Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1957-01-06 / 4. szám

Vasárnap, 1957. január 6. ..ijfYARORSJfc.'. •« 3 Munkások! í Ötgyermekes Mi a véleményetek? c^°°^al A fejbevágás nem érte volna olyan meglepően Takács Ferencet, a Hús­ipari Vállalat dolgozóját, miint az, amikor kezébe nyomták a felmondólevelet. Hirtelen szóhoz sem tudott jutni, állt némán, mozdulatlanul, mintha gyökeret eresztett volna a lába ... »Vállalatunk, termelésének csökke­nése szükségessé teszi, hogy egyes munkafolyamatok átszervezése út­ján a munkáslétszámot csökkentsük. Ezért munkaviszonyát kénytelenek vagyunk megszüntetni« — olvasta él többször is a sorokat Takács Fe­renc..* Hát ha nincs rám szükség, akkor elmegyek, — gondolta és ha­zafelé vette útját Amikor belépett a dolhos, bűztől illatozó szobába, négy gyermeke fogta körűt — Mit hoztál apu, — kérdezték egymásután a gyerekek. Ö azonban most nem szóit, mintha nem is hal­lotta volna. Leült a sparhét mellé a st:nedlira, arcát a tenyerébe rejtet­te és így gondolkodott. Felesége, aki most várandós az ötödik gyermek­kel, így szólt: — Mi van apjuk, csak nem beteg vagy ? ... No, miért jöttél haza, be­szélj hát. — Nesze, olvasd el, — nyújtotta oda a felmondólevelet. Takácsaié olvasni kezdte a soro­kat, s amikor a végére ért, könnyes szemmel kérdezte: mi lesz velünk, miért tették ezt? Igen, mi is erre vagyunk kíván­csiak, miért éppen Takács Ferenc­it e’k mondtak fel. Nem végezte él talán a munkáját? Fegyelmezetlen, vagy összeférhetetlen volt. Munka­társai azt mondják, nincs semmi ki­fogás ellene, sőt, szeretnének to­vábbra is vele együtt dolgozni. Mi volt hát az oka annak, hogy elbo- csáj tolták? Más talán jobban rá van utalva arra a 8—900 forintra, aligha! De nézzük csak! Kit illet meg jobban a kereset, no!ha a mun­kához mindenkinek joga van. Ha­sonlítsuk össze: a vállalat elég nagy apparátussal működik. Itt dolgozik többek között egy Héjá nevű volt horthysta százados ís, akinek ,a hús- iparhoz nincs szakmája, családja sincsen, felesége is dolgozik, mégis Héja maradhat tovább csoportveze­tői állásában, Takács Ferencnek pe­dig el kellett hagynia munkahelyét. S hogy útravalóul megvigasztalják, azt mondták néki: »>Ne búsuljon, nem marad munka nélkül, a bányá­ban van felvétel.« Takács Ferenc természetesen nem lesz munka nélkül. Valamiből mégiscsak meg kell élnie a héttagú családnak. De egy azon­ban bizonyos, hogy embertelenül, igazságtalanul jártak el vele. Még akkor is, ha a vállalat igazgatója azt mondta: »Takácsmegbízhatatlan, mert egy alkalommal ellopott egy kiló hurkazsárt« Igaza van az igazgatónak, nem szabad lopni. De miért lopott Ta­kács? Kereskedett vele? Nem. A családjának vitte, s mint mondja, meg is fizetett érte, amelyet ma is tud bizonyítani. Takács Ferencnek mennie kellett a vállalattól. De nem világos, hogy miért? Azért-e, hogy feleslegessé vált, vagy pedig azért, mert állító­lag »lopott«. Sajnos, igen régi és Hordják e! Szombaton délelőtt csengett a tele­fon. Egy íérfiihang kereste a szer­kesztőséget. — Szabadságtér 5. sz. alatti lakás­ból beszélek. Az a problémánk, hogy az elmúlt időik során sok szemét gyűlt össze az udvarunkba. Van legalább három kocsival. Fordultunk jobbra, fordultunk balra. ígéretet kaptunk, de a kocsi nem jött érte. Az Északmagyarországban van minden reményünk. Az ügyben beszéltünk a Köztiszta­sági Vállalat vezetőjével. Elmondot­ta, hogy hosszú időn keresztül a Sza­badság féri építkezés miatt nem tud­tak oda kocsival bejutni. Megígérte, hogy a legrövidebb időn belü? gondos­kodik a lakókat annyira bosszantó; szemét elszállításáról. rossz módszer, hogy akit elbocsájta- nak, arra minden tücsköt-bogarat összeszednek, hogy ne szólhasson semmit és fogja be a száját. így van ez most is Takács Ferenc ese­tében. Azt mondják róla, hogy lo­pott (hol a bizonyíték), hogy része­gen járt be a munkahelyére (írás­ban emiatt hányszor figyelmeztet­ték), hogy nem lehet vele kijönni, mert nehezen beszél magyarul stb. A felmondás megtörtént, de sza­bad legyen még egy-két kérdést in­tézni az igazgatóhoz. A vállalat igazgatósága miért nem kérte ki a munkástanács vélemé­nyét, mielőtt elbocsájtotta volna Ta­kács Ferencet. Vagy ha kikérte, ak­kor a felmondólevelet miért nem írta alá a munkástanács egy vagy két tagja? Tudomásunk szerint a kormány ilyen joggal is felruházta a munkástanácsokat. És még egy kérdés! Érzett-e az igazga­tó csőik egy kis lelkifurdalást is, amikor aláírta a felmondólevelet? Gondolt-e a Takácsók családjára? Nekünk az a véleményünk, hogy neon! (Török) a szemetet! A kora délutáni óráikban kintjár- tirník az említett lakásban, ahol kö­zölték. velünk, hogy mik- egy kocsi szemetet el is vittek. A lakók remé­lik, hogy a többi szemét is eltűnik az udvarról. *———O" — A SZAKSZERVEZETEK Me­gyei Klubjában (Kossuth a. 11) ja­nuár 6-án, vasárnap délután fél négytől fél kilencig össztánc. Belé­pődíj: 5 forint. — A MISKOLCI Közlekedési Vál­lalat autóbusz részlege értesíti a dolgozókat, hogy a városi autóbu­szok műszaki járatai, úgy mint az­előtt. minden végállomásról reggel 5 órakor indulnak. A BÉKE-VILÁGTANÁCS LEVELE A NEMZETI BÉKETANÁCSOKHOZ A Béke-Világ-tanács a következő levelet intézte a különböző nemzeti béketanácsokhoz: Mozgalmunknak, amelynek az a célja, hogy megerősítse és elmé­lyítse a bizalmat a népek között s amely szembeszáll a megújult el­lenséges kísérletekkel, most olyan feladata van, amellyel konkréten is kifejezhetjük békeakaratunkat. A közelmúlt eseményei — kü­lönböző körülmények között ugyan — két országot, két népet érintet­tek. A november 18-i helsinki konfe­rencia, amely testvéri együttérzé­sét fejezte ki megpróbáltatásai miatt a magyar népnek, felhívta a nemzeti béketanácsokat, hogy ad­janak meg a magyar népnek min­den lehetséges anyagi és erkölcsi segítséget. Helsinkiben Péter János püspök nyilatkozata elején kijelentette: Mindenekelőtt azért vagyunk itt, hogy az Önök segítségét, vagyis a békemozgalom segítségét kérjük ahhoz a vállalkozáshoz, amellyel újjá akarjuk szervezni országunk szociális és emberi életét. Ami az anyagi segítséget illeti, mindegyik nemzeti bizottság kap­csolatba léphetne a Magyar Orszá­gos Béketanáccsal, hogy megtár­gyalják, melyek a jelenlegi hely­zet legnagyobb szükségletei és mik a kívánt segély módozatai és eljut­tatásának részletei. Az egyiptomi nép tudja már, mennyire számíthat szenvedései­nek megszüntetésében a népek akciójára. Tudja, hogy erkölcsi se­gítségünk mindaddig tart, amíg az egyiptomi kérdést teljesen meg nem, oldják. De együttérzésünknek e kérdésben is konkrét módon kel! megnyilvánulnia. A háború és a rombolás a lakosság egésze szá­mára nehezítette meg a helyzetet. Egyiptomi barátaink elhatározták, hogy segélyalapot létesítenek és felkérik a testvérien velük érző nemzeti mozgalmakat, hogy segít­sék kezdeményezésüket. Mozgalmunknak e nehéz hely­zetben meg kell felelnie a szolida­ritás kötelezettségeinek és meg kell adnia e két megpróbált nép­nek a szükséges támogatást. Együttérzésükre számítva üd­vözli Önöket a Béke-Világtanács titkársága nevében Isabelle Blu­me.