Észak-Magyarország, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-18 / 220. szám

A LEGTÖBB EMBER megokoso­dik az olvasmányoktól, de akadnak olyanok is, •— főleg, ha válogatás nélkül olvasnak — akiknek meg­árt a sok „tudomány’“. Így járt Tóbiás András is. Amióta felvitte a népi demokráciában az isten a dolgát, s nemcsak vagyonilag, ha­nem szellemileg is felgyarapodott, egyszeriben megbokrosodott az öreg. A faluban úgy hírlik, tán megbillent az eszekereke, mert mindig a könyvekből példálózik — csak az a baj, hogy nem mai köny­vekből! — s úgy jár-kel az embe­rek között, mintha legalábbis an­nak a regénynek a főhőse lenne, amelyiket éppen olvas. Mindez még csak hagyjon, ha nem találna ki folyton valami ör- döngős csalafintaságot. Képzeljék, mire adta fejét vénségére! Mivel tücsköt-bogarat összeolvasy fejébe szállt a szellemi tudomány, s elha­tározta, hogy ő bizony nem él to­vább egyszerű ember módjára. Az ö lényének úgy dukál, hogy híre­sebb, okosabb, s „tudományosabb“ életmódot folytasson, mint más em­berfia. És, hogy lássák, milyen em­ber őkelme, legutóbb, amikor Ke­rekes Lajcsi megpendítette előtte, hogy feleségül venné a lányát, Ma­rikát, így szólt az öreg: — Hm..; Csakhogy az én lá­nyom tehetős lány ám! S milyen jövőt biztosítanál te neki abban a csoportban? Mert a jó gazda fele­ségének nincs gondja, de milyen gazda vagy te? Honnan tudjam én? Meg aztán, — nem nagyon hiszek én abban a téeszben! — hátha rá­szorulnál, hogy elherdáld az én nehéz munkával szerzett földemet, házamat, jószágaimat! Ez a bökke­nő! Hanem mondok én neked vala­mit, amiből meglátom, ember vagy-e a talpadon. Ha teljesíted három kívánságomat, viheted a lányt. Kerekes Lajcsi akkorára meresz­tette bogárfekete szemeit a csodál­kozástól, mint az öblös findzsa, amelyből a reggeli kávéját szokta szürcsölni. Hát hogy az isten csu­dájába ne! Ki hallott ilyet a hu­szadik század derekán! Hát bolond­dá akarja őt tenni az öreg?! Ez a kukacos vénember! Hanem csak furdalta az oldalát a kíváncsiság és megkérdezte: „ — Aztám mi lenne az a három kívánság, András bátyám? Az öreg megpödörte bajszát, fel­rakta ökuláréját, belelapozott suty- tyomban valami könyvbe, majd megszólalt. — Hát jól figyelj! Ez az első kí­vánságom: Tavasz lévén, magam­nak kéne elvégezni a munkát. De ha vállalkozol rá — jó... Szombat estétől vasárnapra virradóiig szántsd fel a két lovammal a földemet anélkül, hogy az eke szarva feltör­né a tenyeredet, meg a lovakat kiverné az izzadság. Lajcsi nagyot nyelt. Csakugyan meghibbant az öreg! Ilyen kíván­ságot! Próbálná meg maga... No, mindegy. — Halljam a második feltételt! Az öreg folytatta. — A magad eleségén szeptem­berre úgy fel kell hizlalnod a disz­nómat, hogy csodájára járjon a környék. Lajcsinak melege lett, s még na­gyobbat nyelt, mint az előbb. A fe­ne se csinálja ezt végig. Hiszen csi­nálná ő a Marika kedvéért, dehát ilyesféle csak a mesében létezik. — A harmadik kívánságom meg igy szól — mondta az öreg: — Csak akkor gyere a lányomért, ha kü­lönb házba viszed, mint amilyen­ben most él. Gúnyos-ravaszul elmosolyodott, s még ennyit toldott hozzá: — Hanem igencsak iparkodj, mert a Baktat Ferkó is kerülgeti a lányt, aztán