Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1957-01-06 / 4. szám
I ÉSZAKMAG YARORSZAO Vasárnap. 1957. január 6. /If erengve ül a szobában. Szinte w-'//nem is él. Nem szerez tudomást semmiről, képtelen felfogni bármit is. Csak az a folyton visszatérő gyötrődés... Mi lesz, ha az utcára kerül...? Senki, de senkije nincs a városban, aki segíthetne ... Vannak ugyan rokonai, node azoknak is tengernyi a bajuk és mi tagadás .. * még tőle várnak segítséget. Ma már az ő elbocsátása is szóba került. Ha valóban bekövetkezik ... Elpszöris a lakbér. Pontosan ötödrésze a fizetésének, lázért a vacak, nyomorúságos fészekért! Fogytán az a kis tüzelő is. A pincében a szene úgy kopik, mintha kámfor lenne ... Hm ... Szemvillanásnyi idő alatt egész ' élete elvonult előtte. Tizenöt éve dolgozik és ime! Albérlet, közöskö- dés, néhány rongydarab, meg az ijesztő magány ... A szekrény nagyot pattan. Te'e- jén, a vázának diilött rántás kép Cfjdliö- >o megmoccan. Ránéz. Szolid fátyol, kedves csokor cs valami mámoros, bizakodó fény a szemekben. Talán a szebb jövőbe, az öröknek vélt szerelembe, boldogságba vetett hiedelem. gyújtotta lelki fény ...? Az! Valóban az! Hiszen elmondhatatlanul boldog volt akkor! Hej, csalódások, kijózanodások, fejbevágó kiábrándulások! Mi marad végül is a sok bohó álomból...? Az egyedüllét! És mi jön még ezután ...? :veszi a képet, s ahogy a port törölgeti, tekintete a tükörbe téved. Mennyire mást mutat a tükör, mint a fénykép! Pedig ez egy arc! Egy! Csak az idő... az idő... Nem, az nem lehet, hogy elküld- jék! Hiszen akinek nincsen támasza, aki egyedül él, annak a szájából nem vehetik ki azt a kis kenyeret! Talán rendelet is van rá! Igen ám, csakhogy a végrehajtás ott, az üzemekben történik! Meg a hivatalokban! Mennyi-mennyi önkényességre, megbántásra. megalázásra adódhat ismét lehetőség! Akárcsak a „racizás”-nál! Persze, a protekciósok most sem kerülnek a jégre! Csengettek. Az éles berregés föl- szaggatta, kínzó gondolatait. Egy levelet hozott a postás. Anyja kéri, segítse egy kis pénzzel. Kinyitotta a szekrényt, levette a polcról az egyetlen százast. Az utolsót. Aztán kabátot öltött és a postára sietett. — Szegény anya... Ha tudná... fp ?nyitott a postára s a sok —' polcról önkéntelenül is eszébe jutott a szekrény, a legfelső polc, ahonnan a százast levette... Ott most egy fillér sincs már . . . No, de'ki törődik azzal. .? BORSODI GYULA JUHÁSZ JÓZSEF: MAI GOND Este el nem alszom, Reggel föl nem kelek. Agyamban, szívemben csak riadót verek. Telítve úgy vagyok, mint a felfújt tömlő, a gond sokasága csak befelé ömlő. Tó vizében csillog, ég csillagján ragyog. Villamoson kísér, a bűvösben vacog. A melegben izzaszt, éhségben jóllakat, evés után itat, mint vezér a hadat. Szomjúságban epeszt, pihenésben fáraszt, mint útszéli dögöt a féreg — eláraszt. Ezer gond nyű, emészt, mely ezerben is egy: A szinigaz ügyet előbbre hogy viszed ? ! KOVÁCS LAJOS: OLY SOK A DOLGUNK... Nem gyáva mind az, aki elmegy — és nem mind hős, aki itt marad. Nyúl is megáll, — a rémülettől — s az oroszlán is elszalad. Nem a bátorság dönt manapság senki sem művel már csodát. Bizonytalanság lakja házunk, szívünkbe kétség vert tanyát. Anyám sem szólna tán, ha mennék, s tudná, hogy jobb lesz