Erzsébetváros, 1995 (3. évfolyam, 1-17. szám)
1995-08-18 / 11. szám
Tolnai Ernő befejezi Zárás előtt az epedakészítő-műhelyben Tolnai Ernő a maga 52 évével fiatalnak számít a tradicionális iparosok között. Annál ritkább és érdekesebb a mestersége: epedakészítő.- Az epeda vékony acélhuzalból kézzel font ágyrugó - magyarázza szabatosan Tolnai úr, aki szerint ő ugyanazt csinálja (kissé durvább formában), mint a horgolok, vagy a kötők. S hogy meg is mutassa a műveletet, rögtön oda is lép a Bethlen Gábor utcai műhely hátsó sarkában álló gépeihez. Legelőször is orsózza az acélhuzalt, azaz egy ügyes masina segítségével spirálformába hajlítja. Ezután következik a kézzel fonás, amit fakeret és vas tartórudak segítségével boszorkányos gyorsasággal végez el a mester. - Egy átlagos heverőre 37 sornyi fonott huzal kerül - mutatja a már elkészült epedákat, amelyek odébb várnak gazdáikra. - Csak az a baj, hogy az acél kikészíti az ember kezét. Az utolsó művelet a keretezés. Ez már embert próbáló feladat, nem csoda, hogy az epedakészítés hazai „hőskorában”, az ötvenes években általában férfiak végezték. - A Pestre feljött vidéki asz- szonyok fonták közben a huzalokat - emlékszik vissza Tolnai úr. 0 egyébként úgy tudja, az epeda divatja eredetileg Németországból származik. Állítólag a II. világháború előtt úgy reklámozták ezt a terméket, hogy úthenger ment át a kész ágyrugókon. Azok pedig egy pillanat alatt eredeti formájukra ugrottak vissza. A jól elkészített szerkezet pedig akár 15-20 évet is kibír. Ez pedig ugyebár jóval olcsóbb, mint új és új heverőket vásárolni. A mester már gyermekkorától megismerkedett ezzel a szakmával. - Sokan voltunk testvérek és nekem szükségem volt egy kis mellékkeresetre - mondja -, így az iskola mellett triciklivel szállítottam a már elkészült epedákat. Azután egy segéd mutatta meg, hogyan kell készíteni őket. A hatvanas évektől indultam el a „szamárlétrán”: sok mesternél dolgoztam tanoncként, segédként. Utoljára a Terézvárosban, a Dessewffy utcában egy öreg bácsinál, s később özvegyi jogon a feleségénél. 1985-ben, közel tíz éve azután rászántam magam: végre önállóan dolgozom tovább. Tolnai úr szerint máig nagy a kereslet az epeda iránt. Vevői pedig egyáltalán nem csak az idősebb generációkból kerülnek ki. - 1970-ben a sodrony gyárban végleg megszüntették az epedakészítést - világít A, - s azóta ott csak vastagabb, svájci gépekkel készíthető rugókat (boneleket) gyártanak. A korábban ezzel foglalkozó szövetkezetek is felbomlottak. Ma Pesten rajtam kívül csak egyetlen helyen lehet méretre készített epedát rendelni. Az is igaz viszont, hogy egyre kevesebben kopogtatnak ma egyedi darabokért: a habszivacs kiszorít mindent. Pedig az magába szívja a nedvességet és a rossz szagot is.- A Kádár-korszakban azért élt másod- osztályú állampolgárként az ember, mert iparos volt, most pedig azért, mert szegény- foglalja össze „történelemszemléletét” a mester, úgy emlékszik: néhány évtizede a műhelyek alkalmazottai nem is kaphattak például OTP-segélyt Magyarországon. Most pedig az emberek, a korábbi kuncsaftok - pénz híján - vánkosokat tömköd- nek az elszakadt rugók helyébe javítás helyett. Más ok miatt is nehezebb ma a mestereknek: 10 esztendő alatt például 810-szeresére szökött fel a jó minőségű acélsodrony ára. Hamarosan úgy tűnik, mindörökre bezárt az egyetlen VII. kerületi epedakészítő- műhely. - Amint megveszi valaki a bérleti jogot, végleg befejezem - fogadkozik Tolnai úr. A döntés oka nem a csökkenő forgalom, hanem a betegség. Annyi esztendei kemény munka után pihenni vágyik az iparos megterhelt szervezete... (binder) A ZSIDÓ BUDAPEST- egy könyv Budapest zsidóságáról Az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszak azóta is felülmúlhatatlan gazdasági fejlődést eredményezett, és ezzel elválaszthatatlanul összefonódva kulturális, s általában szellemi, tudományos teljesítményeket. A hazai modernizációs törekvések és a polgárosodás egyik, nem kizárólagos, de markáns hajtóereje a zsidóság. Azok, akik a reformkortól növekvő hullámokban találtak nemcsak menedéket, hanem hazát is Magyarországon. A nyelv átvételével együtt nő az érzelmi és kulturális azonosulás. A kiegyezés évében, Budapest a 17. helyet foglalta el a kontinens nagyvárosainak a toplistáján. Ezt követően a századfordulóig a leggyorsabban növekvő metropoliszként a 8. helyre küzdötte fel magát. Akkor a lakosságának létszáma 733 ezer volt, mintegy egyötöde zsidó. A választásra jogosultaknak majd 20 százaléka került ki közülük. Szerepük a kulturális életben, valamint a gazdaságban, a tudományok területén jóval meghaladta a számarányuk szerinti mértéket. Mindezek miatt jogosult, és pozitív értelemben az ajánlott két kötetes könyv címadására: A zsidó Budapest (Budapest, 1995). A főváros lakossága nem tudja, hogy jártában-keltében mennyi építészeti és kulturális emlék, s műszaki érték mellett megy el nap mint nap, amely annak idején zsidó hozzájárulás volt a magyar főváros, és általában a hazai tudományos és szellemi élet fellendítéséhez. Az emlékezet - ha létezik egyáltalán - ma már a legtöbb esetben nem tartja számon ezek ilyen fajta megkülönböztetését. Nem lehet tehát létalapja napjainkban sem az ilyen fajta rossz emlékeket ébresztő megkülönböztetéseknek. Ezért ajánlható ez a könyv a Teréz- és Erzsébetvárosban történelmileg koncentrálódott zsidóságon kívül városunk nem zsidó lakosainak is: a megértés és a befogadás újra napirendre került feladatai okán. Iván Géza 12 ERZSÉBETVÁROS 1995/11. szám