még meg talál előzni: E ha kéri, én adom, mert annak van mit aprítani a tejbe, meg jó gazda is. A sajátjában tanulta meg. Az új házát meg alapozzák. Nosza, elbúslakodott a Lajcsi gyerek. Hiába esküdözött az őzike- szemű, cseresznye szájú Marika égre-földre, hogy márpedig ö in­kább pártában marad, ha nem le­het Kerekes Lajosné — Lajcsi csak nem vigasztalódott meg. Törte a fejét, mit csináljon, hogy kedvére cselekedjen a vén hóbortosnak. Vitatkozzon vele, hogy akármit is mond, biztos a jövő a téeszben? Felesleges. Akár a falrahányt bor­só. Hisz éppen ez az érdekes az egész dologban, hogy annyi min­dent összeolvas az öreg, s csak nem okosodik tőle. Mi az isten­nyilának is vették fel annakidején a dolgozók esti iskolájára, hogy megtanuljon írni. olvasni, ha egy­szer nem olyat olvas, amiből okul­na, s nem arra használja a tudo­mányát, amire kellene! S ráadá­sul olyan kapzsi lett, mióta jől megy a sora azon a tíz hold föld­jén, hogy tán még el is kuláko- sodna, ha módja volna rá. Ment, vitte a bánatát egyenest a DISZ-be. Leült egy sarokasztalnál a rádió mellé, s olyan keserves arcot vágott, hogy Fehér Sanyi, a DISZ-titkár nem is hagyta szó nélkül. ■— Tán ecetes uborkát nyeltél? — Ne viccelődj! ■= mérgelődött Lajcsi. — Hát mi bajod? — Semmi. — Látom. No csak ki vele! S addig nógatta Lajcsit, amíg szépen sorjában mindent elmon­dott. Fehér Sanyi megvakarta a fejebúbját, ami azt jelenti nála, hogy jobban igénybeveszi az eszét, mint máskor. — Az árgyélusát! Mit ki nem talál az öreg. Ilyet nem is hallot­tam. Akár a mesében... Bizony, nehéz dió. Hanem tudod mit? Gye­rünk Köves elvtárshoz, majd ki- ókumlál ő valamit. Úgy is tettek. A párttitkár vé­gighallgatta őket. Kicsit gondolko­zott, aztán elmosolyodott. — Csak ennyi az öreg kívánsága? — Hogyhogy „csak”! — Hisz ennél mi sem egysze­rűbb. No, hát ne szomtyolodjatok el mindjárt, ha egy kis bökkenő akad az életben. Túljárunk mi az öreg eszén. Ha ő ravasz, mi is azok leszünk. Mi nem a régi köny­vekből ravaszkodunk, hanem.. -. Figyeljetek! összedugták a fejüket, s meg­hányták, vetették a dolgot. (S hogy mi lett a vége? Hát majd megtud­juk a végén, csak tessék türelme­sen továbbolvasni.) * SZOMBATON KÉSŐ délután be­toppant Kerekes Lajcsi Tóbiásék- hoz. — Jóestét, András bátyám! ~ Neked is, fiam. Hát elgyiMét? El. — Oszt állód az alkut? Akkor fogd be a lovakat! — Van még idő. Gyerünk, igyunk élőbb egyet a földművesszövetke­zetben. — A szád, azt látom, elég nagy — gúnyolódott az öreg. — Hanem mi lesz a kívánsággal? Rövid ám ■ az idő, — Bízza rám — mondta Lajcsi fölényes biztonsággal. Azzal át­mentek egy pohár borra. Kettő is lett belőle. Egy óra múltán szép csendesen, ráérősen visszaballagták, Lajcsi befogta a két sárgát és a saroglyába dobta az ékét. ♦ ÉJFÉL TÁJBAN az öreg forgo­lódni kezdett az ágyban. Hej, mi­nek is ígérte oda a lovat! Még tönkre teszi. Hiszen tiszta bolond­ság az egész. Ugyan, hogy szánta­ná fel egy éjjel két lóval azt a föl­det. Ilyet még ő se tett, pedig nagyra tartja gazdatudományát. Kikászálódott az ágyból azzal a szándékkal, hogy meglesi az ese­tet, s ha látja, hogy a fiú nyúz­za a lovakat, bíz ő elveszi tőle. Hanem amint kilépett volna az aj­tón, uramisten! valami kisértet hu­hogott rá! Úgy berántotta maga mögött az ajtót, hogy majd kiesett a sarkából. S valahányszor kilépni próbált, ugyanígy járt. Ott dider- gett hát az ajtón bélül egy szál len­ge magyarban. Már derengett az ég alja, amikor kocsizörgést hallott az udvaron. Meg suttogó szavakat. Nagy óvato­san, kilesett az ajtó résén. Kisértet sehol, ellenben a Lajcsi gyerek épp a lovakat vezérli az istállóba. No­sza kifelé! Nézi a lovakat, — még csak nem is gőzölnek. Az angyalát! — Mutasd a markod! Bíz azon egy karcolás sincs, nem­hogy hólyag lenne. Hát ilyet még nem tapasztalt, mióta Tóbiás And­rás a neve. Mert bizony ő min­dig a markát köpdösi szántás wtán, meg a lovak is ugyancsak lógatják a nyelvüket. Most meg semmi! — Aztán felszántottál?-- Fel. Milyen? Nézze meg. No, jőjcakát, And­rás bátyám. Az öreg rohant a földjére, épp csak a nadrágot kapta magára. Hát a szeme majd kiesett a csodálattól. Bíz az fel volt szántva, de hogy! Úgy, ahogy ő sohase szántotta. A keservit ennek a Lajcsinak! ★ SZEPTEMBER elején újból be­állított Lajcsi. Nem egyedül jött, vele volt Hajnal Bálint is, a szö­vetkezet elnöke. — No, András bátyám, öltözzék — így Lajcsi. — Már minek, hiszen fel va­gyok — csodálkozott az öreg. —• Az igaz, de ünneplőbe. — A kórságnak. Hájszen nincs ünnep. — Debizony az van. Pestre uta­zunk! —Éne? Méghogy mi? Aztán mi­nek? — Ne kérdezzen semmit, csak öltözzön,! — Öltözik a nehézség, mii bo- londériáztok velem! — No, csak ne háborogjon, And­rás bátyám, — pirongatta az elnök. Akarja-e látni a disznót? ■— Melyiket? — Amit a Lajcsi gyerek hizlalt. — Ohó! Azt igen! Akkor gyerünk. — Pestre? — Oda. Addig beszéltek az öregnek, míg végül kötélnek állt. Kezébe nyom­ták a vonatjegyet, s elindultak. Hanem sajnálhatja, aki nem lát­ta, milyen ábrázatot vágott Tóbiás András, amikor a fővárosban a mezőgazdasági kiállításon meg­látta. a Marcit. Megállt előtte, s szinte csámcsogva gügyögte körül a disznót. — Ej, no, hát csakugyan te vol­nál az, Mard? Az árgyélusát, hát alaposan felfújt ez a Lajcsi gyerek. Igazában te volnál? Semmi kétség, hiszen az orra tö­vén most is ott feketéink a szőrpa­macs, csakhogy éppen megnöveke­dett a pofájával együtt. Aztán meg, mikor barátságosan ráröfö­gött a Marci, még a maradék két­sége is elszánt: __ — Az hát, a Marci — mondta örvendezve, s dölyfösen kihúzta magát, hadd lássák, hogy neki it van valami köze éhhez a fiúhoz,, aki ezt a testvérek között is négy mázsás kocát nevelte. Fennhangon olvasni kezdte a tábláról: Marci, 420 kilogramm, Kerekes Lajos hiz­lalása. Azám, a Lajcsi gyereké. S nem állhatta meg, hogy oda ne súgja a mellette állök egyikének, hogy a Lajcsi gyerek nem más, mint az, aki itt áll mellette, s az ő jövendőbeli ve je. Ez ám a gazda! Érti a dolgát! Téesz tag! Hanem erre már áldomást is kell inni. No, kocsmában meg éppenség­gel nincs hiány Pesten. És amilyen jól esik az itóka ebben a ménkő nagy faluba, amelyben Tó­biás András még sohasem járt, hát úgy illő, hogy elismerőleg nyilat­kozzék Kerekes Lajcsi gazdaművé­szetéről. * TÓBIÁS ANDRÁS ugyancsak nyitogatta a szemét a faluban. Mert mostmár semmi kétség, ez a ravaszdi Lajcsi — ejnye, de kedvé­re való vő! — az utolsó kívánsá­gát is teljesíteni fogja. Bíz 5 neki adja a lányt, de neki ám! Hol ta­lálna ö ilyen gazdát a faluban? Hozzáképest csak kismiska a Bak­tat Feri a maga nyolc holdjával.. ■. Dehát hol az ördögbe a ház? Me­lyik a sok közül? Hisz épül itt most annyi, de annyi, hogy szám­lálni is nehéz. Egy része az állam- kölcsönök sorsolásából, mert olyan szerencsés ez a falu, hogy ugyan­csak hullották az öt-, meg a tízez­resek. A felvégi Kovács meg — annak volt csak igazán szerencséje! — egyenest huszonötezret vágott zsebre. Tudomása szerint azonban a Lajcsi egy fillért se nyert. No, tán mégse teljesül az utolsó kívánsága? Hát hiszen el is engedné már ezt annak az ördöngős gyereknek. Csakhogy nem addig a‘. Egy szép napon Kerekes Lajcsi újból betop­pant Tóbiás Andráshoz. — No, András bátyám, hát néz­ze meg a házat is! Tóbiás András meg is nézte. El is hült benne a vér. Ez aztán ház! Kívül is, meg belül is. Tán még —- no nézd, hát persze! — az övé­nél is különb! Nagy örömmel bele­csapott a Lajcsi tenyerébe. — No fiam, hát keblemre! Tied a lány! * MIELŐTT a történet végére ér­nénk, el kell mondanom, hogy amit eddig írtam, azt hallomásból tu­dom. Ami pedig ezután következik, annak magam is szem és fültanu- ja vagyok, mert véletlenül bele­csöppentem a lakodalom kellős kö­zepébe, s már jegyzem is a je- gyeznivalókat. Jő a kedély — hiszen van mitől. Az új házaspár ott turbékol az asztalfőn, Lajcsi szorongatná a Ma­rika kezét, de az el-elhúzza az il­lendőség kedvéért. Mellettük és kö­rülöttük e história főszereplői fog­lalnak helyet: Tóbiás András, Kö­ves elvtárs, Fehér Sanyi, Hajnal Bálint, meg a többiek. Az öreg Tó­biás nyelve ugyancsak szaporán pereg a bortól, s egyre követelőzik: — Mondd már.;. hukk. s, hogy az ördögbe csináltad? Lajcsi, meg a cinkostársak össze­somolyognak. — Szórnál, apám, ugye az volt a tét: bizonyítsam be, hogy jó gazda vagyok, jobb mint maga, s mellet­tem biztos a jövője Marikának, es Ehe.. s “ És bebizonyítottam? s Be. — Az nem számit, hogy miként-, ugye? r— A te dolgod. — Hát hallja: Amíg a maga két sárgája a téesz istállójába ropog­tatta a szénit (de még hogy! haza se akartak indulni hajnalban!), ad­dig a DISZ-brigáddal felszántot­tuk a földjét — traktorral; a kiál­lításon meg a Mard nem a maga Mardja volt, hanem a téesz Marci­ja, a törzskönyvezett koca — de az én nevelésem; ami pedig a házat illeti? Hát kölcsönt vettem fel az államtól, s esténként, dologidő vé­geztével mi, fiatalok összeeszkábál- tuk. S amint látta, nem is akár­hogy! Hát így volt.., Az öreg Tóbiás hirtelenjében nem tud okosabbat cselekedni, le­hajt egy pohár bort. S ahogy vé­gighurcolja tekintetét a körülötte mosolygók arcán, rádöbben, hogy ezek valamennyien összeesküdtek ellene. Néz bambán, nagy szemek­kel, aztán kényszeredetten vigyo­rogni kezd, majd óriási hahotában tör ki. S úgy csapkodja tenyeré­vel a két combját, hogy csak úgy reng bele az egész teste, — Azt a krucifix. hát még ilyet! No, ti rászedtetek. De azért jó gazda vagy.. hukk.. -. belátom. Az anyátokat.. tán még magam is közétek állok a végén. Hanem fiam, ha akkor nincs az a kisértet,•.