Észak-Magyarország, 1957. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-10 / 34. szám
YMtrmp, 1957 waracf to. GONDOLATOK A VALÓSÁGBÓL r X Wcal mind«« nagy előtt meghatót, az igazi nagy lehajlik minden kicsiért, A halál obrtai, mint as ember; mindig a gyöngéken üt. Áz ember azt veszíti el a legköny- ny ebben, amihez a legjobban ragaszkodik, • Á megbánás nem jelenti a megváltozást, olyan, mint az elvetett mag; nem biztos, hogy terem, A bünhódés kezdődik; nem a büntetéssel A tudósnak művelt ember az irí- gye, tudatlan az ellensége. Nincs olyan eszme, amely részben, gyakran, lényegében is ne hasonlítson valamely másikhoz. A közöttük lévő ellentétet nem a fogalmak meghatározások különbsége, hanem különba gyakorlati megvalósítás sége idézi elő, • Hangulat nélkül beteg az ember, a józanságnak a szépség a mámora. • A szándék és a tett között olyan a távolság, mint kezdet és a vég között. • Nincs az embernek olyan gondolata, amely elsősorban ne önmagát szolgálja. • Valamit akkor gyűlöl meg az ember, ha nem jutott abból semmi néki. • Aki valami iránt közömbös, arról sohasem vitázik. • Elmúlt bajok csak annyira lehetnek számottevőek, amennyire az előrelépést gátolják. • Az ember mindent elkövet, hogy gyengeségeit takargassa. HUDY FERENC DANYI GYULA: S I P Van nekem egy furcsa sípom, akkor is szól, mikor szívom: a gégém ez, apám hagyta viselt tüdővel alatta -. ; Nem kértem én, minek hagyta, már nagyapám is rikatta ... Portól, ködtől oly kopott már. Szárnyáéj tetten botorkál;; ? Nem bánom én, enyém mégis, Ne fogadja be az ég is, Inkább a föld alatt hallják, Rögből kiszakadó hangját.;? Földalatt, de nem a holtak, Hanem akik robotolnak, Kiket csak a mélység szeret: Sípom nektek szól emberek! Vá zlatkönyvből IRODALOM cÁZ ELSŐ CSALÓDÁS FIÚT VÁRTAK, Péterkét, de a tréfás gólya kislányt hozott, hát Petronellának nevezték el és Petinek, Petikének becézték. Aranyos kis baba volt, s ahogy nőtt és nyílt az értelme, egyre több öröme telt benne szüleinek. Hamvas, piros kis arcocskája olyan volt, mint a fáról frissen szedett alma. Nagy, barna szemére hosszú, sűrű pillák vetettek árnyat, s csöpp piros szája felett úgy hordta fitos kis orrát, mint aki nagyon magabiztos az életben. Az egész gyermekfej csupa festő ecsetjére kínálkozó szín. Az arcán mindig mosoly, a szemében csillogó kacagás. Csak akkor görbült le a szája, amikor ebéd után édesanyja a járókába tette, mellérakta kedves játékait és jobbról-balról megcsókolta. Tudta már, hogy ilyenkor az egyedüllét szomorú órái következnek. Anyuka és apuka elmegy, őt magára hagyják, nincs akinek elgügyögje örömét, elsírja bánatát, nincs aki ezerszer is felemelje a járókából szeszélyesen kidobott játékokat. De mit tegyenek, ha dolgozni kell és nincs kire hagyni a gyermeket? Amíg járni nem tud, veszély nélkül elmarad a járókában. Kisírja magát, el játszogat és néha még el is alszik. Telt-múlt az idő, a kicsi járni, beszélni kezdett és már nem hagyhatták felügyelet nélkül. El is vállalta a szomszéd néni, vigyáz reá, amíg szülei dolgoznak. Édesanyja megebédeltette, azután átvitte és nyugodtan ment tanítani. Pétiké ezentúl a szomszéd néni díványán aludta ebédutáni álmát és amikor felébredt, volt aki eljátszék vele, meséljen neki és odaadja délutáni kávécskáját. Kicsi szíve egyre hálásabban nyiladozott a szomszéd néni iránt. El is nevezte »Cukianyá«-nak. Cukianya tanította, nevelte és mindig úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. Kedves játszöpajtásra talált Cukianya egyik szobájának albérlőjében, Sanyi bácsiban is. A kisgyerek ösztönösen érzi, ki szereti őszintén és szíve egész melegével feléje fordul. így volt ez most is. Sanyi lett a kedvenc, az igazi jóbarát. Pétiké türelmetlenül várta haza délutánonként. Ha pajtásaival a bérház folyosóján játszott, amikor Sanyi alakja Jeltűnt a lépcsőházban, mindjárt otthagyta a gyerekeket, a nyaltába ugrott és jobbról-balról cuppantgatta arcára csókjait. Az volt aztán az igazi szép délután, ha Sanyi korán hazajött az irodából, Cukianya meg elment vásárolni. Ilyenkor aztán fejtetőre állították az egész szobát. Megdobálták egymást diványpárnákkal és egész délután játszadoztak. Sanyi lassan olyan nélkülözhetetlen lett a gyerek számára, mint a mindennapi eledel. És amikor késve érkezett haza, Pétiké már szomorkás volt. EGYSZER aztán az alig négy esztendős kislány váratlanul megkérdezte a 34 éves fiatalembert: — Sanyi! Te szeretsz engem tulajdonképpen? — Szeretlek, tulajdonképpen, t— válaszolt tréfásan. — És el is veszel engem feleségül? — El is veszlek, — felelte komoly arccal, befelé nevetve. — Akkor te vagy az én vőlegényem? — Én vagyok a te vőlegényed. — De nincsen gyűrűm se, — mutatta kis kezét, mert a felnőttektől, vagy nagyobb pajtásaitól hallhatta, hogy a vőlegény gyűrűt vesz a menyasszonyának.-— Majd veszek neked, jó? — Tényleg veszel? — Tényleg. És másnap, amikor hazatért, hozott a csöpvségnek egy olcsó kis kövesgyűrűt. Szertartásosan felhúzta a gyermek ujjúra. —- Most már te vagy az én menyasszonyom. Az ártatlan gyermekarc sugárzott a boldogságtól. Felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt eldicsekedett a gyűrűvel. A házbeli kislányok szájtátva hallgatták F itike szavait. Ettől kezdve még szorosabban ölelte át a hazatérő Sanyi nyakát, még nagyobbakat cuppantott az arcára. Semmiképpen sem tetszett azonban neki, hogy az utóbbi időben Sanyi eo^nzer-kétszer már elhozott magával Cukianyához egy nénit és ahogy ültek egymás mellett, beszélgetés közben átfogta a néni vállát. Ösztö.iös ellenszenvvel figyelte ezt és talán meg is sejtette már, hogy itt valami nincs rendjén. EGY TÉLI délután, amikor felébredt álmából, kis öklével megtörölte szemét nyújtózva ásított egyet és kutatva szétnézett a szobád ban, csak Cukianyát látta, amint a hangulatlámpa mellett olvas. — Sanyi hol van? r-? kérdezte tű* relmellenül. r— Sanyi? A menyasszonyánál, r— A menyasszonyánál? — Igen, Már nem téged szeret. Az a néni a menyasszonya, aki a múlt-» kor itt volt. Sokkal szebb gyűrűt veti ám néki, mint neked, Téged már itthagyott. A gyermek hosszan, fájdalmasan nézett bele a homályba, aztán legór* bűit a szája és felnőttes fájdalommal kifakadt: — Egy csúnya Öreg nőért képes itthagyni egy ilyen szép fiatal kis* lányt? Cukianya elfojtotta nevetését, nemi akarta sérteni a kis Peti fájdalmáU Csak ennyit «mondott: — Látod, ilyen hűtlenek ezek flf férfiak. — Ilyenek, « sóhajtott helyeslőén és még sokáig üldögélt elgondolkoz* va. Azután felhajtotta takaróját és lemászott a földre. Megkereste ütött* kopott babáját és szívére szorítva mamácskát játszott i>ele. Valamit pusmogott is, talán elpanaszolta a babának nagy csalódását. MÁSNAP kint játszott a gyerme* kekkel, amikor Sanyi jött haza. Most nem futott eléje a szokott módon* Abbahagyta a játékot, megállt a fal* nak támaszkodva és úgy tett, mintha nem venné észre Sanyit, pedig kis szíve igen erősen dobogott. A férfi erőszakkal ölbekapta és megakarta csókolni, de csöpp tenyerével hatá* rozottan eltolta magától a borostás arcot. Azután, mint a fürge gyík le* kúszott Sanyi öléből, beszaladt a szobába és keservesen sírni kezdett? LAKÁRDY ÉVA SZERELEM A férfi szerelmével szeretlek! Ne várj hát tőlem holmi lángolásti Megcsókolnak eltűnt nyári estek, — illőbb a csönd már énhozzám, belásd. Bólongó, fehér bedz avirágot rajzolnak elém havas, téli fák, s a csönd csöppjein visszaszivárog sok meleg szavad, sok