« (MTI) Végegesen megválasztották az Ozifj Kohászati üzemek munkástanácsát és elnökségét ismét Antal koz József lett az elnök Csütörtökön délelőtt 9 órakor a már újjáválasztott muntkástanács- tagok elnökségi választásra jöttek össze. Az elnökségi választás a je­lölőbizottság megválasztásával kez­dődött, melynek tagjait az üzem- részlegek küldötteiből választották. A jelölőbizottság feladata volt össze­állítani 20 névből álló listát azok közül, akiket a jelenlévő tanács­tagok az elnökségbe javasolnak. Az elnökség egyébként 13 főből és a tanácstagok egyhangú véleménye alapján, egy tiszteletben tagból (Szántó György) állott. A jelölés megtörténte után. egyhangúlag elfo­gadták a jelöltek névsorát, s utána a demokratizmus szellemének meg­felelően, titkosan megtörtént a vá­lasztás. A megválasztott 13 elnöksé­gi tag a következő: Endrejcsik János, Mázik Zoltán, Czifra Gyula, Antalköz József, Kö- ródi Miklós, dr. Kasza Gyula, Kó­nya Nándor, Farkas István, Úthi Károly, Balázs András, Szakáll An­tal, Béres György, Berenesi Albert. Az elnökség megválasztása után. az újonnan választott elnökség fél« revonult, hogy megválassza az elnö­köt. a helyettes elnököt és a titkárt.- Komoly vita után az elnökség úgy döntött, hogy eddigi érdemei alap­ján továbbra is Antalköz József elv­társat választják elnöknek. Helyet­tes elnökké Balázs Andor elvtársat, titkárrá pedig Kónya Nándor elv- társat választották. Az Észatemagyaror&zág szerkesz­tősége ezúton kíván espt, egészséget, és jó munkát az újonnan megválasz­tott ózdi üzemi munkástanács min­den tagjának. iiiuuiMimiMiimiuniinliHIniimaiilMmiiiMiimutmiiiuHiiiinuailiutiuiuinun (gondolátok MWmmiHWWMMÉWWWM—♦HMWWHMMWimilWWfttHHNWmtU« ír AZ ALMA MATER FALAI KÖZÖTT VALAHOGY én is őgy va­gyok vele, mint a legtöbb volt pataki diák: vissza-visz- szahúz a szívem az időrágta fa­lak közé, mert „szeretettel és hálával emlékezem a bodrog- parti Athénre, ahol minden kő a magyar históriát, s min­den hagyomány a magyar iro* dalom rajongását lehelteEl­jövök megpihenni, s elmereng­ve ringatózni a régi — s mégsem oly távoli — emlékek közé. Járóm az iskolakertet, benyitok a tantermekbe, lopva sandítok Szabó tanár úrra, ki tornaórán annyiszor meghúzta a fülemet, megállók a „dufalt” alatt, s képzeletemben átsuhannak az iskola feled­hetetlen diákjai: Kossuth, Kazinczy, Szemere, Csokonai. Gárdonyi, Móricz. Mindig úgy jövök ide, mintha hazajönnék. A megszo­kott kép fogad: régiesen bólogatnak az iskolakert fái; orro­mat megüti a tantermek jólismert szaga; lépteim nyomán az udvaron csikorognak az apró kövecskék, melyek oly sok­szor bemásztak lyukas cipőm talpán. Minden ugyanolyan, mint régen. Tanáraim közül hiányzik ugyan egy-egy jólis­mert arc — persze, mindannyiunk felett eltelik az idő. De az élők a régiek még, csak egy kicsit megváltoztak: Rusz- kai tanár úr kissé meghízott és haját megcsípte a dér; Ben- kő tanár úr soványabb, mint volt; Hegyi tanár úr örökké mosolygós arca színtelenebb lett; a pedellusnak pedig már nem olyan hetyke a bajusza. Egyszóval: kis változással min­den olyan, mint az én időmben. Csak egy valami nem a régi már... A diákság! Nem látom őket a Botkőn kuruc-labanc háborút játszani, és a kopár sziklák üregeiben „kincs” után keresgélni; a bod- rogparti füzesek is csendesek; a Rákóczi-vpr, a szabadság szellemének e sasfészke ritkán hangos a kacagástól; s ártat­lan szerelmi légyottok sincsenek már a gesztenyefák tövén lapuló kis padokon: elröppent Ámor, s magával vitte a kar­fába vésett szíveket. HOVÁ LETT a híres pataki diákélet, mely Európa- szerte