Észak-Magyarország, 1957. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-17 / 40. szám
Taaáfnap, IWTT február tT# CSZAKMAGTAR ORSZÁG 5 MŰVÉSZET ^3^ JDetőfi szeli eme 2?-^-jy-" ' -------V á zla tkönyvből Tenkács Tibor: Két öreg (linó) SZELL ISTVÁN NE SZERETET Lüktető élet, eget repesztő erő. Szilaj hatalmad ki tartja fogva? Mi állja útját a gyűlölet tüzének? Hogy ne perzseljen emésztő lángja, Egy szóban fér a felelet. E hatalom: a szeretet. Ha bánatfakasztotta könnypatakokból, Folyó dagadna, s a folyókból tenger, S áradna egyre hiába építene Égig érő gátat fáradt ember. Egy szó erre a felelet. Erő sem kell, csak szeretet. Épp ezért e ki nem alvó mécsest Tápláld kohóvá, hogy melegítsen, Es olvadjon a jég szerte a világon A még fagyott zuzmarás szívekben. Uralkodjon e föld felett. Erősebben a szeretet. ÍROD ALM1 SZÉKELY DEZSŐ. Négysorosai Petőfi Sándornak egyszer kedve szottyant és elhatározta, hogy ellátogat a földre. Tarisznyájába tett a jegyzetfüzet és plajbász mellé néhány hamuban sült pogácsái, aláíratta a kimenőcédulát, vállára vetette lebernyegét. megrendelt egy éppen hullani készülő csillagot és pillanatok alatt a földre érkezett. Űzte, hajtotta a honvágy, a szülőföld szeretete. Épp ezért elsőnek Kiskőrösre látogatott el. A kis falu — mióta ő elköltözött — egészen megváltozott. De szülőházára rátalált. Kedves, személyes emlékek, tárgyak fogadták ott, hazaérkezett. Elmerengett a tovasuhant évtizedeken és eseményeken, azután kifelé indult a faluba, hogy körülnézzen. Necsak lásson, de halljon is valamit. De szerette ezt a vidéket, a népet, amit egyik verseben meg is énekelt: »Mit nekem te zordon Kárpátoknak, Fenyvesekkel vadregényes tája.« Ezek a szavak jutottak eszebe, amikor barangolt, de elborult homloka, amikor hírül vette, hogy a végtelen rónákon, az alföldi síkon nemrégiben az ellenforradalom szele száguldozott. Elhülve hallgatta az eseményeket, a rémségeket és akkor ötlött fel benne a gondolat: hát az írók mit tettek a népért, hogy viselkedtek?... Fellapozta az újságokat, töviről- hegyire átböngészte a sorokat, minden cikket, közleményt, a legapróbb hírt és szomorúan lehajtotta fejét. — Hát ide jutottatok magyar írók? Ez a hazaszeretet, a nép, a szülőföld szeretete? Es újra elővette az újságot. Űjra és újra elolvasta a legismertebbek nevét, nagy szomorúsággal és vádolón. Elővette jegyzetfüzetét, majd felírt nehány nevet. — Az áz író gondolta r-, aki képes elhagyni hazáját, aki hazaárulóvá lesz, nem érdemei arra, hogy magyar írónak nevezze magát. De még arra sem, hogy magyarul írják le és ejtsék ki a nevét ... Egész éjszaka nyugtalan volt. Gyötörte, kinőzta a gondolata haza féltése. Felrémldtek előtte 1848. a szabadságharc emlékei. Maga előtt látta az egyszerű katonát, aki minden pillanatban képes feláldozni éleiét, látta az öreg Bem apót, aki lengyel létére is magyar szívvel védte a magyar hazát. De hirtelen változott a kép; Görgey, az áruló tábornok alakja rémlett fel előtte... Aztán a segesvári csata, majd az a pillanaj-, amikor lezuhant lováról és ettől kezdve nem emlékezett semmire. Útja sietős, hiszen sok a dolga. Pestre kell mennie. Mennig hogy megmondja véleményét az íróknak, vagy üzenjen azoknak, akik rútul elhagyták hazájukat és idegenbe távoztak. És akik itthon maradtak, azoknak sem mindegyike beszélt szívböljövő őszinteséggel és nyíltsággal, tiszta nézetekkel. Éppen egy vitára