Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1904

I. A főnévi igenév

I. A főnévi igenév. A nyelv nem kész megállapodott valami, nem élettelen eszköz, nem tárgy, nem mű, hanem működés — mondja Humboldt Vilmos.*) Olyan a nyelv mint az erdő, olvashatjuk Horatius Ars poetica-jában ; mint a hogy az erdő évről-évre váltja levelét, a régi lehull, uj fakad nyomában, igy a szavak is : régi nemzedékük elavul, az uj meg, mint minden ami fiatal, erőre kap és virágzik. Szavaink s kifejezéseink külső alakja ugyanis, épugy mint a belső tartalma, jelentése különböző hatások alatt változásokon megy keresztül. S ezeknek a változásoknak legnevezetesebb oka az u. n. analógia. Az olyan szavak és mondatszerkezetek, melyek rokon képzettartalommal birnak, a képzettársulás törvényei szerint hatással lehetnek egymásra. E hatás azután a külső formában is megnyilatkozhatik olyformán, hogy egyiknek bizonyos elemét megtaláljuk a másikban. (Magyar Nyelvőr XXXIV. 13 1.) Ezt a pezsgő életet, fejlődést a nyelv történetében s az analógiának szerepét egy érdekes nyelvi alak, a főnévi igenév sokféle alkalmazásával és elevenségével — hogy úgyszólván mind az ötféle mondatrészi szerepet elvállalhatja a mondatban — akarjuk a következőkben igazolni. * * * A főnévi igenév (megfelel a latin infinitivusnak) igéből képezett, cselekvést jelentő főnévnek irány-, célhatározói *) Szinnyei: A magyar nyelv. 5. 1.