ismert volt! Mivé lett az édes Alma Mater, ha kihalt belőle a vidámság, a csíny, a büszkeség; mivé lett ez épü­let, mely egykor valóságos kis diák-köztársaság volt, s ka­puiban az ifjak mint janitorok, vagy mint vigilek vigyáz­ták szent falait. Fülemben csengenek Móricz Zsigmond szavai: „Sokat köszönhetek a pataki iskolának. Amit azóta mint iró csi­náltam, annak gyökerei innen indultak el...” így emlék­szik vissza a régmúlt diákja — és sorolhatnám a sok-sok csillogó nevet. A közeli tegnap diákja pedig?... A napokban találkoztam egy fiatalemberrel, akit két évvel ezelőtt érett emberként adott ki az iskola a társada­lomnak. Kérdeztem tőle: voltál-e azóta Patakon? Azt fe­lelte: örülök, hogy megszabadultam tőle! Legyintett kezé­vel és másra terelte a beszélgetést. Mindent megértettem. Tudom, érzem, hogy az a kézle­gyintés nem a 426 esztendős Alma Maternak szól. Nem. mert nálunk, egykori pataki diákoknál, az iskola szeretető a hagyomány szelleméből — vagy a szellem hagyományá­ból! — fakad már évszázadok óta, s öröklődik diáknemze­dékről diáknemzedékre. Nemcsak az eminensek, de a bu­kott diákok is ragaszkodnak hozzá — Móricz Zsigmond ér­té a legigazabb példa! Keresek, kutatok a magyarázat után, & ím, rádöbbenek arra, hogy nem látom 32 életet, ami szemem előtt pereg. Nem vettem észre eddig, hogy a diák nem az a diák, aki a tanulás mellett, élvezni is tudná, élte tavaszának örömeit. Hogy is mondja a francia közmondás? „A tanulás útja le­gyen kedves és mosolygóst” Kedv és mosoly — a fiatalság velejárója. NEM KERTELEK sokat, kimondom kereken: helytelen iskolapolitikát folytattunk. Az iskolát túlságosan a felnőtt társadalom függvényeként kezeltük. Lüktető élet helyett rohanó életet követeltünk, oktalan zaklatásnak téve ki ér­zékeny lelkületű ifjainkat és leányainkat. Váltig hajtogat­tuk, hogy a mai fiatalság ideges, ingerlékeny — pedig mi teltük őket azzá, mivel rájuk kényszerítettük túlfeszített kö­vetelményeinkét. Az ifjúság heves vérmérsékletű. Fizikai nyelven szólva telített, állandóan kész a robbanásra. Lírai nyelven: álmodozó, romantizáló, tág képzeletvilágában örökkön Jules Vernei fantázia tombol. De mikor van ideje telítettségének levezetésére, mikor van ideje álmodozásra, ha agyongyötörjük őket a hozzánk, a mi erőnkhöz mérete­zett ütemmel? Ezért nem látok hát a pataki utcákon csak kisöregeket, könnyvvel a hónuk alatt, még menetközben is biflázva a sinus-tételeket, vagy a memoritert. Azért nem látok hancú- rozó gyerekhadat a Rákóczi-várban, mert a történelmet csupán könyvből tanulják, de hogy maguk is eljátsszák, ott. helyben, az ősök unokáiként, — arra nincs idejük. Ók is siettetik az életet — vagy őket az élet! — túlfeszítik magu­kat, s tudósokká válnak ugyan, de koravén, fásult tudósok­ká, — ambíció és törekvés, a jövendő elképzelése nélkül. Szorgalmasak ugyan, de... De valljuk meg: nem a dícsérés pedagógiája teszi őket azzá, hanem a szigorú követeléseké, amit velük szemben állítanak a pedagógusok. Igen, mert tő­lük is megköveteli ezt hibás és téves iskolapolitikánk. Nem hiszem, hogy Ruszkai tanár űr haját kizárólag az idő dere csípte volna meg; azt sem hiszem, hogy Benkő ta­nár urat a kor tette soványabbá, és hogy Hegyi tanár úr mosolyát az a jó négy „iksz” fakította el. De állítom — Ko­máromi Béla igazgatóval folytatott beszélgetésünk után, ~- hogy nagyrészt a túlzott ütem okozta ezt is. A felesleges hajsza, a statisztikák gyártása, a brigádellenőrzések soka­sága, a túlzott adminisztráció — ami mellett alig maradt idő a hivatás, a legfelelősségteljesebb