Erős Vár, 2009 (79. évfolyam, 1-6. szám)
2009-04-01 / 2. szám
79. évfolyam ERŐS VÁR 5. oldal PROLONGÁLT KEGYELMI IDŐSZAK A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE 1 956. NOVEMBER 1 -E ÉS 1 958. JÚNIUS 1 7-E KÖZÖTT XVIII. RÉSZ: KÜLFÖLDI KAPCSOLATOK - LÁTOGATÓK ÉS LÁTOGATÁSOK Az 1956-os szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából cikksorozatban emlékezünk meg azokról az eseményekről, melyek a Magyarországi Evangélikus Egyházat érintették azokban az időkben. Hálás köszönetét mondunk a cikksorozat szerzőjének, Nt. dr. Böröcz Enikő ev. lelkésznek, a hazai Evangélikus Országos Levéltár tudományos munkatársának. Sz. * Ordass Lajos, amikor külföldi kapcsolatokról szólt, akkor mindig kétirányú — egyszerre belülről kifelé illetve kívülről befelé rányuló — mozgásra és szakadatlanul folytatódó dialógusra gondolt. Mindezt nem csak az egyház mindenkori vezetői, hanem az egész egyház részvételével. Azt vallotta, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak kicsinysége, szegénysége, elnyomottsága ellenére is azzal az öntudattal szabad a világ evangélikus egyházai körében, illetve az Evangélikus Világszövetségben, de más egyházi világszervezetekben is megjelenni, hogy mindenkori partnerei megértsék, ők is ugyanannak a Jézus Krisztusnak a népéhez tartoznak. Ennek megfelelően nemcsak várni, hanem adni is képesek. Ordass ebben a szellemben közeledett külföldi partnereihez már az 1947 -es hosszú külföldi útja alatt is. Ezt a pozitív véleményét még további két dologra alapozta. Egyfelől a MEE-nak a különböző történelmi korokban felmutatott sokszor heroikus küzdelmére, és annak eredményeire, másfelől saját kora, elsősorban saját egyházkerülete 1945 és 1948 között felmutatott helytállására. Ez utóbbiról később azt mondta, hogy ezen a téren sok ponton keservesen csalódott. Mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy 1956 és 1958 között Túróczy Zoltánnal együtt a külföldi kapcsolatokra a fentieknek megfelelően tekintett. A változás a Vető-Dezséry korszakhoz képest ezen a téren is azonnal szembeötlött, mind a bejövő, mind a kimenő személyek esetében. A különbséget leginkább egy összehasonlítás mutatja. Vető Lajos és Dezséry László egyházkormányzása idején a bejövő vendégek nagy része a szocialista országokból érkezett. A csehszlovák-magyar kapcsolatok lettek különösen erősek. Ennek köszönhetően kapott a két magyar püspök 1953-ban Pozsonyban, illetve Jan Chabada és Ondrej Katina szlovák egyházi emberek 1956 elején Budapesten díszdoktori címeket. Mind a két eseménynek politikai felfogáson alapuló egyházpolitikai okai voltak. A két egyház gyülekezetei — a hazai szlovák és a felvidéki magyar gyülekezeteket is beleértve — nem részesülhettek a dolog áldásaiból. Ami a nyugatról érkező vendégeket illette itt szabad úgy fogalmazni, hogy többségében csak azok jöhettek, akik a MEE akkori vezetőit, és az ő teológiai és egyházpolitikai útjukat a legnagyobb megértéssel kezelték. Ennek megfelelően pl. Nyugatnémetországból nagyon kedves vendégnek számított Martin Niemöller és Hermann Diem. Mindkettőjükre az volt a jellemző, hogy legitimációs kérdésekkel nem törődtek, elfogadták a status quo-t és egész magatartásukkal megerősítették azt. Egy Otto Dibelius viszont a legfőbb ellenségnek számított. Ami a kimenő személyeket illette, itt azt kell elmondani, hogy Vető Lajos 1947 és 1956 között lényegében majdnem teljesen egy személyben vitte a külföldi ügyeket, ő utazott, konferenciázott a legtöbbet. Ennek az egyoldalúságnak az egyik oka kétségkívül az volt, hogy Dezséry László 1948-tól persona non grata lett a nyugati egyházi közvélemény színe előtt. Vetőn kívül Groó Gyula, Grünvalszky Károly, Mekis Ádám, Pálíy Miklós, Várady Lajos, Weltler Rezső, és még néhányan utazhattak. A fentiekhez képest — még a Vető- Dezséry korszakban —, 1956-ban két ponton történt kétségtelen változás. Az egyik az volt, hogy Csepregi Béla közvetítésével 1956 nyarán Dezséry László kijutott a finnekhez, és újraindította az akkoriban szinte nullára visszaesett finn-magyar kapcsolatokat. A háttérben az Állami Egyházügyi Hivatal megfelelő egyházpolitikai szándéka húzódott meg. A másik változást Dezséry László és Benczúr László 1956 augusztusában Romániában történt látogatása jelentette, amely kettős, magyar és román ÁEH felügyelet alatt zajlott. Az Ordass-T úróczy korszakban—annak beindulását követően — azonnal megjelentek az EVSZ vezetői. Carl E. Lund-Quist volt az első közülük, ő többször is járt nálunk. Franklin Clark Fryhoz hasonlóan, ő viszont az utolsó vendég lett 1958-ban. Ordass skandináv és Túróczy finn kapcsolatainak köszönhetően megindultak a finnek, de pl. 1957 novemberében, 15 évi távoliét után megjelent Vajta Vilmos is svéd feleségével együtt. A finn látogatók — Paavo Viljanen, Martti Voipio, Männinen Eelis, Simo Talvitie és mások — nagyon sok szolgálatot végeztek különféle gyülekezetekben, illetve az Evangélikus Teológiai Akadémián. Voltak viszont, akik továbbra sem kaptak beutazási lehetőséget. Ami a tőlünk kimenőket illette, itt is ugyanazt a kettősséget lehetett tapasztalni. Voltak, akik azonnal mehettek, másokat viszont elutasítottak. Mindez azt mutatta, hogy az ÁEH továbbra is odafigyelt a külföldi kapcsolatok alakulására. A volt finn ösztöndíjasok közül pl. tőlünk kimehetett rövid időre Csepregi Béla. Rajta kívül Benkő István, Dedinszky Gyula, és Túróczy Zoltán feleségével együtt. A volt ösztöndíjasok közül nem mehetett viszont ki Zászkaliczky Pál, mivel az államhatalom szemében indokolatlanul továbbra is gyanús elemnek számított. Ugyanígy elutasították dr. Boleratzky Lóránt egyházjogász Finnországba irányuló kérését, helyette Keletnémetországban tölthetett el egy hónapot. Kiengedték viszont Koren Emilt két hónapra. Ez a tény már előjelezte azt, hogy az állam részéről ő lesz a későbbiekben a finn-magyar kapcsolatok abszolút letéteményese. Egy másik jelentős változás az volt, hogy 1947 óta először a svájci Bosseyban is megjelent két magyar lelkész, egy 1957. május 27-e és június 12-e között megrendezésre került konferencián. Selmeczy János és Zoltai Gyula mindketten az államhatalom jóváhagyásával utazhattak. Velük együtt utazott ki Ordass Lajos súlyosan asztmás felesége Locamóba. Eredetileg három papnénak szólt volna a meghívás, azonban sem Joób Olivér, sem Scholtz László felesége nem kapott útlevelet, holott egészségi állapotuk szükségessé tette volna számukra a pihenést. A volt [>]
