Észak-Magyarország, 1956. április (12. évfolyam, 79-103. szám)
1956-04-01 / 79. szám
Vasára**», 19M. április 1. fcSZAKMAnYAROBSZÁG 5 DÍSZ-ÉLET ti MtMtMMf •••••••• A V E T É LYTÁ R S ttoHti&Hdiátato Vasárnapi level Még a Lévai-brigád be sem fejezte a munkát, a váltó s egyben a „vétélytársak“ már lent vannak a fronton. Igazi rrtelegcsákány váltás ez, de nem ritka eset a rudolftelepi IV-es aknán. — No-no, csak ne siessetek olyan nagyon — így L. Molnár Bálint mert egy csillerakásra még van idom. Műszakkezdés előtt az alapvágatban Pálotási Albin frontáknász a Kubaszegi brigáddal beszélget. Olyan röpgyűlésféle ez. — Elvtársak! A DISZ frontbrigád április 4-ig 1000 tonna szén kitermelését vállalta terven felül. A mai napig mái 500 tonnát küldtünk felszínre. Még 500 tonna hátra van. Igaz, a víz nagyon csurog, a legnagyobb erőfeszítésre van most szükség, de mi erősebbek vagyunk, mint a nehézségek. A i öpgyülésnek vége, a DISZ brigád felsorakozik a fronton. Ezen a kétszárnyú, egyszer 68, másszor 70 méteres hosszú fronton kell nekik megvívni a bányász becsület nagy csatáját április 4 tiszteletére. Az első. .feladati , megtudni Lévaiék eredményét. 180 csilla. Nem is rossz teljesítmény. A kettes keleti eresekében a vágat magassága 180 centiméter, itt a frontön azonban már 140-re zsu- goro-lott, alaposan még kell hajolni az olyan magas legényeknek, mint Gubás István. Mit nekünk víz! — vélekedik Ludva György, Mátyus János, Juhász János és .a DISZ brigád többi tagja. 500 tonna szén!... Ezt kopogja az esőcsepp, dübörgi a kaparó, s a csákány zajából is ezt hallják. — Megelőzni minket? — dünnyögi Gubás István — Soha! 189 csillével! Abból nem lesz semmi! Eddig sem győztek le bennünket, ezután sem fognak megelőzni. Nagy szégyen lenne ez a DISZ brigádra. Újra jójcedvüek, bizakodók. A Kubaszegi brigádnak piég sohasem kellett szégyenkeznie adósság miatt. Áz április 4-i versenyben először 1500 tonna szén felszínre küldését vállalta, de szavát már március 12-én teljesítette. Utána további 1000 tonnát vállalt, amiből 5Ö0 tonna még hátra van. A frontmester kijelöli a munlcahelyeket. Két ember, kap egy „feldett( vagy egy „utcát". Egy méter széles és 12 méter hosszú rész ez, amelyet le kell fejteni. Az egyik ilyen szakaszon Nahaj Pál és Gubás István dolgozik. Az ő „utcájukban“ mintegy 20—21 tonna szén vár lerobbantásra. Gyorsan haladnak. Mikor már vagy 8 méternyit előre mentek, egyikük megy a fúróért, hívja a lőmestert. Előkészítik a körvetkező „utcát** a robbantáshoz. 4 óra mire Nahaj végez a hátralévő 3 méterrel, addigra kész az új munkahely. Hajnalban félötkor újra robbantanak, a váltótársnak is hagynak szenet. öt órára a front másik szárnyán is kiszeneitek, s hozzákezdtek a kaparóátszereléshez. Műszak végéig 35 méteres szakaszt szedtek ki. Azt tartják, hogy minden percért kár, hiszen sok versenytárs van, akiket mind meg kell előzníök. A rudolftelepi üzem párosversenyben áll az alberttelepiekkel, a Kubaszegi DISZ frontbriqád pedig a megye valamennyi ifjúsági frontbrigádjával. Az idő rohan, észre sem veszik, s máris megérkezik a váltótárs. Kubaszegi elvtárs a szállító- vágatból jön. — 231 csille az eredmény! Palotás» Albin, az aknász már számolja és felírja mindenttudó kis könyvébe: 140 százalék. — Ez igen! — mondja Gubás.— 61 csillével több, mint a Katonáéké és 42-vel öbb, mint a I-ővaiéké. S nevetnek vidáman, önfeledten, mint akiknek valami sikerült. Aztán indulnak hazafelé, a buszhoz, vagy a legény szállóhoz. A kijárat felé az imbolygó fények egyre jobban pislákolnak. Mintha azok is kifáradtak volna. A fronton újra váltás van. Uj emberek veszik át a csákányt, újak állnak a szénfalhoz, hogy a csaknem négy hónapja élenjáró rudolftelepi bányaüzem továbbra is megtartsa elsőségét a tröszt bányáinak versenyében. Szeretném megkérdezni Kubaszeni elvtárstól, mi lesz, ha a versenyben mégis Lévaiék győznek? De nem kérdezem, hátha hozzám sem szólna egy hétig... mint egyszer Lévai elvtárshoz. Úgyis elválik rövidesen! (Kecskésnél Hogyan állunk a tavasaimra vetésével ? A tavaszbúza vetés utcanévéi egyáltalán nem lehetünk megelégedve. A legtöbb járásban még a felét sem vetették-.annak, amit a terv előír. Egyedül a szikszói járásbán fejezték mái be a vetést, bár itt a kenyér- gabona nagyobb részét már ősszel földbe, tették. A járások közül a mezőkövesdi 54.5 százalékra áll. Huszonegy községe közül 9 befejezte a távaszbúza vetését. •Á Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság szombat délelőtti jelentése szerint a járások sorrendje a versenyben a következő: • 1. Szikszói, 2. mezőkövesdi, 3. aba- ujszántói, 4. miskolci, 5. szerencsi, 6. encsi, 7. putnoki. 8. mezőcsáti, 9. édelényi, 10. sátoraljaújhelyi, 11. ózdi. — Száz szénaszárító pajtát készített a mezőgazdaság részére az RM Szerkezeti és Émelőgépgyár. Egy-egy pajtában nyolc óra alatt 40—50 mázsa szénát lőhet jól kiszárítani. Borsod az árvízkárosultakért Megyénk területén tovább folyik a felajánlás az árvízkárosultak megsegítésére. Természetben felajánlottak: 52.089 kg búzát, 11.138 kg árpát, 2991 kg rozsot, 2209 kg zabot, 11.156 kg burgonyát, 37.139 kg kukoricát, 25.172 kg babot, 1942 kg borsót. 46 db borjut, 48 db sertést, 44 db juhot, 18 db baromfit, 16.446 db tojást, 95. kg szalonnát, zsírt, 83 kg lisztet, 152 kg cukrot, 444 liter tejet, 210 pár cipőt, 1065 db ruhát. Bar la Anna, sajtóelőadó M. T. elvtársnak, aki „irányelvekre“ vár Tegnap este határoztam el, hegy megírom ezt a levelet. Egy nyolc vés szöszke úttörőkisleány könnycieppjei érlelték meg bennem a szán- ékot. Csak azért vártam eddig is vele, mert önről van szó, párttagról, ártmunkásról, akitől környezete ‘munkában és elvtársiasságban, — min- enben példamutatást vár. Ügy gonedtam, túlságosan megtépázom tekin- élyét, ha nyílt levélben tárom fel áiUsfoglalását, amely úgy felkavart ngemet. Ezért és nem másért vártam. De tegnap este Éva, a szomszédék kis armadikos úttörőgyereke véget vetett habozásomnak. Már az úttörőgyűlésről hazajövet komolyabb, gondolkodóbb volt, mint máskor. Szótlanul ült le az asztalhoz vacsorázni. Anyukája egy- zerre megkérdezte: »Megvetted a füzeteket kislányom?« A gyerek keze megállt, mozdulatlanul, lehajtott fejjel hallgatott. Egyszerre halkan meg- zólalt: »Nem anyukám, nem tudtam megvenni. Mert... mert...« A máskor olyan vidám Éva szája sírásra görbült, s úgy mondta ki zokogva: — Mert anyukám, én azt a gyűlésen odaadtam az árvízkárosultaknak. Mind... mind az öt forintot. Ahogy édesanyja szelíden vigasztalta a gyereket, mi egymásra nézünk. S Éva hüppögve újra megszólalt: — És... nekem nem kell most az a piros kuli sem, mert tudom, hogy akkor apu kevesebbet ad azoknak, akiknek most nincs házuk, még ruhájukat is elvitte a víz... Majd lesz máskor kuli és ott van még kék... az jó nekem... Ügye anyu...? Édesanyja nem válaszolt, de hiszen nehéz is az ilyen kérdésre vála- zolni. Én sem tudtam volna. Ugyan mit mondhattam volna. Dicséretet? Elismerést? Csak szürkébb lett volna tőle ez a nagyszerűen