melódiád. Csendes a tél is, de én kereslek. Velem maradsz, ha nem is vagy velevii Az illatokban téged szeretlek, amikor forró teámat nyelem. Fogkrém és citrom: az üdeséged, a tél köde a gondod harmata, a húslevesben téged dicsérlek, ha étien, szomjan megjövök hazat Benne élsz te az asztalban, székben s az ablakra futt jégtulvpánban. Bűn és bünhődés az üdvösségben a menyország vagy a nyomorúságban.. De te, szerelem! Te mi vagy, mondd hát Fény a viharban ... ? A tejben méreg ... ? Megoldhatatlan, megfejthetetlen, mint szülőd s fiad, m aga az élet! BORSODI GYULA A lány lázasan, piros ha* lálrőzsákkal két orcáján aprókat nyögdécselve aludt. Sima, feltér homlokán gömbölyű verejtékcsep- pek gyöngyöztek s gurultak le a hegyes fényesedő orr vályúin. Ajka is piros volt, kissé szétnyílva, a hibátlan fogsor kilátszott, onnan szűrődtek át az értelmetlen kis jajok, kusza félmondatok, gyenge sóhajtások. Két sovány karja a zöld mintás paplanon nyugodott s a vékony ujjhegyek végén rózsaszín körmök remegtek. Meleg yolt a szoba levegője és orvosságszagtól terhes. Az ágy mellett, barnára politúrozott éjjeli- szekrényen glédában, sorban nagyság szerint álltak az üvegek, szigorú, rendszerető kéz tud csak ilyen mértani pontossággal mindent a helyére rakni. A fájdalomcsillapító kis tubusait is hasábfára emlékezteiden rakták egymás tetejére, s egy ki nem váltott orvosi recept hegyeseden felettük, mint valami zászló. A beteg apró nyögésén és a régi kopott ingás falióra egyhangú tik- takolásán kívül semmi sem zavarta a csendet, a kettős ablaktábla s a vastag, szőttes függöny elfogott minden külső zajt. Odakünn zuhogott az eső, bágyadt, szomorú, ei- sárgult faleveleket vert halálra s nyomkodott a sáros, latyakos földbe. Kínlódott, vergődött az egész kert a 'tintafekete, késő őszi éj nehéz kárpitja alatt. Gáspár mozdulatlanul, féloldal- ra billent fejjel, felgyűrt ingujjban, többnapos szakállal az arcán bóbiskolt az asztal felett. Fáradt volt, több mint egy hete tartott már a lány agóniája. Az átvirrasztott éjszakák, s a nappali munkák elvitték erejét, fázósan, szánalomra HOLDI JÁNOS: AZ UTOLSO KERELEM méltóan görnyedt össze. Időnkint ijedten rezzent össze, felállt, megnézte az órát, a beteget. Később a tűzre tett. Mindezt fáradtan, zavaros, tompa aggyal, elzsibbadt végtagokkal. Alig vette észre, hogy a lány felébredt s láztól homályosuít szemekkel tekint rá. — Nem alszol, Ágikám szívem? — kérdezte s óvatos, csendes mozdulattal leült az ágy szélére. — Most ébredtem fel és ... és... mintha könnyebben érezném magam. — Adjak limonádét, vagy... — Nem, nem kérek, igazán nem kérek, ne f áraszd magad, csak fogd meg a kezemet és maradj itt mellettem, olyan jó, hogy itt vagy. A beteg lihegett. Vékony testét megrázta a köhögés, s apró, piros rubintcsepp jelent meg az ajkán. Gáspár mintha a homlokát törölné, végighúzta a fehér zsebkendőt a lány száján is és igyekezett észrevétlenül eltüntetni. — Mutasd! — Nincs semmi baj szívem, csak a homlokodat töröltem. — Látni akarom. Megmutatta. A lány sokáig nézte a piros foltot és felsóhajtott: — Már nem sokáig élek. Pedig tudod, Gáspár, úgy szerettem vol. na még veled maradni. Mégha bántanak is, mégha szidnak is, mégha megvetnek is. — Hogy beszélhetsz így Ágikám. kicsikém. Minden jóra fordulhat még. Tudod, az orvos is biztatott, nem olyan nagy még a baj, meg* lásd leszünk mi még boldogok. A férfi hangját a meggyőződés heve fűtötte, de ott benn az értelem vitába szállott vele. Fojtott keserűség szorongatta szívét, ahogy a neki annyira kedves arcra nézett. Vad fájdalom, a kikerülhetetlen végzet égető fájdalma tombolt benne, s a fiatal orvos hideg, tárgyilagos szentenciája: „nincs tovább Kovács