a sorom! Nem vinne rá a hütelenség, nem. Szülőhazámat nem hagyom! Fejünk felett a kard kikötve, esetnek még a friss sebek. Megtagadnám, ha bajba hagynám Hazámat, s ő is engemet. Oly sok a dolgunk, rendezetlen hangokat kiált csak a torok. Takarítatlan ház a lelkünk, elzárják ajtaját a romok. Fojtó füst ül ablakunk előtt, átok reá, ki kárba vitt! De ki csalatva, hittelen is hinni tud, — az maradjon itt! Nem gyáva mind az, aki nem megy — és nem mind hős, aki elszalad. Akit kalandok vágya kerget, az jobban teszi, ha nem marad. De — akit kétség hajszol nyugatra, — szívében népe bánata — nem lesz sosem nyugodt a napja, a szíve hozza majd haza! Legkönnyebb elfutni a bajból, és nem szembemenni, ellene. Ös jusst markolni az asztalról amikor már, — nincs dolog vele. Tétlen nézni vagy bujtogatni: Kapard a tüzes gesztenyét! Osztozkodásnál melldöngetve — elvenni mind a két felet. 1 BEGÖS SÁNDORJ Éjszakai rémület Veszekedem, barátkozom, szerelmeskedem, közben félszemmel minduntalan az órára nézek, mert sietni kell. Sietve kell veszekedni, örülni, szeretni, sírni, nevetni is, mert rohannak a percek és sok a dolgom, rengeteg a dolgom. Mündig loholok, leugrom a villamosról, mikor még meg se állt, vágtat a gyorsvonat is messzi tájakra velem telefondrótok vonalai közt tovatűnő kis kottafej néha egy fecske, ósdi szimfóniáknak társtalan tört üteme ... El is felejtem. Rohanva rovom újra a járdát, vár otthon is a munkám. Boldogan viszem a zsákmányt hazafelé: két kiló kenyeret, szövetmaradékot, pár elismerő szavát a főnökömnek. így élek: szorgalmasan, becsületesen, gyorsan, ahogyan illik a huszadik század komoly, reális emberéhez. — De néha álmodom is ..; Mindig ugyanaz az álom pereg le hunyt szempillám kis mozivásznán: gyerekkorom egyik nyugalmas csillagos éjszakája és a magas, soha sem mozduló mennyből! Tegnap éjjel is..; — ugye. hogy furcsa, bolondos dolog ez! — rí adózva ijedten felültem az ágyban vad szívdobogással és a feneketlen sötétségbe meredtem, mely üres volt. mint életem sok buta éve és egy szál ingben kiszaladtam a friss levegőre, ki kellett rohannom a hűvös éjszakába megnézni azt. hogy meg vannaik-e még a csillagok? HUDY FERENC: VAJÚDÁS Olyan sokat töprengtem azon. hogy mi az ösztön, ész és léle1.r S e gondolat útvesztőbe bizonytalanul, félve nézek, mert minden egyes élmény emlék elém új színekbe tárja, mint a csodálatos napfényt a fizikusnak, a prizmája. A Bükkben sétáltam egyszer, mellettem ballagott kutyám, észrevétlen eltűnődtem az ösztön és lélek titkán. A természet száz világa való igaz, foglyul ejtett, mégis fölébe helyeztem az emberben lakó lelket. Megálltam és dobbantottam. Te győzhetsz, csak te, értelem! Kutyám dühös ugatással merészen szembe állt velem. No nézd, hát mi történt vele7 Talán bizony megérezte, hogy agyamban dúló harcban az ösztönnek lett a veszte! Engedj Gubó, kedves kutyám, bandukoljunk csendben együtt... vége felé szavaimba már harag is bele vegyült... De nem fogad szót, el nem enged, csahol, húz vissza, harap! S előttem jó húsz méterre megindult egy kőzuhatag. Ál ÍNSÉG iroinigyain Irta: KARPA II BÉLA A z éhség nálunk legalább olyan gyakori vendég volt. mint jóapám rongyos' kabátjában a szél. Csak akkor állt odébb, ha valami nagy-nagy változás