Észak-Magyarország, 1955. november (12. évfolyam, 258-281. szám)
1955-11-06 / 262. szám
Éljen a világbéke ore,a nagy Szovjetunió! 1 JUa HARMINCNYOLC ESZTENDEJE... jj helyzet a végletekig kri- »•••C7C tikus. Napnál világosabb, hogy a felkelés halogatása most már igazán egyértelmű a halállal...“ — írta Lenin 1917 november 6-án (október 24-én) este. A fegyveres felkelés három főereje: a Vörös Gárda, a petrográdi helyőrség és a balti flotta készenlétben állott. A munkások, katonák, matrózok izzó hangulatú gyűléseken, felhívásokban, határozatokban szenvedélyesen foglaltak állást: tettrekészen várják a Központi Bizottság felkelésre hívó parancsát. Követelésük röviden így szólt: „Minden hatalmat a szovjeteknek!“ A városban egyre feszültebbé vált a helyzet. A proletariátus harci kedve nőttön nőtt — a burzsoázia rémülten nézett elébe a forradalomnak. A kadetpárti „Rees“ így írt: „...meg kell adnunk, hogy a bolsevikok minden eszközt kihasználnak, hogy a várakozást feszültté tegyék, idegeinket pedig olyan végletekig csigázzák, mikor a fegyverek már maguktól is eldördülnek". A Forradalmi Katonai Bizottság már november 4-én éjszaka megbízottakat nevezett ki a helyőrség összes csapataihoz. Felszólította a helyőrség ezredeit, hogy csak a Forradalmi Katonai Bizottság aláírásával ellátott parancsokat teljesítsék. Az ellenforradalom táborában ugyanakkor fokozódott a fejvesz- tettség. A kormány úgy tekintette a Forradalmi Katonai Bizottság határozatát, mint a hatalom tényleges megragadásának kezdetét a szovjetek részéről. A kormány bomladozni kezdett, Kerenszkij idegesen kapkodott: hol a miniszterekkel tárgyalt, hol a vezérkari tisztekkel. November 5-én éjszaka az Ideiglenes Kormány a helyőrségi parancsnokokkal együtt ülést tartott és elhatározta, hogy „akcióba lép“. Aljas szándéka az volt, hogy körülzáratja a Szmolnijt és megsemmisíti a forradalom vezérkarát. \l ovember 6-án hajnalban kezd- ték meg az ellenforradalmi provokációt: egy hadapródosztag betört abba a nyomdába, ahol a bolsevikok lapját, a „Rabocsij Puty“-ot és a „Szoldat’’-ot nyomták. Sztálin elvtárs erre azonnal páncélautót küldött a nyomdához: a forradalmár katonák szétkergették a hadapródokat. Néhány óra múlva megjelent az újság, élén Sztálin elvtárs cikkével, amelynek címe: „Mi kell nekünk?“ Ebben a lelkesítő és mozgósító felhívásban Sztálin elvtárs kíméletlenü lerántja a leplet az Ideiglenes Kormányról, amely gáládul hitegette a népet, majd ezt írja: „A földbirtokosok és tőkések mostani kormánya helyébe a munkások és parasztok új kormányát kell állítani... Ilyen és csakis ilyen úton vívhatjuk ki a békét, a kenyeret, a földet, a szabadságot.“ November 6-án szédítő iramban követték egymást az események. Perci'ől percre nőttek a forradalom erői. A gyárak és üzemek ontották az új és új harcosokat. A Központi Bizottság még utoljára összegyűlt, röviden határozott a teendőkről, kiosztotta a feladatokat. D iadókészültségben állt a Péter **■ Pál-erőd, őrségét megbízható forradalmárokkal erősítették meg, lövegei fenyegetően irányultak a Téli Palota felé. A Vörös Gárda 1500—2Ó00 főnyi munkásosztagot küldött a Szmolnijba, megszervezte a gyárak és üzemek őrizetét, fegyveres erőt küldőt s a kormányhivatalok elfoglalására. A Forradalmi Katonai Bizottság állandóan készenlétben állt. Sztálin elvtárs Szverdlov elvtárssal együtt irányította a munkát. A még fegyvertelen vörösgárdistákat felfegyverezték. Kiadták a parancsot a telefon- és távíróközpont megszállására. Csapatokat vezényeltek a hídhoz. A balti-flotta rejtjeles táviratot kapott: „Küldjétek az alapszabályt!“ (értsd: azonnal küldjétek hadihajókat és tengerészcsapatokat). A felkelés megkezdődött! Nappal Lenin még illegális lakásán rejtőzött. Feszült figyelemmel kísérte az eseményeket. Levelet küldött a Központi Bizottságnak, melyben engedélyt kért, hogy elhagyhassa lakhelyét és átmehessen a Szmolnijba. Az elvtársak azonban azt üzenték: korai, veszélyes lenne még Leninnek az utcán járnia. Amikor ezt az üzenetet megkapta, leült és megírta híres levelét a Központi Bizottság tagjaihoz. „Ezeket a sorokat 24-én este írom... Olyan kérdések vannak napirenden, amelyeket nem tanácskozások, kongresszusok döntenek el, hanem egyes egyedül a népek, a tömegek, a felfegyverzett tömegek harcain i: 1917 október 24-én éjjel, a leik ales előestéjén V. I. Lenin a Szmolnijba ment és közvetlenül kézibevette a felkelés irányítását. A képen: J. V. Sztálin 1917 október 24-én éjjel fogadja a Szmolnijba érkező Lenint. Nem szabad várni!! Mindent elveszíthetünk!!“ Fofanova, akinél Lenin lakott, elvitte a levelet a Szmolnijba. Közben azonban megérkezett az összekötő: Lenint hívta a Központi Bizottság. \ forradalom vezére éjfél után ért a főhadiszállásra, a Szmolnijba. Lenyűgöző kép tárult szeme elé. A kapuknál hatalmas emberáradat hömpölygőit, az óriási épületet zsúfolásig megtöltötték a fegyveres katonák és vörösgárdisták. Lenint Sztálin elvtárs tájékoztatta a helyzetről. És Lenin, a világtörténelem legnagyobb fordulatának szervezője, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vezére közvetlenül kezébe vette a felkelés irányítását. Felvirradt november 7-e hajnala. Ezen a napon a Vörös Gárda és a forradalmi ezredek katonái egymásután tisztították meg Petro- grád kerületeit az ellenségtől. November 8-ra virradó éjjel megadta magát az ellenforradalom utolsó petrográdi menedéke, a Téli Palota is. fizzel Petrográdon — példát ^ mutatva Oroszországnak és az egész világnak — diadalt aratott a világ első győztes proletárforradalma. Az Irkutszk-területen, a Kita-folyó mellett, az Angara folyó torkolatánál épült Kelet-Szibéria legifjabb városa: Angarszk. A képen: Az angarszki Lenin-út. A mitcsinszkij gyár kényelmes vasúti kocsikat gyárt a Leningrád- ban épülő földalatti vasút számára. Az „Avtovo”-földalatti állomás közelében lévő kocsiszínbe már megérkeztek az első szerelvények. A képen: Az új földalatti vasút kocsiszínjében^ VÉDJÜK A NAGY OKTOBER VÍVMÁNYAIT — DOLGOZZUNK A NÉPEK KÖZÖTTI BÉKÉÉRT! Az egész világ dolgozóinak két nagy ünnepe van. Az egyik a május elseje, amikor a cseresznyefák és az üde tavaszi mezők virágba burkolóznak, a másik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emléke, november 7, amikor a hegyek és erdők felöltik legdíszesebb ruhájukat, amely megcsillogtatja a zöld, aranysárga és vörös színek minden árnyalatát. Amióta az Aurórán elhangzott az áj korszakot jelentő ágyúlövés, amely megremegtette a letűnő korszak embereinek a szívét és egyúttal minden elnyomott nép számára új reménysugárral mutatta meg azt az utat, amelyen járva elérkeSS A NAGY NAPOKBÓL A mi telepünkön tulajdonképpen csak decemberben kezdődött az Októberi Forradalom. A gyár legtágasabb műhelyében, a hengerdében gyűltünk össze és ott választottuk meg a munkásbizottságot. A szónoki emelvényre, — amelyet egy ócskavaskupac helyettesített, — Kirill Mironov, egy köpcös, szakállas hengerész lépett fel elsőnek. De még két szót sem szólhatott, mindenünnen kiáltások hangzottak fel: — ö legyen az elnök!..: — Úgy van! Éljen Kirjusa! Éljen az elnök! Mironov segélytkérően nézett körül, mondani akart valamit, de a munkások lelkes kiáltásai elnyomták hangját. Csak a szája mozgásából gondolhatta az ember, hogy azzal kezdte: „Elvtársak!... “ S már készült is a határozat szövege, miszerint az üzem munkásai Kirill Mironovot „a termelés feletti munkásellenőrzést gyakorló bizottság“ elnökévé választják. És amikor magasba lendültek a kezek, hogy helybenhagyják Mironov jelölését, csak akkor jutott végre szóhoz: — De hát, elytánsak! Nem lehet, hiszen én még..: Senki sem hallotta szavait. Odaro- hantak hozzá a „szónoki emelvényhez’1, váltókra kapták és lelkes hur- tázás közepette vitték a gyári irodához. Az egyik szoba ajtajára közben már ki is szegezte valaki a táblát: ..Munkásbizottság“. A végrehajtó bizottság egy alkalommal elküldött Mirónovhoz egy cédulával; fi villanylámpát kért a (D. Beljajev elbeszélése) gyártól. Mironov elvette a papírt, figyelmesen megnézte, aztán engem kezdett vizsgálni, tréfásan hunyorítva. — Mondd csak kedveském, jártál te iskolába? — Jártam. Most megyek az ötödikbe. — No az szép dolog.:: És olvasni tudsz? — Tudok. — Igazán? — Istenbizony tudok, Kirill Szave- lics. — Ne esküdözz. Lássam, el tudod-e olvasni, mi áll ezen a papíron, amit hoztál. Akkor elhiszem. Fogtam az írást és elolvastam. — No nézd csak, igazán tudsz.;; Derék dolog. Hát írni tudsz-e? — Persze. — Ejha! Aztán mondd, nem füllentesz? — Nem. — No, majd meglátjuk. Felvette az asztalról a tollat, bemártotta a tintába és kezembe nyomta. — Hát akkor írd oda a sarkába, hogy „Sjomin raktárnoknak. Adj ki a VB-nék öt lámpát“. Megvan? — Meg. — Mutasd csak. j: Ez már igen! Derék fiú vagy. Figyelmesen vizsgálta az írást, aztán vette a tollat és nagyokat szuszogva, minden erejét megfeszítve, hogy még a verejték is kiült a homlokára, odaírta csupa nyomtatott nagybetűvel, hogy „Kir. Mir“ —, ami nyilván azt jelentette, hogy Kirill Mironov. Sokáig simogatta a fejemet, vasportól és tűztől feketére mart, kemény kezével, s közben a papírt nézte. Aztán halkan megkérdezte: — Idefigyelj, kedveském, megtaníthatnál engem is ími-oívasni?... Mert látod... elnöknek választottak. .: aztán ebből ilyen baj származik. Emiatt az aláírás miatt Kiri- Mirinek hívnak a tréfacsinálók, Nekem meg ezen igazán nincs kedvem nevetni..; Ettől kezdve sok téli estén ültünk együtt Kirill Mironowal az ábécés könyv mellett. Tizennyolc tavaszán aztán az egyik ilyen estén Mironov különös kedvességgel kínálta a teát, meg a fekete kétszersültet, majd megkérdezte: — Mondd csak, ide adnád nekem ezt a könyvet? — Nagyon szívesen Kirill Szave- lics. — Köszönöm. Tudod, vége a mi kettőnk esti egyetemének. Holnap indulok a frontra. A könyvet elviszem, most már magam is eligazodom benne valahogyan..: :;. Sok évvel később, a Szakszervezetek Háza oszlopcsarnokában, a bókekongresszus szónoki emelvényén egy őszhajú, borotváltarcú, kemény tekintetű férfit láttam. Lapozgatott egyet-kettőt a jegyzetei között, aztán arról beszélt, hogyan harcolnak a szovjet emberek a békéért a forradalom első napjaitól kezdve. Mikor lejött az emelvényről, odaléptem hozzá, örömmel és meghatottan szorítottam meg kezét. — Jó estét „Kiri-Miri“ elvtárs! Késő éjszakáig kóboroltunk a moszkvai utcákon, s a munkástelep Októberéneik emlékét idézgettük^ zik mindenki a várva-várt szabadság és boldog jövő korszakába. Ezt az ágyúlövést mi épp úgy hallottuk Távolkeleten, Koreában, mint hallották azt Európán és Amerikán át a dolgozók és elnyomottak milliói. Ettől a naptól kezdve a napsugár is melegebben, simogatta a három tenger által mosott és a japán hódítók által leigázott hazánk sziki s partjait és mi is éreztük a forró napmelegben azt, hogy nem vagyunk egyedül. Aráink, tesvére- ink szép hazánk minden részében, kikötőinkben, bányáinkban, a rizsmezőkön, gyárainkban, iskoláinkban egyre jobban várták velünk eg-'iki, a felszabadulás nagy napit, amely — mint azt az Auróra jelezte — lassan, de biztosan közeledett és 1945 augusztus 15-én be* köszöntött. Mint tavasszal a mező, a mi hazánk is ettől a naptól kezdve újjászületett, soha nem látott virágzásnak indult. A második világháború romjait a dolgos munkáskezek újult erővel és lelkesedéssel egyhamar eltakarították. Most már magunknak építettük a hazát, ezért siettünk azt újjáépíteni. Az imperialista mesterkedés akadályt gördített ugyan újjászületésünk útjába, de mi tudjuk azt, hogy erőszakos szétválasztásunk csak rövid ideig tarthat, mert Korea megbonthatatlan egységét nem lehet sokáig megtörni. Mi, koreai fiatalok, távol hazánktól, tudásunk gyarapításával igyekszünk azon dolgozni, hogy hazánk felvirágoztatásában is kivegyük részünket éppúgy, ahogy megvédésében is résztvettünk. Kedves Magyar Testvéreink! Az őszi, novemberi gyönyörű természet szépségénél gondolatainkban szálljunk el a nagy októberi napok eseménydús állomáshelyére, emlékezzünk azokra, akik ezt a napot számunkra, s a világ minden dolgozója számára elhozták! Erős akarattal, megtántoríthatatlan bátorsággal védjük a Nagy Október vívmányait, dolgozzunk a népek közötti békéért azon az úton-, amelyen a nagy Szovjetunió viszi a béke zászlaját! ZA DON KUN ösztöndíjas egyetemi hallgató. (Megjelent a „Mi Egyetemünk“- ben.)