toppant be az írószövetség székházába. Észrevétlenül meghúzódott az egyik sarokban és égő szemmel figyelt. Figyelt és mindjobban elszomorodott. Éppen Kuczka Péter beszélt, aki elméletileg igyekezett értelmet adni a történteknek, miután az eseményeket »időszakokra« osztotta. A többiek hallgattak, vagy beleegye- zően bólintottak. Bólogattak akkor is, amikor Örkény István bizonyítani igyekezett a bizonyíthatatlant, amikor arról beszélt, hogy az ellen- forradalom veszélye Magyarországon nem forgott fenn. vagy pedig pánikot keltve eltúlozták azt. Őrá-' kon át ilyen szellemben és hangnemben folyt a vita. S a hívatlan vendég, Petőfi szíve csordultig telt. Csaknem felkiáltott: Hát ez a haza szolgálata, szeretete?!... Ez?! De szerényen, viszont annál égőbb szemmel csak annyit jegyzett meg, amit »A XX.-ik század költőihez« című versében is megirt: »Ne nyúljon senki könnyelműen a húrok pengetésihez...« Eltávozott. De szíve reménységgel telt meg, mert nem sokkal később már néhány író, mint Urbán Ernő, Mesterházi Lajos, Balázs Anna és még néhányan már hallatták szavukat és nyíltan, józanul ítélik meg az eseményeket. Ideje lejárt. Búcsút intett, a földnek és újra eltűnt a halhatatlanságban ..« SZEGEDI LÁSZLÓ: VALLOMÁS Ilyen világ még sohse volt. Sírjában megfordul a holt. Forrong e régi, ócska föld Fekete lelt a kék, a zöld... Ilyen világ még sohse volt. Piros az ég és a mennybolt. Vért és embert sodor az ár. Csatát vív munkás, proletár. Ilyen világ még sohse volt. Hány ifjú élet elhajolt. Szörnyű a harc, roppant nehéz Csatát vív fegyver és az ész. Ilyen világ még sohse volt. Csodás acél repít golyót. Munkástestvér most jól vigyázz! A tőkés fegyver nem vigyáz! Legyen célod, elved, hited Vigyázz a szót kinek hiszed, A harc most kegyetlen nehéz, Tájékozódni kell az ész. Nincs háromféle út, nem is lehel! Minden csapás csak kétfelé vezet: Rabszolgaság vagy munkáshatalom. Én a munkáshatalmat akarom! Hiszek a térben és időben, Hiszek a vérben és erőben. Hiszek a Mában és Jövőben, Hiszek a proletár ökölben. Ilyen világ még sohse volt. Sírjában megfordul a holt. Forrong e készülő világ... A munkásököl majd odavág! Most hull a fénylő hópehely. A csend zenéjét hallaatom. Eredj, a munkásszívekben Gyújts tüzet dalom. cselekménytelenek. Napilapba egyéb művei túlságosan terjedelmesek. Próbálkozzék a lényegeset rövidebben kifejezni. A „Téli búcsúzás” c. verse szép, közlésre alkalmas. CSAPÓ ANDRÁS. „Hadd lássak” c. költeménye az előzőkhöz képest komoly irodalmi fejlődésről tesz tanúságot. Eszmei mondanivalójánál fogva közlésre alkalmas. A „Nyomor embere” c. prózája formalista impressziók hatása alatt áll. Nem nevelő hatású. Kidolgozása téves útvesztőbe viszi. ÜZENETEK POLÄNYI LAJOS. Tartalmatlan munkák. Lírája gyengéd télén. Az. ..Erdei temetés” c. verse nyomán haladva, több irodalmi eredményt fog elérni. SÍK ISTVÁN szkv. Mondanivalója szép, bár formai nyelve még kissé nehézkes. Sokat olvasson Petőfit, József Attilát, Heinét. A „Látomás” c, verse közlésre alkalmas. OROSZ ANNA MÁRIA. Mezőkövesd. Első próbálkozásokhoz mérten szép munka. Hazafias lírája határozott, s mégis kislányosan gyengéd. Próbálkozzék az ölelkező rímeket mind a négy verssorban betartani! TÓTH FERENC il (f< CSAPÓ ANDRÁS: V HADD LÁSSÁK... Dér. zúzmara ... A köd is leszállt a vidékre. Húsz lépésre alig látok, Nem látok a messzeségbe. Nem, pedig a tetőn állok, Közel az ég, közel a sugártalan nap. — Kalapálás zaja üti a fülemet, Kalapálnak lenn a hegy alatt, •Folyik a munka, folyik mindenfelé, De olyan rossz, hogy a ködön nem látok át. Szeretném látni, mennyire építjük E földet, e hazát! Köd! Te fénytfogó valami. Szállj föl, múlj el! — mint mondani szokták Hadd lássak a világos téren Tisztán és könnyedén át! A KAZÁNFŰTŐ Kifka ember szerette úgy a mesterségét, mint Kovács Péter, az öreg kazánfűtő. De az idő felette is eljárt. Egyik nap alig lépett fel az első lépcsőfokra, amikor akarata ellenére veséjéhez kapott. — Mi történt magával? — ugrottak Péter bácsihoz a munkatársai. A kazánfűtő mondani szeretett volnci valamit, de nem jött hang a száján. Csak némán tátogott, mint a hal. Régi betegsége volt ez az öregnek, de mindig titkolta. Most azonban már nem tudott ellentállni a bajának. Egészen a. földig teperték a görcsök. Mire szólni tudott volna, már el is vitte a mentő. — Hány éves? — kérdezte a kórházban az orvos, miközben beadta az injekciót. — Hetven — szisszent fel a beteg a tűszúrástól. — Nem akar nyugdíjba menni? — érdeklődött az orvos. A beteg sértődötten nézett az orvosra. — No... nem azért mondom — igazította ki szavát az orvos —, csak... ilyen korban már jót tenne a pihenés ... A beteg elfordította a fejét, az orvos megtörölgette a fecskendőt és behúzta maga után az ajtót. A kórházi napok lassan teltek és Péter bácsi nem volt türelmes. Alig szűnt meg egy kicsit a fájása, már odahúzódott az ablak elé és nézte a kéményeket. Ha pedig fújt a gyár, rögtön elővette az óráját. — Most tolja be a mozdony a kazánházhoz a szenet — fordult a többiek felé és úgy mozgott a keze, mintha a lerakás helyét mutatná. Így ment ez egész nap. Péter bácsi folyton csak a gyárról beszélt. A többiek szinte már únták a sok beszedet. De ő nem hagyta abba. — Te! Ki van az én helyenien? — szegezte gyári látogatójához mindjárt az első kérdést. — Köles. Aki eddig a szalagot kezelte — mondta a kérdezett. , — Köles? — villant fel a kazánfűtő szeme. — Te! Annak az embernek okvetlen mondd meg, hogy a piros vonal fölé egy rovátkával se engedje a nyomást. Főleg a második kazánra vigyázzon nagyon adta meg a felvilágosítást Péter bácsi, mert úgy emlékezett, mintha Kölessel egyszer már történt volna valami. — Tessék csak rámbízni — fogadkozott a látogató és ?} ne felejtse, amit az öreg mondott, még csombékot is kötött a zsebkendőjére. Az öl*P" kazánfűtő a látogatás után még nyugtalanabb lett. Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Mindig a második kazánt, meg a légkörmérőt látta maga előtt. — Csak reggel lenne már! — nézett Péter bácsi szüntelen az ablakra és arra gondolt, hogy lesz ami lesz. de ha a főorvos reggel bejön, kiírassa magát. Megmondja majd, hogy ő már nem beteg. — Főorvos úr! Tessék engem hazaengedni. Nincs nekem már semmi bajom — szólt a vizitelő doktorhoz. A főorvos sajnálkozva nézett a beesett szemekbe, ő mindig megérti a betegeket, de ennek most hogy magyarázza meg, hogy még nincs túl a veszélyen, a java kezelés még hátra van. — Nézze Kovács bácsi — talált végülis egy megoldást a főorvos. — Ott a másik ágy alatt van egy üveg. Majd ha a magáéban is olyan tiszta lesz, akkor lehet róla szó. Akkor majd kimehet... * Ocml borult a kórtermekre. A hold egészen megvilágította az ágyakat. Az ember várt még egy kicsit és amikor az utolsó beteg is elaludt, lelépett az ágyról. Valami mocorgást