Erzsébetváros, 1997 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1997-12-22 / 17. szám
8 ERZSÉBETVÁROSI EMBEREK mim. szám Bach, Mozart, kacsa és töltöttkáposzta Antal Imre karácsonya Százegy év Margójára Szereti Erzsébetvárost, hiszen az Erzsébet név amúgy is nagyon kedves neki, az édesanyját hívták így. Akit becsületes pedagógus munkájáért még 1953- ban jutalmaztak meg a Damjanich utcai kétszobás, rosszul leválasztott lakással. - A mai napig itt élek, és itt is fogok már élni az idők végeztéig - sóhajtott fel huncutul “mindenki Imruskája”, Antal Imre. - Amúgy éppen megfelelő utca egy ilyen agglegénynek a Damjanich, közel a Belváros, a Városliget szintén, meg a. “Paprika”, s vásárlás szempontjából sem utolsó. A hentestől, csemegétől, a postán, gyógyszer- táron át egészen a ruhatisztítóig minden van.- Mi lesz a karácsonyi menü?- Szenteste szigorúan csakis kacsa, és töltött káposzta. Természetesen magam csinálom. Másnap pedig egy baráti házaspárhoz vagyok hivatalos csirkepaprikásra galuskával. Nyomatékosítom, galuskával, nem pedig holmi pilinszka nokedlival...- Gondolom, nem csak evéssel tölti a szentestét?- December 24-ike egyes-egyedül az e- nyém... Értse: bezárkózom, kihúzom a telefont, este Bachot, Mozartot hallgatok. Ja, és aznap díszitem fel a fenyőfát is. Túl vagyok a nagytakarításon, amit annyira utálok, de ragaszkodom hozzá, hogy “sajátkezüleg” csináljam.- Ráér, hiszen nyugdíjas...- Hogyne, elvileg. Mióta nyugdíjaztak ötször annyi a dolgom. Fellépés fellépés hátán, mindenhol. Hogy mikor lesz időm takarítani, azt még nem tudom. A mosást már elkezdtem.- A televízióban láthatjuk még?- Állítólag jövőre havonta jelentkezik a Szeszélyes évszakok, és indul a hazánkban élő 14 kisebbség népi kultúrájáról egy új vetélkedősorozat is, amelynek a konferansziéja leszek. (L.P.) Született 1896júliusában... - Most picikét rosszul nézek ki - mondja Demcsák Sámuelné, Margó néni,- a 75 éves lányom pár napja jött ki a kórházból, s azért vagyok ilyen megviselt - pityeredik el a végére. - Hogy jól nézek ki? Igen?- csillan fel egyszerre a szeme, - pedig a százkettedikben vagyok - büszkélkedik, miközben sandítva Julikára, az ápolóra néz. - Tíz éve már, hogy fel sem tudok kelni a súlyosbodó derkumom miatt - hajtja fel a takarót, s mutatja felpuffadt lábait. - Hogy meséljek is egy kicsit? - lendül bele, - borzasztó a világ... Árván kerültünk fel Csepregről, majd elmentem cipőfelső- részkészítő-inasnak, s 22 évesen már a Belvárosi Cipőszalonban dolgoztam. Férjhez mentem, de ‘22-ben meghalt a hitvesem, s a nyolchónapos Margókámmal az ölemben jártam a munkahelyre, mert nem volt akkor olyan, hogy gyes. Semmise volt - háborog. - Négy éves özvegységem alatt húsz kilót fogytam! Majd hozzámentem, muszájból, egy önálló szakmabelihez. Ja, s ott voltam ám Ady, meg Kossuth, Gömbös temetésén, a lova ment utána gyászlepellel. Nem volt akkor autó, gyalog mentünk a temetésre. Autó? - legyint. - Gyalog jártunk, a Ligetbe .is. Kocsit csak a Stefánia úton láttunk - nevet. - Képzelje, József főhercegéknek nálunk adták le az ebelasztincipőkre a rendelést. Emlékszem, 25 korona borravalót kaptunk, akkoriban háromba került párja - törnek elő csapongva emlékei. - ’53- ban halt meg a második férjem, a szíve vitte el. S miként éldegél mostanság a Wesselényi utcai kis “lyukban”, ahol mellesleg már hatvan éve lakik Margó néni? Ahogy Julika mondja, az evés körül forog az élete, amúgy olvasgat, rádiózgat-tévézget, sőt kiterjedt levelezést folytat, mi több szavazott is. A karácsony? Semmi különös, olyan mint a többi - esetleg felnéz az 50 éves unoka... A sikk iskolája Negyven éve látogatják a Wesselényi utcai táncstúdiót a sikkes mozgásra adó szülők csemetéi, nemcsak Budapestről, hanem a környező kisvárosokból is, de beiratkoznak néha még negyvenedik évükön túljáró felnőttek is, akik azt remélik, és valamelyet jól tudják, hogy a harmonikus testmozgás, a színpad és a zene szeretete a mindennapi személyiség hasznos összetevőjévé lehet. Az “igaz”-i vonzerő Igaz Luci a maga behatárolhatatlan ifjúságával, (“húsz múltam, amíg táncolni tudok”) fáradhatatlanságot és örök derűt sugárzó táncpedagógusi személyiségével. 1957 óta (ekkor utalta ki a tanács a Wesselényi utca 41.-ben a termet) nyuszik sokezre botladozott végig az évadvégi balett vizsgán, a nevetés szeretteii könnyeit csalva a közönség szemébe, hogy néhány év múltán igényes tánckoreográfiák értő tolmácsolójává legyen. Igaz Luci 14 éven át volt a Maxim bár koreográfusa. A Wesselényi utcai táncstúdióban felnőtt növendékei közül sokat vitt magával a revü színpadra. Az időtájban világnagyságok is vettek órát tőle, mint például Silvia Cristel, aki a Mata Hari film főszerepében Budapesten forgatott. Itt sírt az első óra előtti reggelen a táncstúdió öltözőjében, kételkedvén tánctehetségében. Aztán mégis minden sikerült. Igaz Luci rakta rendbe az ugyancsak itt filmező Chri staffer Cessenov táncmozdulatait (“úgy taposott a lábamon, hogy csak na!”). A világ közben változik, új ritmusok, új melódiák, új táncok jönnek divatba. Igaz Luci beépíti ezeket is a maga koncepciójába, melyben a klasszikus balett, a sztepp, a torna-akrobatika, a színpadi tánc dominál. Stúdiója nem társastánc iskola, hanem a test harmóniájának műhelye, efféle plusznak leginkább a lányok érzik szükségét. A tánciskolában a csapat fele petrezselymet árulna. Itt azonban nem az ismerkedőn van a hangsúly, és a színpadon a sok lány mellett jól mozgatható a viszonylag kevés fiú. A múló világgal a zongorakísérő is eltűnt, átvette a helyét a magnó (“sose hittem volna, hogy egyszer a hátam mögé nyúlva is ki-be tudom kapcsolni”). Luci kortalan, szeretteljes mozdulatai átfogják a világot, ezt a századot, és láthatólag velük kezdődik a jövő évezred is.