emberi gye- ek-tett... S ahogy ott ültem szótlanul, mérlegelve, mit tett a kis Éva, aki nem udhatta, szidást kap-e érte, amiért másra költötte a füzet árát — ahogy próbáltam átérezni a gyerek álíozatát, aki lemondott a piros kuliról, amiben húsvétvasámap már sétálni akart, — hirtelen eszembejutot ön M. T. elvtárs. Eszembejutott s — kimondom kereken — szégyeln kezdtem magamat ön helyett, akit emberségben íme magamögött hagyott egy kis úttörőgyerek. Ügye emlékszik a történtekre? Telefonon kerestük azokban a napokban, amikor Baja és Mohács környékén még áldozatait szedte a Duna ezrek és ezrek menekültek a pusztulás elől... Az országban minden be csületes ember félve várta az újabb híreket, örült, ha sikeresen ellenáll egy-egy gát, megmentettek száz és száz családot. Kérés nélkül érkeztek az első csomagok az árvízkárosultaknak. Az új életünk teremtette együtt érzés, testvériség, — a közösségérzet, az egymás féltése diktálta ezt. É ön M. T. elvtárs? Amikor megkérdeztük: segítenek-e és hogyan, hogy ezrek és ezrek új otthont építsenek, ruhát, kenyeret kapjanak — ön így válaszolt: »Elvtársak, még nem kaptam irányelveket.« Szó nélkül letettem a telefonkagylót. Hogy mit gondoltam, mit érez em, ahhoz nem kell magyarázat. Azt amit önnek kellene éreznie M. elvtárs, ha meglát engem elmenni egy vérében fekvő ember mellet anélkül, hogy segíteni próbálnék rajta, mondván: »megvárom az irány elveket«... Hogy mit gondoltam? Azt, hogy ön párttag ugyan, de nem kommunista. Merfr a kommunista mindenkor tudja, mihez kell és mihe nem — irányelv! Itt nem erre, hanem csak becsületre, testvériességre, szolidaritást volt szükség. Csak annyit még, hogy nem írtam ide teljes nevét, pedig megérde melte volna. De úgy érzem, okul, tanul ebből a levélből így is! BARCSA SÁNDO fitt állunk a tokaji közúti hídon, ■ amely a Tisza fölött Szabolcsát és Borsod megyét köti Össze. Szélesem hömpöltfög alattunk á Tisza. Néhányszáz méterrel feljebb ölelkezik össze a két fplyó: a Bodrog és a nagy szőke folyam, amely most ugyancsak szőke, hiszen sötét fodrai most a Kárpátokból hozzák a bőséges téli csapadékot. A tiszai közúti hídon át szekerek, gépkocsik jönnek. Nem is sejtve, hogy néhány nappal ezelőtt milyen veszedelemben volt ez a híd, arnely- re megépítésékor kereken ötmillió forintot költött államunk. Ígéri, veszélyben, halálos veszélyben volt ez a tokaji Tiszahíd néhány -nappal ezelőtt. Akkor, amikor a Dunán már a végét járta a nagy küzdelem, a je0es árral, Tokajban veszélyesen áradni kezdeti; a Tisza. Amint Paku Ernő elvtárs, a tokaji révkirendeltség e&yik vezetője, a szemtanú elmondja, nagy baj készült. A Bodrogon és a Tiszán felgyűlt úgynevezett »szotyajég«, a puha kábává, változott víz felgyülemlett Tokajnál és betorkollótt a toka ji közúti híd és a háború idején felrobbantott roncshíd közé. Amikor keményebb idő jött, ez a puha jég valósággal páncéllá fagyott. A zaj- lás megindultakor nem kisebb, mint két kilométeres jégdugó keletkezett. Ez a jégdugó a Bodrog és a Tisza összefolyása alatt a közúti híd pilléreire támaszkodott, Ilyen esetben máéütt is nehéz megvédeni egy hidat! De Tokajban megnehezítette a hélyzetet áZ, hogy az ideiglenes közúti híd, amely csák faoszlópojc- ra, úgynevezett »pilótákra« támaszkodik, amúgy is gyenge lábon. áll. Ügy nézett ki a dolog, hogy a hatalmas jégdugó egyszerűen elfüré- szeli ezt a hidat: és akkor hosszú, időre megszűnik a kapcsolat Szabolcs és Borsod megye között. Hatalmas veszteség lett volna ez, hiszen az ország egyik fő ütőerét vágta volna él a jégzajlás. És mégis sikerült méggátólni a katasztrófát. jA réykirendéltségen március húszadikán vették észre a bájt, hogy nemcsak a közúti hidat fényégeti veszély, de a jégdugó miatt elöntheti a jeges ár a Bodrogközt is. A kirendeltség egységeit mozgósították és segítséget kértek a nyíregyházi útfenntartó vállalattól. A segítség: a tarcali kőbánya hattagú robbantókülönítménye — meg is érkezett. A különítmény élén maga Beregszászi József elvtárs, a bánya kétszeres sztahanovista, munkaérdemrenddel kitüntetett vezetője ment Tokajba, aki országosan is elismert tűzszerész. Elkezdődött a harc a hídért, az ötmilliós értékért. Paku Ernő elvtársa szemtanú így mondja: — Nem is tudom, honnan keressek elő megfelelő szavakat az emberfeletti munka, a nagyszerű hősiesség elmondásához, aminek tanúja voltam. A rőbbantóbrigád küzdelme az elemekkel — négy és fél napig tartott. Amikor az egyszerű robbantással nem lehetett eredményt elérni, akkor új módszert alkalmaztak. Most, ebben a vezz telepiben- ismertem meg, milyen is a millszekundos robbantás, amelyet — mint hallottam — a botsodi bánfákban olyan sűrűn alkalmaznak már. A robántóbrigád ezt a módszert alkalmazta — és sikerrel. Száz és száz ember állt a Tisza partján és figyelte a robbantóbrigád munkáját. Az örömkiáltások az emberek arcára fagytak, amikor a brigád egy-égy tagja már-már elmerült a jeges hullámokban. Nem is tüdőm, hogy fessek hű képet azokról a nagyszerű rohamokról, amelyeket Beregszászi elvtárs kis csapata vezetett a zajló víz ellen. A beszélgetés során megjegy- zem: ■— Talán túlzott szerénység lenne, ha elhallgatnánk a révkirendeltség kollektívájának helytállását. Paku elvtárs csak mosolyog. — Nem szokásom a dicsekvés, különben is a tokaji híd megmentése véleményem szerint egyesegyedül a robbantóbrigád érdeme. Mi csak azt tettük, hogy idejében jelentettük a veszélyt és készenlétben voltunk a mentésre, amikor láttuk, hogy a robbantóbrigád tagjai milyen élethalálharcot vívnak a zajló Tiszával. Egyszer például azt láttam, hogy Beregszászi elvtárs, a bánya igazgatója süllyedni kezd az egyik jégtáblán. A másik jégtábla már odatornyosult föléje. Egy négyméteres pallóval siettem a segítségére. Magam is derékig voltam a jeges áradatban. De sikerült megmentenem azt, aki a lelke, a mozgatója volt ennek a kis csoportnak, amelynek az egész ország a tokaji híd megmentését köszönheti. Nehéz megilletődöttség nélkül elmondani ezt a kis történetet, amely ről nyugodtan mondhatjuk, hogy hőstörténet. Egy ötmilliós híd és sokszáz katasztrális hold föld, sok község megmentésének története. Egyszerű munkásemberek a törté net hősei. Kőbányászok, a révkirendeltség dolgozói, akik szerénysé güknél fogva talán nem is egészen élethűen mesélték el a történteket. J?gy a tény: a tokaji közúti híd móst itt áll szilárdan a lábunk alatt. Körülöttünk vidám, nevető tavaszi napsütés. Mögöttünk van a veszély. A Tisza, ez a sokszor megénekelt vad és mégis olyan csodálatosán szép folyó, megnyugodva hömpölyög alattunk. A hídon szekerek, autók haladnak át és a szekeresgazdák, az autók vezetői nem i* .tudják, hogy néhány nappal ezelőtt még halálos veszedelem 'fenyegette ezt a hidat. Ddmi most emlékezünk a bátor hősökre, akik megmentették a hidat és ötmilliós vagyont őriztek meg teljes épségben népünknek. PRISTYÁK JÓZSEF Parkosítsunk Szerencsen! Mondjuk meg őszintén: a mi városunk, Szerencs még nem volt ilyen szemetes, parkjai még nem voltak ilyen elhanyagolt állapotban, mipt mostanában. Hogy a mellékutcák nem valami tiszták, az még csak hagyján. De ami a főutcán látható, egyszerűen tűrhetetlen. Némelyik üzlet előtt olyan szeméthalmazt látni, hogy elszégyenli magát az ember. Aki sétálni akar, lehetőleg nem soká tartózkodik a főutcán, mert az arra haladó járművek olyan port vernek, hogy elmegy az ember kedve a sétálástól. Mi, akik nemcsak lakunk Szerencsen, de szeretjük is városunkat, nem mehetünk el az ilyen mellett szó nélkül. Itt a tavasz, alkalmasabb időt .nem is találhatunk a város rendbehozására. Lehetetlen, hogy a különböző szervek és a lakosság együttesen ne tudná megoldani ezt az egy általán nem nehéz feladatot. A parkokról még rosszabbat mondhatunk. A hősök szobránál lévő parkkal, a népkerttel évek óta jóformán semmit sem törődünk. A cukorgyár egykori szép parkja is elhanyagolt. Vétek lenne ezeket a területeket kaszálónak használni. Ha azelőtt szépek voltak — mint ahogy mindenki emlékezhetik rá, milyen kellemes volt bennük megpihenni —, akkor most miért nem lehetnek olyan szépek, sőt még szebbek mint régen? Néhány nappal ezelőtt (aki olvassa a Szabad Népet, emlékezhetik rá) többek között ez állt a hírekben: »Több, mint kétholdas ifjúsági park épül a budapesti XIV. kerületben.« Persze Pest — az Pest, mondhatná valaki. De ki meri azt állítani, hogy mi, a vidéki városokban nem vagyunk képesek parkjainkat rendbehozni? Okvetlenül meg tudjuk csinálni, — ha akarjuk. És akarnunk kell. Cinke István, aki már 27 éve kertész a községben, így beszél erről: »A parkosításnak van egy nagy akadálya, de olyan, amit meg lehetne szüntetni. Most is lehetne a városnak két virágháza. melegágya, mint régen, amikor parkjaink szépségben felvették a versenyt a miskolci, debreceni és a nyíregyházi parkokkal. Fényképfelvételeket is készítettünk róla... És mi van most? Jóformán semmi.' Tavaly néhány helyen füvesítettünk, sok virágot ültettünk. De sajnos, a virágokat mind elvitték onnan. Ültettünk száz darab fiatal fát is. Ezeket meg kiszakították vagy derékban eltörték a gyerekek. Kialakult olyan szokás is, hogy némelyek a malacokat és a tyúkokat a város terein, parkjain akarják felnevelni. Az utcán állandóan látni csatangoló süldőket, tyúkokat, amelyek széttúrnak, szétkaparnak mindent. Tavaly nyáron még tehenek is legeltek a szobor környékén.« A kertésznek igaza van. Sok minden függ a lakosságtól, a fegyelmezettségtől. Azt mondják, lenne itt parkosítás, csakhogy ahhoz sok minden kell. De mi ez a sok minden? Érdemes tanulmányozni a vasútat. Nem Budapesten vagy Miskolcon, hanem Szerencsen. Aki szokott járni az állomásra, az láthatta: tavaly olyan gyepszőnyeget, virágoskertet csináltak ott, hogy megbámulták. Ebben a tekintetben a vasutasok mindenkit lefőztek. Rigó Mihály pályamestert meg is kérdeztük: mi lesz az idén a virágoskerttel? Ezt mondta: »Az idén szebb lesz mint tavaly.“ így kéne ezt mindenütt csinálni! K. Gy. FIGYELEM! FIGYELEM! Műsioppoló, műszövő F-NÉ TARI ÉVA Miskolc, Fazekas utca 9. Minden héten legyen félre néhány forintot, minden hónapban vásároljon 1—2 jó könyvet, évről-évre értékesebb lesz a könyvtára. Minden könyvujdonságot megtalál az ALLflMI KÖNYVESBOLTBAN 179. sz. bolt Miskolc, Széchenyi utca 56. 180. sz. bolt Miskolc, Széchenyi u. 33. 191. sz. Imit Miskolc, Déryné u. 2. Antikvárium. 17*. sz. bolt Diósgyőr, Lenin Kohászati Művek176. sz. bolt Diósgyőr, DIMÄVAG gyárkapu. 177. sz. bolt Diósgyőr, Árpád n. 45. és az üzemi bizományosoknál. ötmilliós győzelem I
