes intézkedéseikkel* a szoboralapzat gyors elkészítéséért köszönet illeti Vincze Géza, Nagy Jenő Károly, Andrási Károly, Bihari elvtársakat, az Építőipari Tröszt, va­lamint Darvas és Matisz elvtársakat* a Mélyépítő Vállalat részéről? Lendületes munkájuk eredményé és nevük tovább bővíti azoknak a miskolci dolgozóknak a névsorját* akik 1456 óta fennálló ősi épületünk fejlesztésében közreműködtek; Hazafias Népfront városi bizottságai Városi Tanács vb. művelődésügyi osztálya, Herman Ottó Múzeum igazgatósága* HUDY FERENC; Ä A KENYÉR Mily fehér, mily lágy az őrölt búza, A teknőbem nyúló® pépipé válik mint a december újszülött hava. ragad, tapad, plattyan, ha ráütök. Fekete földben, sárban, ganéj'ban Az élesztővel összegyúrt tészta hívta életre a nap sugara; savanyú, erjedt levegőt pöfög. Embercsiinálta pokoliba rakják, • izzad, gőzölög, barnává pirul, így lesz egyetlen örök a földön, melyért mindenki sóvárogva nyűi: ti miskolci HETEKRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents