Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1957-01-06 / 4. szám

Vasárnap, 1957. január 6. CSZASSTAGYAftCn&ZAO 5 ÁLLIC merültem • medencébe. Arcom, elöl egy remete higgadtságá­nál sepertem el a már lemosott tes­tek pókhálóvá gyűrött piszkát és epidermiszét. Egy fej voltam a viz felett, gőztől rákvörösre főtt arc a közfürdők demokratizáló langyos vizében. Körülöttem, a medencében lógva, csapzott hajjal és átpárolt testtel, sovány és kövér emberek, szőkék vagy barnák? — inkább bar­nák, középeurópai habitusunk szok­vány alakjában. Minden olyan ismerős. Az arcok­hoz oda tudnám rajzolni a ruhát, ahogy viselik, a modort, ahogy közle­kednek egymás felé, életkörülmé­nyeiket és kultúrájukat. Kedvenc dalukra ráhibáznék, foglalkozásukat eltalálnám, politikai pártállásukat, vagy azt, hogy szeretik-e a főtt mar­hahúst tonnával, meg tudnám mon­dani. A finom szennyel erezett viz, lát­hatatlan áramlással, hoz belőlük va­lamit, ami azért nem csak derma és testük váladéka, de életük tartalma. Érzem most, ebben a percben érzem a közös tövű affinitást, hogy nem csak szerveink egyazonságának munkája bennem a meglelt társak öröme, de sorsunk, kultúránk és tör­ténelmünk vitustánca a sorsközösség Dunamed encéj ének. Lógunk a vízben, ernyedt testtel, jobbadán egyedül, de a medence pos­ványában mégis társakká oldódva, egyfajta hypotaxiás szendergésben, ahogy Charcot professzor mondaná, mert van ebben a fürdőben valami kellemesen zsibbasztó zaj, amit a rossz akusztikájú terem halk beszéd­ből és megloccsanó vízből kever és morajjá fokoz. A fürdő távoli unokatestvére a török fürdőknek és oldalági rokona a Via Aelia meg Puteoli római für­dőinek; de abba a családba tartozik, és ez rang. S lám, példájukon pallé­rozott társadalmunk fürdők igényé­ben dörzsöli le szennyét és elhalt fel­hámjait és a fürdők igényében ki is jelöli önmaga heluét. A kultúra vál­lalása. ez, egyfajta hősiesség, meri ízlése és hajlama ellenére döntött így. A FÜRDŐBEN jön rá az ember, — meg keresztelőkön, vagy temeté­sen —de lakodalomban vagy röp- gyulésen soha —, hogy nem csak tér­ben él és nem csak időben él, de arcok emlékében, népe sorsában, egy tájban vagy épületek metafizikai jelentésében is. A szellemi pánik, mellyel már-már elfutottunk volna közösségünk relá­ciói elől. feloldódik és megteremti az együvétartozás megszűkült, dé ben­sőségesen meleg medencéjét, a für­dőt. A történelem korunkat mítoszok és új özönvízmondák igényével építi, de medencénk társadalmának átlagos testmagassága százhatvannégy centi­méter és szellemével és lelkében ugyanúgy csinál otthont és gyereket, fülbevalót és edényt, ahogy a Nean- der völgyben vagy Cromagnonban, Jávában vagy Rhodéziában csináltuk. A medence vize elmossa a különb­séget, de könyörtelen biztonsággal TÓTH LATOS megmutatja a változatlan és változ- haiatlan embert. A hullámok lágy, lusta veréssel simogdtják mellemet és tarkómat a megbékélt gondolatok­ért. Olyan korban élünk, amikor a fogalmak nüánszai tragikus akkuszti- kát kapnak, mielőtt korunk kiter­melte volna saját Diderotját és D’Alembertjét, hogy ezeket a fogal­makat a logika fegyelme alá szorít­sák. S ha így van, nem hősies-e ennek a medencének a társadalma, hogy tűri a falak és a kupola aklát, min­dennapjait, hogy egy örült csorda rémületével nem keres kiutat ért­hetetlen sorsa törvényei alól? Vagy várja az új enciklopédisták eljövete­lét, akik megmagyarázzák kora adottságait és a formába kalodázott fogalmak toprongyan érthetőbb lesz-e élete? Vagy tud, sejt valamit a végzetből, a test, a szervek, a funkciók és élet­kötelességek reménytelen egyazonsá- gát, hogy ül higgadtan és a mosdás misztikus