köszöntött be. No. de hát milyen változás lehetett nálunk? Reggel főtt krumpli, délben főtt kukorica, este imádság. Valamire való változás csak az lehetett volna, ha teméntelen pénzt nyerünk a sorsjegyen. De pénzzel nem úgy álltunk, mint Tantalusz a gyümölcseivel. Amikor elértük volna, már elvitte vagy a sarki boltos, vagy a molnársegéd, aki lisztet, lopott nekünk a garat alól hitelben. A szerencse itt-ott szeret vendégeskedni, ahol neki .is cseppen valami az ászt alvégről. Hej, mert nagyon szegény asszony a szerencse! Olyan mint a hal. Tele van pénzzel, mégsincs betevő falatja. Jól elmékszem, egy hideg, téli délelőttön, — amikor anyánk mosni volt a mérnökéknél, testvéreim meg kimaradtak az iskolából, mert már az az egyetlen cipő is szétázott, amit felváltva hordtak hárman, — a kemencepadkán kuporogtunk, mint ázott verebek az eperfán. Hatan voltunk testvérek, a nagyobbik bátyám már tanulóskodott egy szent- péteri kerékpárüzletben. No, hát ezen a téli délelőttön arról beszélgettünk mi öten, hogy kinek, hogy is hozza a jövendő? — Én mészáros leszek! — határozta el nagy komolyan Zoli, a kisebbik bátyám. Kövér, nagyfejé gyerek volt Zoli és mindig álmos. Már kiskorában zseniális kapitalista. Ha valami ínyencséget kaptunk, ő meghagyta, megvárta, amíg mindenki megnyalja a száját, aztán elárverezte. No, hát ő most mészáros szeretne lenni! Nem rossz. Sokat lehet enni. Marika varrónő, Gizi grófnő, csak Fözsi. az idősebb néném nem tudott pályát választani. Törtük a fejünket, hogy segítsünk neki? — Tudod mit, Bözsi? — kiált fel nagykomolyan Zoli. — Told ki a hátadon a púpot és menj el postáskisasszonynak! Ugyanis nálunk a faluban, ahány kisasszony a postán megfordult, az mind púpos volt. Kinek elől, kinek hátul volt valami oda nem illő feleslege. No, de hát a mi falunkba jó volt az ilyen Is. A postás ritkább vendég volt az Újtelepen, mint a csendőr. Csak akkor látogatott el mifelénk, ha valami idézés, vagy amerikás levél akadt a táskájában. Most aztán cn következtem a pályaválasztásban; — Hát te mi akarsz lenni? — kérdezték tőlem. — Vendég. — Bolond vagy! Olyan állás nincs is! — eképp fumi- gálja Zoli az én szívemválasztotla állásomat. — S miért akarsz te vendég lenni? — kérdik nénéim is nevetve. — Mert az mindig eszik és sosem dolgozik. Irigység ide, irigység oda, én győztem. A vendég tényleg jó, az mindenki lehet, még iskola se kell hozzá. Álmodoztunk, bolondoztunk, viccet csináltunk saját nyomorúságunkból. Csak Bözsi nénénk látta a hasznát, legalább nem kértünk enni. Anyuka távollétében ő volt a kismama. A kemence, melyet anyánk száraz tehénganéjjal fűtött, délre már olyan hűvös lett, hogy a dikóra menekültünk, mert az odaterített kabátok adtak valami kevés meleget. Az ágyba nem mehettünk, mert anyánk nagyon haragudott, ha piszkos lábbal mentünk a párnák közé. De a hideg; testvére az éhségnek, s lassan-lassan morogni kezdett a hasunk is. Ilyenkor aztán letettük magunk elé a nagy fazék főtt kukoricát és ki kézzel, ki pedig kanállal szedegette a kifőtt, sárga szemeket. Hanem ez igen unalmas volt, s az unalom végén ott leng az álom. így ki jobbra, ki balra dőlt a recsegő dikón, s csak a délutáni homály vigyázott álmos szegénységünkre. Este, amikor már a csillagok nevették