$ No erre tör ki igazán a kacagás± Fehér Sanyi lekapja az asztalte­rítőt, fejére borítja, s elkezd ék­telenül huhogni. — Hogy nézett ki az a kisértet, András bátyám? Igy-e? — Hű, a gézengúz! Nesze neked kisértet, zsupsz egy pohár bort a nyakába! Mindent megbocsátott már Tó­biás András, csak a Mard sehogy sem megy a fejébe. Hogy ő, ta­paszdalt gazda léiére ekkorát té­vedett. Hát igaz, ilyen jószágot ő soha nem nevelt, dehát , i-. — Osztón mondjátok csak, hol az én Mar dm? — Itt-e, a tányéron, előttünk! Mert olyan kehes kis jószág volt az, hogy soha nem hízott volna akkorára, mint amit most ad he­lyette cserébe Kerekes Lajcsi az ő saját háztájijából. Még tán akko­rára is hízhati mint a Maréinak vélt Mard. t: HMKÓ JáHOS SRJÓSZENTPÉTERI GAZDA ELMONAJfl! miért jeyijzrtt mindig ázlaz&en hékeköl esönt Ma zajlik le Egerben a IV. Béke­kölcsön harmadik sorsolása: Ilyen­kor az emberek izgatottan nézege­tik kötvényeiket, számolnak, tervez­getnek, mire fordítanák a pénzt, ha a kis úttörő az ő kötvényük számát húzná ki a szerencsekerékből. Han- kó János 8 holdas, fiatal sajószent- péteri gazda is éppen egy fiókos sublótban keresgél valamit, amikor meglátogatjuk; — A kötvényeimet nézegetem — mondja: — Olyan érzésem van, hogy most az egri húzáson én is nyerni fogok: e— Bizony jól jönne valami nagyobb összeg — magyarázza: —» A házra ráférne már a csinosítás, aztán gaz­dasági szerszámokat is szeretnék vá­sárolni. Persze ha nem nyerek >— teszi hozzá — akkor is meglesz, te­lik rá az idei termésből: ■— Van-e sok kötvénye? f— Van néhány — feleli szerényen. — Eddig még minden évben jegyez­tem 300—400 forintot, tavaly pedig 500-at. Sok mindenről beszélgetünk: kis gazdaságáról, a falu életéről, hogy parkosítani is kellene a Béke-kertet, rendezni a piacteret. így aztán be­széde fonala megint csak visszaka­nyarodik a békekölcsönhöz: Amikor a tavalyi rossz termés mellett is 500 forintot jegyzett, vol­tak olyanok, akik megállították az utcán és megkérdezték: miért jegyez­tél annyit, kevesebb is elég lett vol­na. Akkor Hankó János válaszul el­mesélte, amit nemrégiben katona­évei alatt látott az országban: Volt a Tiszalökl Erőműnél, látta Sztálin- várost, Diósgyőrt és Budapestet: ■— Saját szememmel győződtem meg arról — mondotta szomszédai­nak —, hogy mennyi erőfeszítésbe kerül amíg felépül egy város, elké­szül egy gyár.;; Bizony minden gaz­datársamnak látnia kellene, hogyan dolgozik a munkásosztály. S a mun­kások nemcsak a munkában álltak helyt. Éppen a békekölcsön-jegyzés idején voltam Sztálinvárosban; Reg­gel 7 órakor írta fel az első munkás minden évben szívesen csont; békeköl­Közületek! Vállalatok! Figye­lem! Füstcsövek bármilyen mé­retben és mennyiségben besze­rezhetők szövetkezetünknél. Mis­kolci Vasipari Ktsz. János u. 34. Arany a nevét a jegyzési ívre és délután 3 órakor már alig maradt néhány munkás, aki ne jegyzett volna. Ak­kor elgondolkoztam.:: Az ország épí­téséből nekünk is ki kell vennünk részünket. Hiszen forintjainkból a tni falunkban is épül egy és más.; Ezért jegyzek én, Hankó János hcsibjo*-' ■Ji*, fuMik MMWCStfrSiffAMf» SEPTAMIN FERTŐTLENÍTŐSZER ★ Gyártja: TISZTPSÉG SZflPPüHGYflR Kérje szak üzletben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents