Erzsébetváros, 2014 (23. évfolyam, 1-18. szám)
2014-04-24 / 6. szám
16 Erzsébetváros 2014. április 24. www.erzsebetvaros.hu • www.erzsebetvarosimedia.hu Portré Érdemes Művész kitüntetést kapott Für Anikó Az Örkény István Színház művésze legelőször szeretteivel osztotta meg az örömhírt, mert nem tudta magában tartani, hogy Érdemes Művész kitüntetést kapott. Az elismerést nem célnak, hanem következménynek tartja, és nagyon büszke rá. Für Anikóval egy előadást követően, az öltözőjében beszélgettünk. Gratulálunk a kitüntetéshez! Mi volt az első reakciója, amikor megtudta, hogy megkapja a díjat? Nagyjából az, ami szerintem hasonló helyzetben mindenkinek: gyors szívdobogás, szaporább légzés és természetesen öröm. Az elismerés mindig jól esik, hogy triviális hasonlattal éljek: a ló sem azért fut, mert kockacukrot kap, hanem azért, mert szeret futni, ettől még persze a kockacukor is jól esik neki. Az elismerés tehát nem cél, csak következmény lehet. Mennyire felelősség is ez a díj? Felelősség jól csinálni, amit csinálok, én huszonöt éve igyekszem ezt tenni. Nem gondolom, hogy ez plusz terhet tenne a vállamra, egyszerűen jó érzéssel tölt el, tényleg nagyon jól esik. Kezdetektől az Örkény Színház tagja. Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy vált? Egyrészt – vesztemre vagy szerencsém re – hűséges típus vagyok, szeretek kötődni. Másrészt pedig, azt hiszem, az ember onnan kívánkozik el, ahol – csúnya kifejezéssel élve – nem megfelelően használják. Amikor pályakezdő voltam a Madách Színházban, alig győztem a rám bízott sok jó feladatot. De bármilyen jó dolgom volt is, egy idő után változtatni szerettem volna. Újítani, más közegben, más kollégákkal, más rendezőkkel kipróbálni magam. És akkor megtörtént a csoda: az intézmény, ahol a pályámat kezdtem, pont úgy változott meg, ahogy szerettem volna. (Az Örkény István Színház 2004. szeptember 21-én alakult a korábbi Madách Kamara Színházból – a szerk.) Azt gondolom, hogy az Örkényben igényes munka folyik. Az itt dolgozók – az igazgatótól a kellékeseken át a hangmérnökig – mindegyikében érzem az elhivatottságot, ez tesz bennünket alkotó közösséggé. És a közönség érzi ezt. Mióta dolgozik együtt Mácsai Pállal? Huszonhat éve, főiskolás korom óta. Nyomdafestéket nem tűrően tudnám dicsérni, de az mégiscsak furcsán venné ki magát. Inkább csak annyit, hogy az ő személye nekem garancia a minőségre. Pontosan miben nyilvánul meg ez a minőség? Viszonyulás ahhoz, amit az ember éppen csinál. Elhangzott itt az este (Für Anikóval az Anyám tyúkja előadást követően beszélgettünk – a szerk.): „Jót s jól. Ebben áll a nagy titok.” Én is ebben hiszek: szeretem „nagyon csinálni” a dolgokat. Például mosogatni is csak „nagyon” tudok, vagy igen, vagy nem. Ha már csinálom, akkor teljes gőzzel, mert számomra úgy van értelme, akkor ad örömet. Jelent Önnek pluszt, hogy a színház Erzsébetvárosban van? Nekem inkább a VI. kerület jelent valamit, hiszen a Király – anno Majakovszkij – utcába születtem. Vicces dolog, hogy az utca másik fele viszont már a VII. kerület. Nem hiszem, hogy sokan dicsekedhetnek azzal, hogy két kerületben is járnak, pedig csak átmennek az utca túloldalára. Erzsébetváros egyébként Budapest kellős közepe, egy állandóan lüktető környék. Jó, hogy ehhez méltó külsőt nyer végre a Madách tér. Láttam a tervet, alapvetően tetszik, bár úgy gondolom, talán több fa kellene, mert a belvárosnak több oxigénre van szüksége. Mi az, amit úgy érzi, meg kell még tanulnia? Sok ilyen van. Mint a jó pap, de a jó mérnök, a jó paprikatermesztő meg a jó szobrász is, mindenki holtig tanul. Egy színésznek annyiban más a helyzete, hogy saját maga a nyersanyag ehhez: el kell döntenie, megpróbálja-e átlépni a saját árnyékát. Ön szerencsésnek tartja magát? Ennél kicsit mélyebben gondolkodom a világról, nem hiszem, hogy leírható lenne az élet a szerencse kategóriájával. Ez több annál, sokkal több. Fotó: Nagy Gergő