álmos félelmünket, de ezek is olyan hidegen, hogy a szobában éreztük a kint bagolyként huhogó szél éles karmait, léptek dobogtak a töciken és a nyikorgó ajtón belépett anyánk. Párás, csikorgó hideg ölelte körül, meglobogtatta könnyű, nyári ruháját és jókora hófelleget dobott a vállára nagykendő helyett, hogy jobban lássuk fáradt, törékeny alakját. Hiába, a szegénnyel még a szél is gúnyolódik, hóbői pótolva azt, amit annyira követel a szükség. A homályban botorkálva, letette az asztalra a piros fazékban hazahozott vacsorát, leemelte a iámpaüveget, rongyot keresett és sokáig huhukolta, törölgette a sötétben. Amikor egy szál gyufával meggyujtotta a kanpeot, már mosoly vibrált az ajkai kÖrüL Úgy nézett felénk. T- Megvagytok még? — kérdezte fakó hangon, s nem láttuk, de éreztük, hogy könny inog a szemében, mert ez a kedves, fakó hang megsímogatta szívünket. "Dátyánk, Feri este botlott haza a műhelyből, gyenge, vézni, testében állandóan eleven derűvel. Harmincnégy telén történt. Én négy éves voltam akkor. Azon viharos éjjelen hazajött apánk. Dús, fekete szakáll fedte lesoványodott állát. semmit sem láttunk az arcából, vagy egy fénytelen feketeséget, amelyből csak a szeme világlott elő. meg benne, alig észrevehetően, mint parányi tűkör — egy könnycsepp. Egy éve nem láttuk akkor az apánkat. Megbízhatatlan katona volt. Egy teljes évig. Ki tudta, mit csinált apánk, amiért elvitték? Senki sem mesélt erről, anyánk is magába- fojtotta. csak várt és hallgatott türelemmel. Most is csak annyit tudtunk, hogy hazajött jóapánK, valahonnan nagyon messziről. Hazajött, s most itt van. Az apánk. Azt mondják, szép. derék, fekete ember volt, most már csak ez a hazatérés őrzi a képét bennem, meg az anyám meséje. Ki tudná leírni azt a találkozást? Apánk levetette rongyos, megtépett ruháit, melyekben. mint dögön a legyek, úgv hemzsegtek a tetük. Meztelen, leaszott hátán kék-vörös, alig begyógyult forradások tás- káltak. De ezt csak titkon néztük, mert nem mutatta. Szem- befordult velünk. Anyánk fájdalmas hökölésére csak pisz- szegett. Szelíd mosollyal nézett rá. Anyánk hallgatott. Apánk megmosdott. Halkan, nyögdéeselve törölte szárazra magát. Mi nem láttuk, csak a dunna alól lestünk ki a lámpafénybe, mért ha valamelyikünk felnézett, apánk ránkparancsolt: — Aludni! Apánk halkan sziszegett. Csend motoszkált a szobában. Csak a lámpa körül repkedő lepke csapdosása hallatszott. — Adj valamit enni! — halljuk az apánk hangját. Hangtalan hümmögés rá a felelet. Persze, mit is adhatna neki, hiszen mi megettük az utolsó szem kukoricát is, a piros fazékból meg ujjunkkal töröltük ki a káposztát. — Nincs semmi? — dörmög az apánk hangjai — Átmegyek Biróékhoz... Kérek egy kis kenyeret — súgja anyánk. — Maradj! — morgott apánk bosszúsan. Hosszú hallgatás áll be. Mellettem Zoli szuszog, a többi alatt zizeg a szalma. Anyánk tétován matat a kemence körül. No, de ott nem lel semmi főznivalót. Átkutattunk már mi is minden zugot. — Van itt egy kis liszt... — és anyánk egy ökölnyi csomót mutat fel. — Gyűrűnk egy kis laskát... — Az jó lesz... — dörmö| apánk és mereven nézi a földet. A kosárban ropog a N az tehe- 'méj, a kemencén erőtlenül éled a láng, s a homályos szobában lobogó árnyék vibrái a falon. írók fóruma
