Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-24 / 94. szám

2

Eszarmagyarorszag

Szerda, 195Í, április íl.

Az eifteuforradal már okkal szemben keményen eljárunk

A Magyar Népköztársaság Al^ kotmánya kimondja, hogy a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé!

Az alkotmányra van felépítve a tanácstörvény, amely különbözei módon és formában szabályozza a tanácstagok választását és ezen belül a végrehajtóbizottság funkcionáriusainak működését, valamint leváltását és visszahívását.

így is volt egészen 1956 október 23-ig. A nem megfelelő tanácstagokat (a tanács mint ilyen szervezet) hívta vissza, illetve váltotta le, de csak akkor, ha munkáját nem a dolgozó nép érdekében végezte.

Az ellenforradalom alatt és azt követően, novemberben és decemberben az ellenforradalmárok és azoknak akár tudatosan, vagy tudatlanul a befolyása alá került személyek, hazafias jelszavak leple alatt leváltottak sok becsületes, a néphez hű tanácstagot, vb. elnököt és egyéb funkcionáriust. Egyik részét azzal, hogy kompromittált személyek voltak, másik részét azzal,, hogy nem képviselte a dolgozók érdekeit, így nincs helyük a tanács apparátusában. Kompromittáltnak tekintették hzokat, akik kommunistáknak vallották magukat cs a párt, kormány mellett határozottan, mindenkor kiálltak és igyekeztek betartani a dolgozó nép érdekében a dolgozók által hozott törvényeket. Ezeket az embereket „forradalmi munkástanácsok és bizottmányok’4 sürgősen igyekeztek eltávolítani törvényes posztjukról, azzal, hogy nem bízik bennük a dolgozó nép. Maguk ültek a' törvényesen megválasztott vb. elnökök, elnökhelyettesek és egyéb funkcionáriusok helyébe. Volt ezeknek az- ellenforradalmároknak törvényes joguk leváltani a törvény által megválasztott szervek vezetőit? Nem! Ennek ellenére így történt. Az ország különböző részein, százával váltottak le kommunistákat és kommunista vezetőket, ezek bárhová mentek munkát kérni, az akkori munkástanács vezetői a felvételhez nem járultak hozzá, mondván: nincs hely, a vállalatnál leépítés van, noha jóllehet szakmunkásra szükség is volt*

Ezekre egy-két példát:

195ß október 26-án Miskolc város T. kerületében létrejött munkástanács a dolgozókkal leváltatta a tanács elnökét. Indok: a dolgozók előtt ő nem volt „szimpatikus”. De nézzük tovább, Frigyik József vb. elnökhelyettesről azt mondták, hogy azért kell leváltani, mert nagyon katonás ember volt, ami úgy értendő, hogy az utasításokat röviden és határozottan adta ki.

Vegyünk egy másik példát, más területről. Az Északmagyarországi V egyiművek munkaügyi előadóját leváltották, mert munkaköre megszűnt, noha jóllehet erre sem volt törvényes alapja az akkori munkás- tanácsnak, mert az elvtársat a minisztérium nevezte ki, csak annak lett volna joga felmenteni. A példákat lehetne eprével sorolni. Célom azonban most az, hogy bemutassam: egyes emberek az ellenforradalom idején hogyan tiporták sárba nép- köztársaságunk törvényeit. 1956 december 4-én a miskolci városi tanács vb. ülésen tárgyalta azoknak az embereknek az ügyét, akiket a vb. tagságába kívántak felvenni, anélkül, hogy azok tanácstagok lettek volna, vagy bármilyen joguk is lett volna a dolgozó néphez. Ez alkalommal több elvtárs hozzászólt és kifogásolta, hogy törvényeink szerint kooptálni nem lehet senkit — így törvénytelenül választja be ezeket az embereket a vb. tagsága közé.