munka betöltésére: a ta­nításra, de főleg a nevelésre! Nem akarok példákat sorolni, mert a példák közismertek. De hadd említsem meg: csu­pán magának az igazgatónak havonta hétféle munkatervet kellett készítenie (ami öt évig nem selejtezhető!), naponként legalább két órát óralátogatással (ellenőrzéssel) kellett töl­tenie, s a látogatás után legalább három órás megbeszélést tartania a tapasztalatokról. Nem is folytatom. De kérdem: csoda, ha a pedagógus örökös idegességben élt? Csoda, ha a pedagógus idegessége átragadt a diákra? Ezért nincs hát igazi diák- élet! A ma diákja ezért beszél kézlegyintve iskolájáról, ezért idegenkedik tőle, ezért irtó­zik tőle, mert a tanulást kény­szernek tartja, s a diákéletet szépség nélküli üres robotnak tekinti. VAN MOD ARRA, bőgj* egy kicsit megreformáljuk is­kolapolitikánkat. Még csak azt sem mondom, hogy a tan­anyagok számát csökkenteni kellene. De a mennyiségét fel­tétlenül. És valahogy ésszerűsíteni lehetne az oktatást, va­lahogy közelebb vinni az élethez. Miért? Mert így követeli az élet. Az egyetem panaszkodik, hogy „rossz anyagot” kap a középiskoláktól, de hasonlóképp vélekedik az ipar, a tech­nológia és a különböző mezőgazdasági tagozatok is. Igen. mert a diáknak nem alakul ki idejében a pályaválasztási szándéka, mivel nem áll módjában, hogy betekintsen az életbe, s felismerje azt, amihez leginkább kedve van. Ne statisztika szerint képezzük mi ifjainkat, ne a szép statisz­tikai kimutatás céljából neveljük őket a különböző pályák­ra. Legyen ez a múlté. Például nem volna-e helyes, — kis­sé módosítva a régi pataki szokást, amit hagyománynak is nevezhetnék — a matúra előtti két évben beállítani a ter­mészettudományi és humán tagozatot? Két év elég gondol­kodási idő, — s ez alatt a tehetség is kibontakozhat. S még valamit. Mi annyit beszéltünk a haladó hagyomá­nyok ápolásáról, de sajnos ennél tovább kevésszer jutottunk. A pataki gimnázium levéltárában ezrével és tízezrével fe~ kúsznék a pedagógiai tanulmányok, könyvek, dokumentá­ciók, — kihasználatlanul. Úgy értem, hogy országos viszony­latban kihasználatlanul, mert helyileg nagyon is gyümöl- csöztetik. íme, itt porosodik 426 esztendő pedagógiája, való­ságos kincsesbányája a humánus nevelésnek és európai-hírű pedagógiai elképzeléseknek! Ilyen gazdagok vagyunk — csak éppen nem tudunk róla! Miért mellőzzük e nagyszerű hagyományt? Vajon ezek ismerete nem tudna-e bennünket is éppúgy megihletni, mint az egykori pataki diákot, Sze­mere Bertalant, a forradalmi minisztert? „ ... itt tanultam meg szolgálni az emberiséget, itt gyulladtam szerelmére a szabadságnak, itt szerződtem papjává a hazának!” Miért óvakodunk attól a szellemi hagyománytól, amely ilyen mű­velt emberfőket adott a hazának! „A szellemi tehetség az, , amely által emberek vagyunk” — vallotta Comenius, az is­kola XVII. századának egyik nagynevű nevelésüevi igazga­tója. A tehetség megvan a fogékony magyar fejekben, s a tehetség fejlesztésének ezer és ezer szellemi forrása van, — csak fel kell kutatni! • „A tanulás útja legyen kedves és mosolygós!” MOST, MIDŐN az Alma Mater ódon falai között bo­lyongok, elemzem a francia szentenciát. És kihámozom be­lőle a magyar okulást: én csak kis porszeme vagyok a tár­sadalomnak, s ne hangozzék nagyképűen szavam, még ak­kor se, ha egyenest a kormányhoz fordulok: reformáljuk meg mielőbb iskolapolitikánkat, figyelembevéve a régi, jó pedagógiai hagyományokat. Hadd legyen a diákok élete egy kicsit, diákosabb. CSALA LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents