Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1942
Major József: A 100 éves világítótorony
20 VII. b. o. tanuló pedig Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba című költeményéi szavalta el. Ezután lépett elő dr. Noszkay ödön kormányfőtanácsos, nyugalmazott gimnáziumi tanár, az iskola egykori növendéke és hosszú időn keresztül volt tanára. Magasröptű beszédének főbb gondolatai a következők voltak: A száz esztendőből ötvenet ennek az iskolának a falai között töltött el, s ezért feljogosítva érzi magát arra, hogy beszéljen az iskoláról, annak életéről és fejlődéséről, a régi diákéletről, diákokról és a tanárokról. Először arról a régi Érsekújvárról, a száz év előtti kis mezővárosról beszélt, amelynek polgárai egyszerűségükben is oly lelkes pártfogói voltak a magasabb művelődésnek, hogy anyagi erejükön felül áldozva, létrehozták azt a kisgimnáziumot, amely a mostani hatalmas iskolának a magja volt. Ennek a régi Érsekújvárnak és polgárságának két legfőbb jellemvonása a vallásosság és a hazafiasság volt. Az első adott nekik erőt a csapások és szenvedések elviselésére, és arra, hogy sohase csüggedjenek el, hanem Istenbe vetett bizalommal és hittel haladjanak útjukon, a második indította őket magasztos, nagy áldozatokkal járó dolgok megalkotására. Mindkettő érvényesült az érsekújvári kisgimnázium megalapításánál is, s elkísérte az iskolát egész fejlődésében. Beszélt ezután a szónok az iskola egyes fejlődési korszakairól, az iskola belső életéről és a külvilágra tett jótékony hatásáról, felemlítette az iskola fejlődésének legjelentősebb küzdelmes és örömteljes állomásait. Hosszabban időzött a világháború előtti boldog békeévek rajzánál, amikor sor került az iskolának algimnáziumból főgimnáziummá való fejlesztésére, s amikor az intézet tanárai és tanulói egy meghitt nagy családot alkottak. Az iskola életének legfontosabb, de egyben legnehezebb korszaka a cseh megszállás alatt eltöltött húsz esztendő volt. Ekkor mutatta meg igazán az iskola tanári kara és tanulóifjúsága, hogy azok az alapok, amelyeket száz évvel ezelőtt raktak le, szilárdak és megingathatatlanok voltak, mert minden elnemzetlenítő és vallásellenes törekvés ellenére is az iskola megőrizte keresztény és magyar mivoltát, úgyhogy a hazatéréskor nemhogy megfogyva, de még mind mennyiségben, mind pedig minőségben, lelkiekben meggyarapodva tért vissza a drága anyaország kebelére. Majd a közelmúlt eseményeit rajzolta meg a jeles szónok, s kiemelte azok érdemeit, akiknek nagy része van abban, hogy az iskola oly szép fejlődésnek indult. Elsősorban Csaplovics József komáromi tankerületi királyi főigazgató és Mrenna József tanügyi főtanácsos, gimnáziumi igazgató munkásságát méltatta, majd az iskola tanári karának működéséről beszélt elismerőleg. Ez a tanári kar, mint a múltban, most különösen megértette az új idők követelményeit, lépést tart a nevelői munka haladásával, s mindent megtesz az iskola jó hírnevének és fejlődésének érdekében. Nemrég még ő is tagja volt ennek a tanári testületnek, s büszkén állítja, hogy életének legboldogabb órái azok voltak, amelyeket e gimnázium tanárainak körében töltött. Nagy hatást keltő, költői szépségű beszédét azzal fejezte be, hogy bízik az iskola szebb jövőjében, mert látja, hogy mindenki, a kultuszminisztertől a kis elsős diákig, az iskola jobbá és szellemileg gazdagabbá tételén dolgozik. A beszéd elhangzása után az öregdiákok megkoszorúzták az iskola főkapuját, majd bejárták a régi osztálytermeket, s egy-egy teremben hosszabb