jVI agam is felvetettem az ülésen a törvényesség kérdését, ami- koris az egyik kooptált tag azt mondotta: nem védte a bíróság a dolgozókat akkor, amikor embereket ítéltek el, szerinte ártatlanul. Megkérdeztem: mondjon egyet is, mert a legjobb tudomásom szerint a bíróság mindenkor a törvények szerint jár el és ezután is úgy fog eljárni. Erre így felelt: itt van Figláék és társaik ügye, akiket pedig valamikor nem is ez a bíróság ítélt halálra háborús és népellenes bűncselekmény miatt. Határozottan állítom, ha ezek az emberek ma ugyanolyan bűncselekményt követnének el, vagyis a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedést kezdeményeznének és hajtanának végre, a proletariátus bírósága keményen lesújt rájuk. Hát ilyen emberek voltak ezek.

A munkás-paraszt kormány, valamint az MSZMP ideiglenes intéző- bizottsága több ízben hangsúlyozta, sőt törvény is jelent meg arra vonatkozóan, hogy azokat az embereket, akiket az ellenforradalom elmozdított helyeikről, ha arra méltók,

Néhány héttel ezelőtt az Északma gyarországban cikket írtunk a diósgyőri Kilián György ált. gimnázium munkás-diákjainak védelmé?- ben. A városrendezési tervek során, sportpályájukat és iskola-udvarukat akarták igénybevenni új lakóházak építésére.

A cikknek nagy visszhangja támadt s ennek nyomán a városi tanács építési osztálya értekezletet hívott össze és részletesen megvitatta a cikkel, kapcsolatban felmerült városrendezési problémáikat. Kiderült, hogy a tervek kisebb módosításával, az ellentétes nézeteket közös nevezőre lehet hozni. Az új tervek szerint a Kilián György gimnázium udvarából csak egy jelentéktelen darabot vesznek el. A 144 új lakást a bányászati tröszt, az eredeti terveknek megfelelően, időre megkapja. Az iskola sportpályáját a tröszt jobb helyen és modernebb kivitelben helyremunkahelyeiket újra elfoglalhatják. Vajon megtettünk-e mindent és áz illetékesek megtettek-e mindent annak érdekében, hogy a becsületes és a párthoz, a kormányhoz hű funkcionáriusokat, akiket az ellenforradalom által — hangsúlyozom — törvénytelenül leváltott dolgozókat visszaállítsák helyükre és kiseperjék onnan azokat a személyeket, akiket az ellenforradalom ezeknek a helyébe tett.

Nem tettünk és nem tettek meg mindent, még sok a tennivaló. A dolgozók felvetik és jogosan: mi történt ezekkel az elvtársakkal, s mi fog történni velük, hiszen ezek az elvtársak a pártnak és a kormánynak a katonái. Mihelyt a párt szólt azonnal fegyvert ragadtak, hogy megvédjék a pártot és a munkás-paraszt hatalmat. Miért nincsenek még ezek mindig a helyükön? Ne felejtsük: az cllenforradalmárok igyekeznek most magukat álcázni és hősnek feltüntetni.

Lenin elvtárs arra tanít: egy pillanatra sem szabad az ellenségnek engedni, hanem mindenütt, ahoi csak lehet, a proletariátus vasökle csapjon le rájuk, semmisítse meg őket — így fog csak erősödni a munkás-paraszt hatalom. A feladat: a pártot és a kormányt tettekben támogatni.

A z igazságügyi kommunisták és a néphez hű dolgozók nevében állíthatom: az ellenforradalmárokkal szemben keményen eljárunk, ugyanakkor védjük dolgozó népünk társadalmi és gazdasági rendjét, a dolgozók szabadságát és vagyonát. Minden embernek kötelessége, hogy ebben támogassa pártunkat és kormányunkat.

BÁCSI JÁNOS, a városi bíróság elnöke.

állíttatja. Sőt, az eredeti terveken túl, a hat új lakóház mellé, egy hetedik is épül, amelyben • 12 bányász és 12 pedagógus család, kap majd szolgálati, illetve öröklakást, a szakminisztériumok megfelelő támogatása mellett.

Hégi kívánság teljesül ennék az’új tervnek a megvalósításával. Megoldódik a diósgyőri Kilián György ált. gimnázium tanárainak is a .lakásproblémája s bányászok és pedagógusok egy fedél alatt élhetnek majd, közös nagy munkás-értelmiségi ösz- szefoigással építve szocialista hazánkat. A városi tanácson kötött megállapodás egyébként kézzelfogható bizonysága annak is, hogy a kényes kérdéseket is könnyen meg lehet oldani, ha a jóakarat ú és a megértő szakemberek, bürokráciamentesen intéznek dolgokat;

Palumby Gyula

Bányász-pedagógus összefogás lett a városrendezési vita vége

A PIROSSZEGFŰS EMBEREK

___

E

mlékezés egy régi május elsejére

E1 zerkilencszázhuszonhét május. I.

Hajnalodott. A. felbukkanó nap méltóságteljesen pöffeszkedett az ég alján. Sugarai bearanyozták a természetei, a Bükk-alját, amely szinte csalogatta, hívogatta a kiráii- dulókat.

— Ej, a kutyafáját, de elaludtam!

— ébredezett Kondi Péter, a diósgyőri gyár fínomhengerésze. Gyorsan kiugrott az ágyból, öltözködött, s már sietett is a találkozóra. Amikor a bedeghvölgyi akácoshoz ért, már többen együtt voltak. Valamennyiüknek piros szegfű ékeskedett a mellén. ezzel fejezték ki, hogy május 1+et jöttek ünnepelni. Egyre több pirosszegfűs ember érkezett a találkozóhelyre, kis csoportokban összeverődve.

Tíz óra felé járt az idő. Az emberek szinte hemzsegtek a zöld gyepen, beszélgettek, énekeltek. Boldogok voltak, szabadoknak ér.ezték magukat. Amikor azonban Rónai Sándor elvtárs felállt és szónokolni kezdett, valamennyien elcsendesültek, hallgatták a beszédet.

— A mai ünnep — mondotta — a mi ünnepünk, munkások ünnepe. Ma szerte a világon a proletárok ünnepelnek, ki-ki a maga módja szerint. Vannak helyek, ahol szabadon, békességben tesznek hitet e napon, mint a szovjet munkások, s vannak olyanok is, akik elbujdosva az erdőben, mint mi is itt valamennyien, tartják ünnepüket. De eljön az idő,

— kiáltotta érces hangján a szónok —, amikor majd mi is és valamennyi munkás a föld kerekségén, felszabadulva vonulhatunk ki az utcára.

Égett a vágy az emberekben a szónok szavai után. Szerették volna, ha máris adva lenne a lehetőség, hogy eltávolítsák útjukból a szabadság gátját és lerázzák örökre megkötött kezükről a kapitalisták átkozott bilincsét. De nem, ez a lehetőség nem volt meg. így csak álmodoztak és dalban fejezték ki akarat

tukat. Felcsendült hát az ének, hangos leit a táj, szállt a nóta versenyre kelve a széllel, vitte a diósgyőri munkások üzenetét.

Fel vörösök, proletárok Csillagosok, katonák Nagy munka vár még rcátok Alinak meg a paloták.

Az ünneplő sereg sok-sok munkásmozgalmi dalt énekelt. Vidáman teltek a percek, az órák, de egyszer- csak elhalkult az ének, mintha csak belefojtotta volna valaki az emberekbe a szót. Csak egyetlen ember, a megfigyelő beszéli:

— Elvtársak, vigyázzatok, jönnek a csendőrök.

A tömeg szedelőzködni kezdett, de

r-.rsan megszületett az ötlet: ha itt szét is kergetnek bennünket, elmegyünk a Lyukó-völgybe. Pillanatok alatt mindenki tudott az új találkozóhelyről. Közben megérkeztek a zsandárok.