emberi aktusa nagy kultúr­körök véráramába sodorja s már a kultúrát is tűri? Végzet és veszély termelte ki a medence közösségét, hogy kritikus pillanatokban is él a víz igényével. A VIZ folytonos, a gondolat folya­matossága ezer esetlegesség fügvénye, s hirtelen, megmagyarázhatatlan (asszociáció kapcsán, arra gondoltam, hogy egy hete éppen ebben az órá­ban, egy fapados vagon rángásai köz­ben, ültem, végzetesen egyedül az utasok között és egy utazó gőgjével néztem a hasonló társadalmi össze­tételű utitársaimat, Ölemben Frobé- nius Auf dem Weg nach Atlantisza, és egy elsüllyedő földség mítoszával meg a gát betűk szeméremövével biztosítottam a magam területen­kívüliségét. S most ez a zsongó, kupolás, át köl­tőt t római fürdő, a Medence, egy földség emberi karakterének ideográ­fiái összemarkolása, az egésszé súlyo- sult táj és nyelvterület, — mondjuk ki: a Haza szimbolikája lett bennem. A hazafiság sizofrén tünet a pszi­chopatológiában és az áUa-pot lako- dalmian kivételes bennem; fürdővíz­ben még sohasem voltam hazafi. De. régen hiszem, hogy egy nép több, mint antropológiai és szomatikus bé­lyegeinek összessége; egy nép azonos sorsmegélés, történe lem-vállalás és kultúra eredménye. Jónak éreztem magam, mint olyan ember, aki hibás agyú rokonát emelt fejjel végigvezeti a FÖ utcán. Kicsit Jézusnak, kicsit írónak és a medence társadalma für­dőit ez alatt. Vásárcsarnoki helypénzszedők, buszsofőrök és áruházi tolvaj és vidéki adminisztrátor és kohász meg tervfelelős, békésen fürödtünk. A rozmár fejű öreg ezredes, aki sanya­rú napjaiban ellovagolt feneke zsír­párnáit élte fel. A kocsikísérő, aki szomorúan nézegeti a mellére teto­vált női nevet.. A szobafestő, akinek szemében már zavart csinált a sok mész, meg a rum. és ha dolgozik, a létra tetején öreg slágereket dalol, hamisan. A gépipari technikus, aki szívesen veszi, ha mérnöknek tévesz­tik és sokszor kifejti, hogy külföldön a technikus is inzsenyör, csak kis i-vel, de beszédben persze, ez mind­egy. Az elaggott ßroguista, aki resz­kető szájjal mormolja Houbigant. Atkinson és Coty gyártmányainak nevét. S a medence közepén, két katonagyerek, sorlegény, viaskodott, nullás fejjel, egymással és a fiatal­ságukkal Ezek fiatalok voltak és erő­sek. Izmaik fonata átjátszott bőrük bársonyán és tgleszájjal tudtak még nevetni. ‘ JÓ VOLT nézni ezt a kergetőző ifjú kedvet, két fiatal állat kapcás- kodását. Testükön az izomtérkép összjátékát figyelhettük meg. Fel­emelték egymást, víz alá dobták, szembelocsolták, — mi meg figyeltük a medence szélén. Mozdulatukban a mi mozdulatlanságunk jóvátétele féktelenkedett, a meztelen hús já­téka, a fűtészizom, deltaizom, bicep­szek és hátizmok pompája. És mindenki mosolygott, megbo­csátó, jóleső mosolygással, mint akik együtt hancurozunk a hancurozókkal. akik társasági türelmünket fogták vallatóra. És íme jó lélekismer ók voltak, mert a medence-társak fénylő szemében markolászásaik tükrére leltek. Béke volt, igen, ez a perc a béke, a szertartás és igény elegye, tisztál­kodás és magatartás volt. Akkor jött be a Púpos. A Rém. Vékony lábain ingva, óvatosan lépett a vízbe. Szörnyű púpjának terhe a VIRRASZTÓ Toppedt levélke csüggetegen, de reményt keresve gunnyad a fán. Kapaszkodom a lehetetlenbe elfagyott ágaidon. Hazám! Nem megyék el sehová sem; — örökre minden erem ide húz, ide köt le! KOVÁCS LAJOS BERKES PÉTER: cjqy, hŐAk&mőtk&'c Nincs örömöd? Kacagd ki magad! Ritikán kacaghatsz ilyen szamarait. A SZÓLAM Üres szólam. Üres? Méreggel tele! Gonoszul megcsal, mint a sózott hús, ha éhséged csillapítod vele sivatag közepén. Idézi a vizet, követeli is, de szomjhalállal fizet! BODROG MIKLÓS Rádióriporter barátom­mal egy élüzemaváláso-n. vettem részt a közel­múltban. Miután az ün­nepi vacsorát szertartá­sosan és jó étvággyal végigettük, a vacsorához járó borban is végeztünk némi pusztítást, riporter barátom kézbevette hű­séges mikrofonját és el­indult a szórakozó dolgo­zók között, hogy néhány felvételt készítsen az ün­nepi eseményről, meg­HM, EZ IS VALAMI! kérdezze a dolgozókat, hogyan jutottak az él- üzem-színt.ig. s így to­vább. ahogy az ilyen al­kalmakkor szokásos. A szórakozó dolgozók között közös ismerősün­ket fedeztük fel. aki már hosszú hónapok óta nem vett részt az üzem munkájában betegsza­badsága miatt, de az ün­nepségre ő is eljött. — Megtréfáljuk —■ súgta hirtelen barátom — felkérjük, nyilatkoz­zon a rádió részére, mi­ként segítette elő az él­üzem cím elnyerését. Kí­váncsi vagyok, mát tud mondani. Utána majd le­töröljük a szalagot — s már tartotta is a csillogó mikrofont meglepett is­merősünk szája elé. Az csak egy pillanatig gondolkozott: — Az élüzem cím el­nyerését negative segí­tettem. — Ezt nem értjük. Hogyan ? — Ügy. hogy jelenlé­temmel nem akadályoz­tam az él üzemfel tételei teljesítését. — e — i — bal lapockacsont felé torlódott, joöü oldalán mély üreget hagyva. A szegy­csont elől kiállt, éles tarajként. Feje, vékony nyakán, szomorún hánykó- dott lépteire. Hosszú karjairól nyúlt, vékony kezei bágyadtan seperték a lét. Mindenki csak őt nézte. Ahogy át­haladt a medencén, megállóit az élet, lágy nevetni indult hang ijedt csuk­lásként bukott el a megmerevedő aj­kon. A játszadozó janicsárok karjai ernyedten hulltak, s guzsos szorítá­suk, a játékos dupla-Nelson, értel­metlen szabadossággá szállott alá. A buszsofőr a szája szélét harapdátta,_ mert felesége gyereket várt, az ezre­des az apokalips2isra gondob, egy régebbi Dürer-melszet nyomán, a szobafestő rémületében kevéske ru­mot büfögütt fel, a kocsikísérő el­takarta máiért a női nevet. A SZÖRNY jött közénk, — ezt mindenki érezte. Valaki, aki az em­berről alkotott fogalom fegyelme alól a torzó felé menekült, valaki, aki az ember diminutivuma lett, arányaiban és hangulatában. Valaki az ember­telenség metafizikai ködjéből, az ős­mondák és penészes falak babonái­ból. Valami állati delejesség ült ránk. Meredten és libabőrösen fázlódtunk a jelenségre. A pillanatban volt vala­mi tragikus és döbbenetünkben vala­mi temetésesen szomorú. A jelenség végre is ember. Férfi. Meglébóenó ágyékkötője a fanosodás teljességéről árulkodik, ujján jegy­gyűrű bizonyítja, hogy tartozik vala­hová. Asszonya van, aki számára ő a hím és a nászágy lepedőturkáló alkalma. És végre is magyarázható, orvosi­lag, hogy kétszázharminchárom csont emberi törvénye termelt egy bizarr változatot, a szuvasodás, a gümőkór, vagy a sejtet felépítő anyagokban megbomlott, egyensúly produktuma. Felismerni rajta a kifózis, meg a lor- vms harmad}okát, sőt a totál skolió- zist. De a jelenség nem csupán kortant és itt a medencében, döbbenetes ha­tásában. inkább pszichológiai. A je­lenség döbbeneté nem a górcsők vilá­gában nyilvánvaló, de a gyakorolt hatásában. Nem a megroncsolt csont­szöveteknek a szervek súlya alatti deformált sáp db an. a totál skoliózis alkatiam patológiájában van, de ab­ban. hogy az arányokat, melyeket tör­vényekül és emberi igazságokul hi­szünk, brutálisan elhagyja, pedig or ember és emberség medencében és ágyékkötővel, vagy otthon vagy vi­zán, munkában var bordélyban az arány megtartásában nyilvánvaló. A szörny áthúzott a medencénkén, mint eg'ii jajgatás: fellépett a lépcső­kön. ízületei a produkció megrázkód­tatásától finoman remegtek és via­szos. tejfehér bőrén végigcsorogtak a rizcsenpek. MI IS kiléptünk a medencéből, felöltöttük lepedőinket, s így kicsit, nagyon kicsit hasonlítottunk a ró­maiakra. Kicsit. De a szobafestő Cassius nem is­merte fel a buszsofőrben Brutuszt. 