hallott. Talán felébredt valaki? Nem. Ujrn figyelt. Amikor a hold felhő alá került, tapogatózni kezdett. De alig nyújtotta ki a kezét, amikor a „gyomros' oldalra fordult és egész hangosan, mintha a betegségével pörlekedne, hadarászni kezdett. A kazánfűtő megijedt. Hiába, aki egész életében becsületes ember volt, annak nehéz az ilyen mesterség. Kovács most újra erőt veit magán és lehajolt. A kezét azonban már nem tudta kinyújtani. Olyan nyilalást érzett a veséjében, mintha kést szúrtak volna bele. A fájás nem sokáig tartott, de Kovács így is belefáradt. A homloka csupa verejték lett tőle. Az idő gyorsan haladt. Az ablakon már látni lehetett a pirkadást. Még egy óra és teljesen világos lesz a terem.. Kovács harmadszor is megpróbálkozott az üveggel. És amikor az ujjai már meg is érintették, a folyosón kopogni kezdett valaki. — Még egy pillanat — sürgette magát. Kovács és mire felkaltant volna a villany, az üveg már ki is volt cserélve. Meg ebédre nem csengettek, amikor az orvos végigjárta a r ~obákat. Külön-külön megtapogatott minden beteget. Kovács Péter oldalába is benyom kodta. hosszú ujját, ó azonban a fájások ellenére is* úgy állta a fogásokat, mint aki érzéketlen. Sőt még mosolygott) is hozzá. Azután az orvos az ápolótól átvette az üveget és öntött bele valamit. Majd megrázta és hogy jobban lásson, az ablakhoz fordult vele. — Kiengedjük magát — mondta végül az orvos és az asztalhoz ült, hogy az iratokat elkészítse. Az öreg kazánfűtő hirtelenében azt sem tudta, hogy melyik zsebébe tegye a kapott papírt. Még a búcsúzkodással, sem töltötte az időt. Csak megemelte a kalapját, és már ment is a gőzfúvás irányába, egyenesen a kazánházhoz. Amikor a nagy szárnyasajtóhoz ért, két kézzel kellett megfognia a veséjét, hogy betudjon lépni a magas küszöbön. De azért bement. Bent a kazánliá/ban a gőztől már nem lehetett látni. A szelepek vadul sípoltak, s a légkör nyomása jóval magasabban állott, mint a piros vonal. — Köles! Felrobban a kazán — kiáltotta rémülten Péter bácsi és elszántan a kazánhoz ugrott. A nagy gőzben kitapogatta a szelepeket, majd hirtelen fordított rajtuk egyet. A tüzet is lehúzta. Mikor ezzel is végzett, kinyitott ajtót, ablakot, hogy utat engedjen a megszorult gőznek. A kazán lassan megadta magát. A gőz is mindig jobban ritkult körülötte. Péter bácsi pedig megnyugodva odaállt. a nagy alkotmányok elé és nézte, hogy a légkör nyomása milyen szépen ereszkedik a megengedett számra, a piros vonal alá. Ahogy így nézte a festmérőt, a gőz gyengülő erejét, egyszer csak elsápadt és mire belekapaszkodhatott volna valamibe, elterült a hideg kövezeten. ■— Péter bácsi! Péter bácsi!- — rázta ijedten az öreg ka- zánfűtőt a helyettese. De Kovács nem felelt, csak mélyen- ülő szemei nézték megbocsájtóan a felette állót, míg hirte- len elködösödött előtte minden. Kovács Péter, az Öreg kazánfűtő felnyitotta szemeit. Az első pillanatban nem is tudta, hogy hová került. A fülé- ben még mindig ott sípoltak a szelepek. Nem értette, hogy miért áll felette az a fehérköpenyes ember. Hiszen az előbb még Kölest, a helyettesét látta maga előtt. Aztán remegő kézzel — mintha a szelepeket keresné —. végigtapogatta a fehér ágyat. Maid tekintete a gyomros” ágya alá esett. Ekkor derengeni kezdett előtte valami. Csak akkor szegyei te el magát és bújt a takaró alá, amikor az orvos a másik ágy alól kivette az üveget... Csobod Árpád, Ózd
