Erzsébetváros, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám
Képviselőportrék Pencz János- Kérem, mutatkozzon be olvasóinknak!- Számítástechnikával foglalkozom, szervező vagyok egy állami nagyvállalatnál. Életkorom: 44 év. A Szabad Demokraták Szövetségébe 1989-ben léptem be. Előbb semmilyen politikai szervezetnek nem voltam tagja. Igaz, hogy emiatt nem üldöztek a szó szoros értelmében, de nem is haladtam előre a „szamárlétrán".- Amikor képviselő, az erzsébetvárosi képviselő-testület tagja lett, mennyire nehéz volt ez az új munkaterület?- Nehéz volt a kezdés és a beilleszkedés. Az utóbbi azért, mert mi, a képviselők sem egymást, sem a ránk váró feladatokat nem ismertük. A kezdet pedig azért volt nehéz, mert a közigazgatás az én addigi munkaterületeimtől, de a többiekétől is távol esik. Most már a többség otthonosan mozog ezen a területen, egyesek szinte profi módon, de akadnak még olyanok is, akik összetévesztik a feladatot az önmegvalósítással. Egy asztal mellett született ötletet nem lehet azonnal bevezetni. Ez nem laboratórium, ahol kísérletezni lehet. Rendeleteink, határozataink emberek jelenét és jövőjét határozhatják meg, akár hosszú időre is.- Melyik bizottságnak tagja és ott milyen benyomásokat szerzett?- Tagja vagyok a Pénzügyi Ellenőrző Bizottságnak és a Szociálpolitikai Bizottságnak, továbbá az etnikai és emberijogi biztos tisztségét is betöltőm. Az utóbbiak az érdekesebbek, mert emberközeliek, noha a pénzügyi ellenőrzés is érdekes munka, de nem látványos. Erről szívesen beszélek egy másik alkalommal, most csak annyit, hogy az idejétmúlt, de még hatályos jogszabályok a minimumra korlátozzák lehetőségeinket, sőt némelyik új jogszabályban sincs sok köszönet.- Úgy mondják: Ön nem tartozik a gyakran hozzászólók közé...- Ez igaz, ennek azonban megvan az oka. Magánemberként, társaságban szívesen beszélek, a testületi üléseket viszont nem fecse- gési alkalomnak és nem is holmi kvízjátéknak tekintem, hanem a döntéshozatal fórumának. Az egyes napirendi pontokat a tárgyban érintett bizottságok véleményezik beterjesztés előtt, az igazi vita, az érdemi munka ott folyik. A kritika és az okoskodás nem azonos az érdemi munkával. Az ember a kezével és az eszével dolgozzon sokat, a szájával sokkal kevesebbet! Amihez nem értek, ahhoz nem is szólok hozzá. Például: az, hogy diákkoromban dolgoztam kőművesek mellett, hogy tudok maltert meg betont keverni, nem jelenti azt, hogy értenék az építészethez. Állandó okoskodással az ember könnyen válhat akadékoskodóvá és nevetségessé teheti magát.- Milyennek látja a mát és a jövőt?- Megpróbálok - amennyire lehet - röviden válaszolni. Az alaphelyzet az, hogy a kommunista rendszert nem az ellenzék döntötte meg, hanem önmagától omlott össze. A kommunisták villámgyorsan kivonultak a politikai életből, mondván: utánuk az özönvíz. Eddig még fel sem mért károk maradtak utánuk. A termelő szférában elavult eszközök és technológia, elmaradott infrastruktúra, több mint 20 milliárd dollár adósság stb., a káoszról, meg az erkölcsi rombolásról nem is beszélve. Ennek helyrehozatalához emberöltőnyi időre van szükség, ígéreteiket nem teljesítették, az országot katasztrófahelyzetbe hozták. Most viszont szemérmetlenül kritizálnak. Bukott tanuló korrepetál? Úgy vélem, ehhez rinoceroszbőr kell. Természetesen a jelenlegi kormánnyal is nagyon elégedetlen vagyok. A leglényegesebb törvényjavaslatokat a mai napig be sem terjesztették, ehelyett pótcselekvésként jelképekkel, meg egyéb, huszadrangú kérdésekkel foglalkoznak. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem értem, hogy mivel a jelenleg hatályos jogszabályok központi pártirányítású tervgazdálkodásra készültek, miként alkalmazhatók piaci viszonyokra, illetve hogyan teremthető meg ilyen feltételek között a piacgazdaság. A csempészáru utcai árusítása szerintem nem piacgazdaság. Az MDF kormányának ideje lenne tisztáznia magában, hogy tehetségtelenek, vagy a saját céljaikat valósítják meg a társadaloméval szemben, netán az „ántivilág" folytatását - pepitában? Ha nem hangoztatnák annyit a piacgazdaságot meg a demokráciát, azt hinném, hogy a kiszabadult szellemet akarják a palackba visszazárni. Az átlagember - ide számítom magamat is - csak annyi változást érzékel, hogy többpártrendszer van, valamint azt, hogy szólásszabadság régen is volt, csak szólás utáni nem, ma viszont szólás után munkahelye nincs annak, aki kinyitja a száját.- Egy igazi változás mégis van - folytatja Pencz János. - Ha a társadalom elégedetlen a mindenkori, jelen esetben az MDF- kormánnyal, négyévenként békés úton, az urnáknál leválthatja, megszabadulhat tőle és olyan újat választhat, amely nem a sógorsá- got-komaságot, a jóbarátságot, hanem a tehetséget, 3 rátermettséget tartja az érvényesülés feltételének, ehhez mindenki számára biztosít esélyt. A társadalom akarata akkor is érvényre jut, ha egyesek mikiegémek tekintik, s akként is kezelik. T^e-lejfhei^eflen volt a ve.rse.ny." Mellékelten megküldjük iskolánk tanulójának, Vörösváczki Tímeának élménybeszámolóját, aki a „Nyelvünkben élünk" versenyen az országos forduló ötödiktizenötödik helyén végzett. Budapest, 1993. június 14. Hogyan lettem első? 1993 januárjában részt vettem a „Nyelvünkben élünk" anyanyelvi verseny kerületi fordulóján. Félve léptem a terembe, ahol már sok versenyző várakozott lázban égve; végignézve az arcokon, egyre inkább úgy éreztem: tudásom kevés, sőt, minimális. A verseny ideje alatt kételyeim egyre csak nőitek és úgy éreztem, keveset nyújtottam „magamhoz képest". Az emelkedett hangulatot az eredményhirdetés „koronázta meg", ám mindhiába vártam: a nevem nem hangzott el az utolsók között, és hirtelen átvillant rajtam a felismerés: helyezett lettem. Szóhoz sem jutottam a váratlan örömhír hallatán: „Nem lehet igaz!" - hallottam a Tisztelettel Sajóhegyi Gábor tanár saját hangom, miközben átvettem az elsőnek járó díjat. Mindenki - szüleim, tanáraim, barátaim - örömmel fogadta a hírt: az 1993. február 8-án megrendezett budapesti verseny ideje alatt szinte éreztem, mennyire drukkolnak nekem. A fővárosi forduló írásbeli - de szóbeli feladatok is - igazán közel álltak hozzám: elfojtva az egyre jobban rám törő izgalmat és félelmet, ráébredtem: „Ez én vagyok; a vár, amelyet be kell vennem, az én terveim szerint épült". Munkámat beadva elégedett voltam azzal, amit csináltam: nem kívántam helyezett lenni, magamat adtam, és ez a legfontosabb! Egyéni szóbeli fela6 ERZSÉBETVÁROS 1993/4. SZÁM
