Erzsébetváros, 2003 (12. évfolyam, 1-24. szám)
2003-07-11 / 13. szám
2003/13. szám HELYTÖRTÉNET 17 Ádám Lajos a hajdani Vilma királynő útján lakott Híres sebész otthona a Városligeti fasorban A dám Lajos 1879. május elsején a Hont vármegyei Ter- genyén született. Az izraelita vallású ifjú az orvosi pályát választotta, 1904-ben avatták orvossá. A Rókus Kórházban segédorvos, majd az I. számú Sebészeti Klinikán 1912-től tanársegédként dolgozott. A zsige- rek sebészetének témájából egyetemi magántanári képesítést szerzett. 1926-tól főorvos, az István Kórház III. számú Sebészeti Klinikáját vezette. Bár kilépett a zsidó hitközségből, ennek ellenére az egyetemi ifjúság egy része tüntetett a nyilvános egyetemi tanári kinevezése ellen. Az egyetem tanácsa, a minisztérium és a kormányzó azonban bizalmába fogadta. A tudományos közleményeivel ekkor már európai hírnévre tett szert. A helyi érzéstelenítéssel végzett műtétek hazai elterjesztésének a kezdeményezője volt. Százötven olyan tanítványa volt, akik később művészi szinten operáltak. Adám alacsony ember volt, egy fadobozon állva operált, kortársai a sebészi kés művészének tartották. Közel százezer műtétet végzett. A munkahelyén csak a szegény sorsú betegeket operálta, a tehetősebb magánbetegeit pedig a Vas utcai Pajor Szanatóriumban. Molnár Béla, a Zsidó Kórház vezető sebésze tréfásan jegyezte meg, ha a Pajor Szanatórium folyosóin sétált és egy beteg jajgatását hallotta: „Itt akkor Adám professzor operál!” Ez azonban valóban csak tréfa volt, ugyanis Adám helyi érzéstelenítéssel, fájdalommentesen operált. Vastagbél műtétéire tódultak a betegek. Egyaránt operált módos parasztot és angol herceget. Amerikából is jöttek hozzá az orvosok, hogy ellessék a technikáját. A II. világháború után a Nemzetközi Sebésztársaság vezetőségi tagjaként is tevékenykedett. Az Erzsébetvárosban lakott, szép kertes háza a Vilma királynő út 35/b. (mai Városligeti fasor) száma alatt állt. Adám Lajos professzor 1946 nyarán vastagbélrákban megbetegedett, 67 éves korában 1946. november 17-én elhunyt. A Kerepesi temetőben helyezték nyugalomra. Házát az 1950-es évek végén (akkor az utca neve Gorkij fasor volt) szórakozóhelynek alakították ki. Az épületi szalonban a Moszkva osztályon felüli étterem egész évben este 22 órától reggel 5 óráig fogadta a vendégeket. Jazz zenére táncolhattak hajnalig. A kerthelyiség csak nyáron tartott nyitva. Itt énekelte az 1960-as években Német Lehel és Kovács Erzsi fergeteges sikerrel a népszerű slágereket. Pilinyi Péter Heti hét forintot kapott egy szövősegéd Az első gyár Erzsébetvárosban 220 éve annak, hogy 1783. júniusában a Spanyolországból ideszármazott Valero testvérek - Tamás és István - megvásárolták a Leyre András tulajdonában lévő, a mai Király utca, Akácfa utca, Dob utca és Kürt utca által határolt területet, mégpedig két egyenként kétholdas részre osztva, mindegyiket külön az egyes testvérek nevére. Miért volt szükségük erre a tízezer négyszögölre az akkor még eléggé elhagyatott pesti külvárosban? Hiszen ezt a környéket a korabeli hivatalos leírás így jellemezte: „Terrénum sabulosum, sterile et incultura”, azaz homokos, terméketlen és megmüveletlen. A Valero család, mielőtt Pestre telepedett volna már Bécsben és Baján is kísérletezett a spanyol földön már régóta virágzó hemyóse- lyem készítésével. Valószínűleg azért döntöttek Pest mellett, mert a Városerdő - a mai Városliget - és közterek zöme a selyemhernyónak nagyon kedves eperfákkal volt beültetve. Első kisebb üzemüket 1776-ban egy terézvárosi üres telken építették fel és hét szövőszékkel elkezdték a munkát. Iparkodásuk eredményes volt és hét év múlva megvásárolták az említett területet. Erzsébetvárosi új gyárukban Valeroék a termelést már 23 selyemszövőszékkel, 90 fátyolszövőszékkel és 1800 orsóval folytatták. Nem tagadhatjuk, hogy a kor gyári szokásainak megfelelően nagyrészt gyermekeket foglalkoztattak. 1787-ben 190 munkásból mindössze 44 volt felnőtt! Mindenesetre ha nem is helyeselhető, de kifizetődő volt a gyermekmunka, mert a vállalkozás szépen fejlődött, a selyem és a fátyol mellett bársonyt és különböző szalagokat készítettek, és minden új termék a gyár újabb bővítését igényelte. A század végére a gyár már 3000 orsóval dolgozott, ami háromszáz embernek jelentett kenyeret. Szép, impozáns volt a gyár külső megjelenése is. P.K. Vasquez ránk maradt metszete szerint inkább kastélyra hasonlított, mint a korabeli dísztelen , funkcionális gyárépületekre. Ennek oka a környék akkor még erősen mezőgazdasági jellegében keresendő. Valószínűleg id. Zitterbarth Mátyás, a kor kedvelt és foglalkoztatott építésze emelte az „U” alakú, egyemeletes épületet, amely hétablakos rizalit- jával (homlokzatával) mint a földesúr lakhelye emelkedett a szántóföldek és a szerény házacskák fölé. Amikor pedig Hild József pavilonokat csatolt hozzá, az már mintegy a reformkor hajnalát jelezte 1824-ben. Már 1815-ben olyan terjedelmes volt a gyártelep, hogy utcát nyitottak az oldalában, amelyet természetesen Valero utcának neveztek el (ez a mai Kürt utca). Saját termékeik árusítására két üzletet nyitottak Pesten, a tulajdonos Valero Antal tevékeny részt vállalt Kossuth Lajos védegyletének hazafias munkájában is. 1844-től a gyár székháza a belvárosi klasszicista palotába került át (ma Honvédelmi Minisztérium). A szabadságharc bukása után meg is szűnt. Talán szerencsésebb lett volna az Erzsébetvárosban maradni? Róbert Péter