— Mit keresnek önök itt? — kér-* dezték durva hangon.

— Kirándulni jöttünk — válaszolt Kondi Péter.

— Kirándulnia... — nyújtotta meg gúnyosan a szót a zsandár. — Hát mit gondoltok — ordította ma- gócból kikelve — becsaptok bennün-* kel?! És a piros szegfű mit jelent.-.3 Ünnepelni jöttetek mi, május 1-ét?!

A. zsandárok kardot ragadtak, s úgy zavarták szét az ünneplőket. Akiktől csak tudták, elszedték a piros zsebkendőt és leszakítgatták a hajtókákról a szegfűt is.

Szétszéledt a tömeg. A csendőrök is elmentek, mint akik jólvégezték dolgukat. Azt azonban nem sejtettéki hogy a Lyukó-völgyében a csorda- kútnál ismét együtt vannak a piros-* szegfűs emberek, s ünnepelnek tovább.

A nap már eltűnt a hegyek mö- ^ gött, alkonyodul kezdett, s az emberek lassacskán hazafelé szedem lőzködtek.

TÖRÖK ALFRÉD

A „párlonkívüli,/ Scotsman

Ez az úgynevezett pártonkívüli angol lap szombati számában foglalkozik az . angol kommunista párt kongresszusával. Foglalkozik azzal, hogy még nagyobb népszerűségre tenne szert a kommunista párt, ha nem úgy számolnának be a magyar eseményekről, hogy az ellenforradalom, vagy ha a sztálinizmus ellen foglalnának állást -A továbbiakban lényegében azt fejtegeti, hogy az angol kommunistáknak állást -kellene foglalni az internacionalizmus ellen és el kellene, hogy szegődjenek a nemzeti kommunizmus mellé. A tények is igazolják és az angol kommunisták is jól tudják, hogy kommunizmus csak egy van és ,az nemzetközi és hogy a nemzeti kommunizmus az imperializmus fegyvertárába tartozik. Céljuk vele a proletariátus nemzetközi összefogását gyengíteni,

amely igen reális erőt jelent a 'ki* zsákmányolás elleni harcban. Valószínű jobban tetszene egyes angol újságtulajdonosoknak, ha a magyar- országi ellenforradalmat nemzeti forradalomnak tüntetnék fel és elpalástolnák az ellenforradalmi erők gyalázatos tevéken vségét, melyek

oly nagy támogatást kaptak a nyugati imperialistáktól. Csakhogy az igazság igazság, még akkor is, ha egyes angol újságoknak ez nem ked-* vező.

Az újság javaslata nem szolgálná az angol kommunisták, vagy a világ m unkásm o zg almán ak érdekét, de

annál inkább kedvezne az imperializmusnak. Aligha kérnek az angol kommunisták az ilyen javaslatokból és az általa elérhető népszerűségből; Világos fényt vet azonban ez a javaslat arra, hogy a pártonkívüli Scotsman nem is olyan pártatlan, mint ahogy ezt ő szeretné feltüntetni,REMEGŐ párafátylak puha ne* ízeiből derengett elő a reggel. Rigók pogányos zamatú, szépséges énekére ébredt ezen a tavaszi vasárnapon a Városliget. S a napfény tiszta árama, a simogató, meleg áprilisi szél, az Öreg padokra, a vén, sok szerelmet látott tölgyek alá csalta a tavaszt szomjazó fiatalokat és öregeket. Merengve jártam a mérgeszöld, selymes gyeppázsitok között, figyelve az embereket, a ligetet, s hallgatva a tarkatörzsű platánok, az illatos gyantát izzadó fenyők mesélő zúgását.

Szerelmes párok jöttek szembe Velem derűs szemmel, ábrándosán andalogva, ajkukon a frissen váltott csók égető ízével. Rájuk mosolyogtam. Elpirultak. A lány feketefürtű hajában fehérszirmú gyűszűvirág harsogta a fiú virágtépő vallomását. •

AZ EGYIK félreeső, pirosrafestett pádon öregek ültek, őszhajú pár, meleg, lelketringató arccal. Behúnyt szemmel néztek a napba. Leültem a mellettük lévő padra, onnan lestem őket. Sokáig hallgattak így, lehúnyt szemekkel. Már menni akartam, amikor az asszony megszólalt. Fátyolos, mélyről jövő, törékeny, halk hangja volt s a szavaiban ott melegedett a kedves emlékezés túlfűtött remegése.

— Emlékszel, Gábor? ... Jó negyven esztendeje is itt ültünk, ezen a pádon. Akkor is tavasz volt, nem szebb, mint ez a mostani. Tavasz... S én megengedtem, hogy megcsókold... a kezemet. De te olyan tolakodó voltál és telhetetlen, hogy még a számat is megcsókoltad. Emlékszem ... úgy szúrt a bajuszod. És te akkor letéptél egy tulipánt, s a hajamba tűzted. Istenem, — sóhajtott boldogan s. lehúnulci szemét,

—................. /

CWUIZL SÁÍCL

I

A VÁROSLIGETBEN

iiiiiiiiiiMiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiíiiiiiiiiiiniiiitiim

'•lllllllllllllllliflllllllllllllUllllllllllllllllllilllllllIlilllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllilllillllllliHlllliil!

úgy mondta, úgy lehelte a szavakat

— ... de szép is volt.

— Igen! Aztán jött a görbebotos parkőr és engem negyven fillérre büntetett a tulipánért... És este gyalog mentünk, gyalog kísértelek haza a Köröndre — dohogott a férfi. De elmosolyodva még hozzátette:

— Azért csak megérte!

És a „jó negyven esztendős” tavaszra emlékezve, régi, fiatalos szerelmi mohósággal emelte a megin- dultságtól remegő szájához felesége tavaszi fényben fehérlő kezét.

Felálltam a pádról, s búcsúzva még visszanéztem rájuk. Öregek, de emlékeik nem öregedtek meg. Enyhén cserzett bőrüket hány évszak szele barázdálta? Hányszor újultak meg emlékeik egymás mellett az elfutott évek során, a serkentő tavaszi szélben? Hányszor mélázhattak elnémulva a fűszálak hegyén himbá- lódzó lepkék szárnyát figyelve, s a morgó, sárgacsíkos potrohájú darazsak zümmögő csodálkozását hallgatva, amint a fűvek közt ízlelgetik, kóstolgatják a lenge porzók sárga bóbitáit? Derűs, fiatal szemük hányszor pihent meg Vajdahunyad várának körvonalain?

•

LASSxYN haladtam a sárgás földúton. Halványzöld és halvány- sárga viganóikban hívogattak a kiskorú bokrok. Lehajoltam föléjük, de rögtön ijedten körülnéztem, nem látta-e mozdulatomat a görbebotos parkőri

Égy pirospettyes labda pattogott elém. Megálltam, lehajoltam érte, s gyermekkori emlékek jutottak eszembe.

— Tessék ejősen dobni, bácsi! — csacsogott felém selypítve egy mosolygó, szőke, göndörhajú kicsi tündér és két pici karját felemelve, ágaskodva várta a labdát.

Mikor odadobtam neki, boldogan szaladt vissza mosolygó mamájához. Otthagyott engem egy röpke, köször nő kacajjal. Pedig szerettem volna tiltakozni, amiért bácsinak szólított. De csak magamban rebegtem el a pici szőke lánynak — biztosan piruló arccal —, hogy én nem vagyok „bácsi”, még nem töltöttem be a tizenkilencet sem és szeretek játszani én is a pirospettyes labdával.

Talán megérezhette rosszallásomat, mert újra elémgurult a labda, s jött a pici tündér is, „mint a szépség varázslatában kigyúlt valóság”

— Tessék gujítani... fijatajembej! — kérlelt a nagyok szelíd, hízelgő mosolyával. S még távolról is simogattam tekintetemmel a pici vállaltra hulló göndör szőkeséget, s fehér köténykéje ráncaiba álmodtam bele ifjúságom.

•

AZ ALLATKERTBÖL idáig hallatszott az elefánt jókedvű trombitálása. A Vidám Parkból édes ritmusú muzsika zengett, hívogatta, csalogatta ki a fák alól a nevetésre, játékra születő embereket. És jött

zsongva, mosolyogva, kacagva az emberáradat. Mintha valamilyen ismeretlen Kongó kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölygőit az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét keltette.

Benn a Vidám Parkban csupa \ le- rültség, kacagás. Kétszer is végigkacagtam a. hullámvasutat, az első kocsiban hallgatva a borzongató si- kongatásokat.

És volt az egészben valami kedvesen melengető, mosolyogtató: mindenütt felnőtt emberek ügyetlenkedésein mulattak,* ugyancsak a felnőttek. Felnőtt, komoly, tekintélyt- sugárzó emberek hömpörögtek az elvarázsolt kastély forgó hordójában, sikoltoztak a Hernyón. És az apró dodzsemekben is őket láttam viszont. Persze, egyesek komolyságuk igazolására gyermekeiket is magukkal vitték a játékba ... Talán szégyelték, hogy tavasz van és belőlük is kitört a pajkos gyermek, aki most örökké játszani akar?.;; Beleülni a körhintába, lovagolni a falovon, szállni a játék-repülőgépen.

Észre sem vettem, elszaladt az idő. A nap lebukott a budai hegyek mögött, bíborfényben tündöklőit a város, s a ligetre már az ég rózsaszín alkonyt kupolája terítette rá az illatos estét. Kacagó dallnmok gyöngyöztek, kigyulladtak a lámpák. A ligeti tóról hallani véltem a homályban suhanó csónakok habneszét, az evezőket, amint sus forogva a vízbe me*

riilnek. Zajtalanul fordult az óriás-* kerék, csodáltam a fényárban úszó örökszerelmű várost. Fenn a magas- ban rámborult a tér mérhetetlensé- ge, felfoghatatlan távolok, el/cép- zelhetetlen térfogatok. Tüzesen szik-* rázó csillagok kacérkodtak az égen, szédített az irdatlan messziség, s a hirtelen támadt hűvös széllel a sűrűsödő éjszakából mintha a végtelen ür hidege szállt volna rám. Nem volt szavam, s ott fenn, ég és föld között lebegve elveszett minden határozott értelem.

Este fél kilenc volt már, mikor el-1 indultam hazafelé. A Liget esti fái alatt az ezüsthajú Molnár Ferenccel találkoztam. Az ősz mestert egy nyurga, kamaszosan csillanó, huncutszemű legény támogatta. Ismerős volt a színpadokról, a villanyfénye ben is megismertem kaján mosolya- ról, 6 volt az: Liliom. Sokáig inte- gettem nekik, búcsúzva tőlük és a Ligettől is, a jövő vasárnapig.

A FÖLDALATTIN egy jókedélyüt kedvesen mulatságos illuminált hon* polgár szidta a tatarozókat, az épU tővállalatok atyaisteneit és minden illetékest itt a magyar ég alatti amiért még nem hozták rendbe az Emkét és még mindig zárva van.

■— Mert kérem ... hukk... az Em* kében — bizonygatta nekem hajt- hatatlanul, ellenvetést nem tűrő hangon —, az Emkében van a legjobb zene. Mert tetszik-e azt tudni, hogy de szembe az Emke cigánya zenél —* és énekelt elnyújtva, minden zeneiséget felrúgva, cifrázva hosszan. —* Kérem ... hukk ... az Emke, ott nem goromba a pincér. Ott jó a fekete. Máshol mindenütt berúgok . . . hukk... a feketétől, akár csak most,

Pataky De$ső