1956 október elején. Apánk felsóhajt: — Éhes vagyok!... Azt a keserves!... E s villámlik a levegő, amint a száját elhagyják a káromló szavak. Mi elbújtunk, mintha Sodorna és Gomora romlását várnánk, szegény anyánk szólni ser.-, mert már, csak szaporán pergő könnyeit mentve, kitévedt az ajtón. Apánk sokáig meredt utána, talán gondolkozott, talán dühe rágta ösztövér testét, amelyben szinte visszhangzóit az éhség, szédelegve roskadt a vetett ágyba, mint egy maga­tehetetlen isten. Nagy csend a szobában. Mintha jégbe fagyott volna az élet. Ekkor Feri bátyánk erőlködik az ágyból: — Apuka... Én hoztam vissza egy darab kenyeret... Apánk nem szól, csak marja a párnát csontos ujjaival. — Tessék megenni... — kínálja Féri immár kezéből a kényeret. Apánk felül az ágyban, rámered bátyánkra, hogy szémefehérje vakít. Fekete szeme úgy ugrál ezen a fényes égen, mint a kiéhezett tigris a ketrecben. Feri reszket a vékony ingben. Nyöszörgő sírás tartja a lelkét: — Apuka... Apánk most halkan felüvölt, ledobja fekete fejét az ágyra. Egy pillanatra nem tudjuk, ölni készül, vagy meg­halni, de aztán görcsös zokogást hallunk a párnából: apánk sírt. A levegő most árvízzé olvadt, s mindnyájan fuldokol­tunk a könnytől. Apánk csak most tudott válaszolni: — Köszönöm fiam... — Aztán újra előtörnek vem­hes, nagy* köhnyei. Arcizma megmerevedik, ellenállna a gyengeségnek, de a belső erő sziszegve tör elő bajusza sűrű bokra alól. öklében gyúrja a kenyérdarabkát. Mert bizony, borzasztó dolog az, amikor egy apának inasfia ad kenyeret abból, amit az inségrobotban éppenhogv meghagyni tudott. A mikor anyánk visszatért, már szinte jólesett nek% hogy bennünket sírni lát, hogy szólni sem kell, hogy tenni sem kell, csak sírni ezzel a drága néppel; velünk, akik a sorsa voltunk. Apánk egyszerre tántorogva féltámad az ágyból. Mert feltámadás volt, amint hörgő, néma daccal a lámpa elé állt, hogy eltakarta rólunk a fényt és olyan hatalmasnak éreztük, mint maga a setét. — Pogány ott lakik még? — halljuk mélyreült hangját. — A törvénybíró? — ébred anyánk ijedten. — Ott. Miért? — Akkor jó! — mondja apánk és készül kifelé. — Mit akarsz Feri, az istenért.?! Valánaennyién kibújtunk a dunna alól, csak Zoli «zu- susogott még mellettem melegen, idegesítőn. Apánk magára- kapta a kabátját és menekült ki az ajtón. Hiába tartóztatta anyánk görcsös, vonagló karokkal, kitépte magát a féltés­ből és ment dühösen, tarthatatlanul. Éreztük. Az ajtó úgy zárult be utána, mint a halál után, ki megígérte, hogy visszatér, csak a szomszédba lépett át. hogy oda is beszéljen: Készüljetek, mert eljövök. A kopott, foltos ajtó úgy zárta el apát előlünk, mint elítéltet a börtönkapu. — Mi lesz velünk, kedveseim? — zokog fel anyánk és csendes, szűkölő sírása kiszíjja bánatunk levét. Könnyünk sincs, gzáraz remegés feszül közöttünk, s borzongunk a vá­rakozásban, mintha a halál kopogását lesnénk, ki eljön, mert immár kész vagyunk. — Apátok ölni fog... — Iszonyodik anyánk. — Feri .. Vigyázz a többiekre ... Utánamegyek ... — Anyuka!... Hová tetszik menni? — kérjük kórus­ban, elhaló hangon. *— Pogányékhoz, a kerten át. .. Fel lármázom a falut, csak hogy ő ne vétkezhessen ... Megint elviszik apáto­kat... Mi lesz velünk, istenem! Feri kiugrik az ágyból. — Anyuka, én is elmegyek! — Ne hagyjatok itt! — sírok én, a legkisebb. Erre a lobbi is szóra jut: — Mi is megyünk. Megyünk mi is!... — És a kis csa­lád talprakél, csak Zoli alszik a dunna mélyén. Anyánk hangjában méreg ül: — Maradjatok!... Megjövök! Vékony ruháját húzzuk, tépjük, s anyánk úgy érzi. élte az. melyet egyfelől a hitvesi féltés és hat gyermek tép másfelől. — Anyuka ... Majd én kimegyek ... — szól Feri és magárahúzta ruháját, vállára veti anyánk nagykendőjét, s választ sem várva, kiugrik az ajtón. Anyánkat szántuk. Szegény, ment volna menteni apát. de mi útjába álltunk, mi. akiknek engednie kellett, s most egy helyett im mindünkért. Nagyot sóhajtott, puhán le­omolva a lóca végre, s csak annyit mondott: — Nehéz veletek, istenem! De ki tehet arról, hogy a szegénynek még a szeretet is teher, ha bűnre készül, hogy jóllakni tudjon?! Ott kinn vacog az éj foga, ólmos csend rajzol a2 ab­lakra jégvirágokat. Anyánk átölel négyünket. Érzem, karján remeg az ér. orcámon sejtem bőre melegét. Sokáig szorongtunk így egy- másbafogózva, mint csirkék az anyjuk szárnyai alatt, ha héja közeiét érzik. "P gyszercsak apánk halk kacaja morog az ajtórésen át. Anya ajtót nyit elé. Apánk furcsa nevetéssel Ferit tuszkolja maga előtt. — Utánam lesett a betyár? — mondta és bosszús Re­cézéssel barackot, nyomott a fejére. — Kémkedik már az apja után!... 'te küldted? —■ fordult anyánk felé. Anya nem válaszolt, mert a meglepetés ajkára nyomta a szót. örült, hogy apa visszatért, de félt valamitől és apa arcá­ban kutatott. i u-i Apa, .IJriost a kemence felé oldal gntt és előttünk rejtve, kabatja alól a sarokba dugott valamit. Anyánk látta a titkot, szeme révetegen tágranyillf s csak kíváncsi szemünket igyekezett lefedni, ne látnánk’ a szegyent, ami a sötét kemencepadkán most váratlanul fel- vi r nyögött. Tyuk!... Jaj. tyuk! — kioltom én tapsikoló öröm­mel. — Húslevest eszünk!... Tyúkhúslevest! — És felejtek mindent. Azt is, hogy apa hazajött, azt is, hogy itt mindenki tel. sírni készül, s a felderengő, tyukleves íze belopja ma­gát a nyelvek alá. s szorongó vággyal lesik, mi lesz a sor­sunk: a tyúknak és nekem? Anya könnyedén megütött a kíváncsiságomért, de csak annyira, hogy éppen simogatásnak ne vegyem a rovást, apa a tyúkot bünteti dühe lángjával, amiért hívatlanul áruló jelt adott magáról. A többiek öröm és kétség közölt tétováznak. Honnét, apuka? — kérdi Feri. — Honnét hoztad? Apa közbevág, szárazon, nyersen: — Loptad: mondd csak ki bátran, fiam... Loptam én! Ha már láttátok. — Loptad? — révül el anyánk a szóra. — Istenem, hát már itt vagyunk? — Itt hát! — szól apánk és a hangja most felszaba­dult. melle kitágult, termete megnőtt, mintha óriás lenne. Megnyugodott az igazában, s most nyílt mellel, könnyülve várta bármi jöjjön! Anyám sírva borul apánk mellére: — Ferikém ... Kedves ... Nem szégyelled? — Nem- lelkem! Nem! — válaszolt apánk messzené- zően, lázasan. — Ez már nem a mi bűnünk! A kisember már meghalt bennem akkor, mikor az ágyra estem. S hogy az én fiam kezembe adta ezt a maradék kenyérkét, ez adott erőt cselekedni. Lopni, ha mást nem adatott. Loptam, s az isten, ha megvet érte, álljon helyembe! Ha mást teszen, holtomig imádni fogom! Anyánk megnyugodott. Hálásan bujt apa álla alá, oda, a frissen dobogó szív fölé. — óh, hiszen ha nem ilyen lennél — suttogta lágyult szerelemmel —, dehogy bírnék én hat gyerekkel!... Mint kisgyerekről, ha elszáll a láz, s arcán nyugalom üdvösül, úgy pihent meg a szegénységünk. A nagyobbak anyáékhak, én a tyúknak örültem, hogy végre eszem már tyúkot is! M ár mosolygott a hajnal is a fagyott ablak jégvirá­gain, amikor anyánk felserkent, hogy megkopőzza a tyúkot és megsüsse a Bűnt, hogy megetesse vele az Éhséget, amely ott fogant az ínség rongyain, mert hiszen ünnep van ma. nagy. mert eg5réves. hosszú kín alól apa hazatért. (1953.}

Next

/
Thumbnails
Contents