úr, még egy-két nap, maximum egy hét és...” Nem fejezte be, csak szét- tette karját és elbúcsúzott. S ezóta fogynak az órák, a napok, hideg köd kavarog az őszi ólmos fellegek alatt, kövérre hízott csókák szállnak a tél elébe s zuhog az eső, zuhog, mintha mielőbb ki akarná mosni ebből a gyenge, vérző tüdőből az utolsó sóhajt. Nézi a lehunyt szempillákkal fekvő lányt, a dús gesztenyebama fürtökkel övezett keskeny, lázrózsás arcot, a kék erekkel zeg-zugo- san átszelt kezeket, a vékony ujja- kat, a csendesen pihegő, csupci- csont mozdulatlan testet. Igen. Ez mind az övé volt, minden bájával, szeretetével, szüzességével, anyáskodó kedvességével. Áldotta az Istent, amikor Liával történt szakítása után megismerkedett Ág- nessal egy szilveszteri mulatnáaon. Pajkos és vidám mosoly ugrált a tánctól kihevült arcocskáján, mikor a nagy konfetti csata közben bemutatták. „Ágnes vagyok — ne-beiett a lány szeme — és maga — Gáspár, hűh, de komoly név és rncaa mindig ilyen mord.” Hirtelen eqy- szuszra mondott el mindent magáról, hogy árvclány, gépírónő a gyárban, kedvenc színe a kék, sze-> réti a tangót és Balzacot. Télen- nyáron sokat van szabadlevegőn, „tudja, a tüdőm kicsit gyenge, nem, nem komoly, képzelje, szalonnával sok vöröshagymát kell ennem, brrr, hetenként merek e szenvedélynek hódolni”, Hajnalban a kapu előtt megcsókolta, hó és zúzmara hullott rájuk valahonnan a magasból. Rá egy hónapra hozza- költözött a lány. Simán, észrevétlenül ment végbe az egész dolog, kevés ismerősük volt, az embereknek túl sok gondjuk-bajuk akadt abban az időben, békében hagyták őket. Csak később, a válóperi tárgyalásoknál hozakodott elő Ágnessel Lia, s csupa makacsságból húzta a válást. Azután jött a baj, koratavaszi meghűlés, az orvos aggódó, fontoskodó fejcsóválása, az első töltés és most... Gáspár óvatosan kiszabadítja kezét az erőtlen, gyenge ujjak öleléséből. Úgy véli, Ágnes alszik, de a beteg szeme felpattan: — Ne menj el kedves, add vissza a kezed. — Próbálj aludni szívem, az a legjobb. A lázban égő ajkak mosolyra húzódnak: — Ne kívánd, hogy aludjak, hisz nemsokára úgyis álhatok sokat. Inkább beszélgessünk egy picikét, oly sok mondanivalóm van. — Majd holnap — akad el hirtelen Kovács hangja s ahogy nézi a beteget, a hosszú útra készülőd őt megrekedt sírás fojtogatja torkát. — Igen. Sok mindén — leheli Ágnes és ujjai bocsánatkérően 1o* nádnak újra a férfi kezére. — Sok minden, tudod azt kell mondanom neked, hogy nyugton lehessek oda* lent, hogy ... Két könnycsepp gördül szemé-* bői. Félénk, zavart mosoly, rösteU kedés, meg ártatlan szűzi szégyen vibrál arcán. — Tudod, az akkor volt, amikor még udvaroltál nekem. Egy szerdai na* pon Pestre utaztál és ... és... en* gém hazákisért Székely Pista. Késő estig túlóráztam és... hiába mond* tam, hogy ne jöjjön, mégis jött. És ... és ... a kapu előtt megeső* kolta az arcomat. Itt ni, ezen a he* lyen és még most is szégyellem ma* gam, hogy nem mondtam el neked. Agnes elhallgat. Liheg. Lázhomályos szeme bocsánatkér ően néz Gáspárra. Annak sírhatnókja és nevethetnékje támad e drága^ őszinte angyali naívságra. Úgy jönt hogy mondja „nem, nem szivecs* kém, rajtam kívül senki sem csó* költ meg igazán, hiszen tisztaságom dat én kaptam meg”. Mégsem beszél. A beteg kezét si* mogatja s hallgatja a falióra időt* zavaró, kegyetlen, egyhangú ket.yem gését. — Minden ütés egy pilla'nat* tál közelebb viszi a sírhoz, el tőlem a titokzatos semmibe — gondolja sírásra torzuló szájjal. — Ugye ... ugye ... nem harag* szol rám? — Nem kedvesem, kis Ágnesom, nem. — Gáspár! — Tessék. — Ha nem haragszol, ha nem ha* ragszol a te Ágidra, akkor kérhe* tek valamit. Egy utolsó kérés, .ffü kicsike kérés ... (Folytatjuk.)
