Erős Vár, 2000 (70. évfolyam, 1-6. szám)
2000-02-01 / 1. szám
2. oldal ERGS® VÁR 70. ÉVFOLYAM ‘56-os mártírok temetője Zámolyi Gyula, a mosonmagyaróvári evangélikus gyülekezet nyugdíjas lelkésze júliusban fogja ünnepelni 90. születésnapját. Hosszú lelkészi pályafutásának talán legnehezebb szolgálata az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári véres sortűz áldozatainak a temetése volt. Eddig még sehol, senkinek nem beszélt az akkori eseményekről. Most azonban az Erős Vár olvasóinak megnyílt és hiteles tanúként, átélőként mondta el a hosszú évekig ki nem mondott igazságot. — Villámgyorsan futott szét Mosonmagyaróváron a hír október 26-án, hogy a Mofém gyár munkásai kivonulnak a városháza elé, hogy a vörös csillagot levegyék az épületről —- kezdte felidézni emlékeit Zámolyi Gyula. — Magam is kimentem a helyszínre és meglepetten láttam, hogy a vörös csillagot a városi párttitkár vette le a városháza épületének a homlokzatáról. A hangulat békés volt, semmijei sem mutatta, hogy az események drámai fordulatot vesznek. — A vörös csillag eltávolítása után elindult a tömeg, hogy a határőrlaktanyáról is levegyék a vörös csillagot. A városi bíróságnál kettévált a menet és sokan a mosoni városzrész felé indultak, hogy a Kühne gyár elé vonuljanak. Én ehhez a csoporthoz csatlakoztam Félúton járhattunk, amikor meghallottuk a sortűz hangját. Visszafordultunk és éppen akkor érkeztünk a kórház elé, amikor két szürke lóval húzott stráfkocsin megérkeztek az első halottak és sebesültek. Én akkor a parókiára mentem, ahonnan szemmel követhettem az eseményeket. —Másnap kimentem a temetőbe és akkor már ottfeküdtek kiterítve a véres sortűz áldozatai. Megdöbbentő volt a sok fiatal gazdászhallgató holttestének a látványa. A lelkészkollégákkal találkozva, megbeszéltük, hogy délután fél 1-kor kiharangozzuk az áldozatokat. Ám az egyházfi nem mert harangozni, így magam mentem át a templomba, hogy megkonduljanak a harangok az áldozatok emlékére. — Nem sokkal később értesítést kaptam a kollégákkal együtt a városházáról, hogy az áldozatok temetése vasárnap délután lesz, s a temetés részletei megbeszélése Céljából aznap délelőtt a városházára menjek be. Ezen a megbeszélésen többek között résztvett a városi rendőrkapitány és nagy megdöbbenésemre a volt párttitkár is. Megállapodtunk abban, hogy ökumenikus szertartással veszünk búcsút az áldozatoktól. — A temetésen rengetegen voltak. Érdekes módon semmiféle biztonsági intézkedésre nem került sor, igaz, a temetés mentes volt minden provokációtól. Rendőrt nem lehetett látni, újságírót annál többet. Később Szabó József püspök úr elmondta, hogy ő a mosonmagyaróvári temetést a svájci televízióban látta. A halottak többségét közös sírba helyezték. Először a katolikus kolléga végezte el a maga szolgálatát, majd én prédikáltam arról az igéről, hogy “nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért”. Ugyan sohasom szoktam olvasni a prédikációt, de akkor minden mondatomat szó szerint leírtam A Az evangélikus egyházi zene legkiemelkedőbb alakja Bach János Sebestyén. Talán legcsodálatosabb műve a Máté passió. Ebben ott van a megrázó jelenet, amikor Pilátus felveti a kérdést: Kit bocsássák el, Jézust vagy Barabbást? És a nép így felel: Barabbást! Bach ezt a pillanatot egyszerűen, de igen hatásos eszközzel jeleníti meg. A “Barabbás” szóra disszonáns akkordot ír, egy szűkített heteshangzatot. Ezzel fejezi ki azt, hogy a nép válasza megdöbbentő, váratlan, és felháborító. Hiszen a bűntelen Jézus helyett egy gyilkos szabadonbocsátását kéri. Szokás arról is beszélni, hogy ugyanaz a tömeg követeli most Jézus halálát, amely virágvasámap hozsannával köszöntötte... Ha az írásba belemélyedünk, világos lesz, hogy a Barabbást kiáltó tömeg válasza valójában nem a nép válasza. Végső soron nem a nép, nem is Pilátus, hanem Isten döntött... Jézus döntött úgy, hogy Barabbás — illetve az ember — helyébe lép. Átveszi, magára vállalja az ítéletet. És így a hivő számára ez a megrázó pillanat az élet és a szabadulás pillanata lett! Az ítélet lesújtott, Jézus helyettünk vállalja a büntetést. Nincs szó vereségről, bukásról. Jézus nem tragikus hős, hanem áldozat, Szabaditó, Megváltó. Amikor Barabbás neve elhangzik, valójában Isten végtelen kegyelme tárul fel. Elfogadja, hogy Jézus helyünkbe lép, átveszi, átvállalja azt, ami nekünk járna... Barabbás szabad: de ez valójában nem a “gonoszság győzelme”, hanem Isten kegyelmének csodálatos kinyilvánulása. Persze a disszonáns akkord azt is jelzi, hogy a természetes emberi ész mindezen megbotránkozik. Nem csoda, hiszen mindez csak hittel fogható fel. Hogy Jézus értem halt meg, ezt csak akkor tudom komolyan venni, ha az Igét úgy veszem, mint személyesen nekem szóló üzenetet (Róma 10:17). Isten megbékéltette magát a világgal. Barabbást, kiáltja a tömeg. Ez a döntés pillanata. Eldőlt, hogy megnyílik az út a kegyelem trónjához. közös simái végzett szolgálat után még azokat az áldozatokat is elbúcsúztattuk, akiket családi sírboltba helyeztek. — Az akkori temetésnek az emléke azóta is nyomasztólag hat rám. Értelmetlenül kioltott életek, derékba tört életutak, ami után el nem múló gyász következett. Egy embertelen és értelmetlen ideológia áldozata volt az a sok ártatlanul meghalt ember. Sokszor imádkoztam értük, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, és Isten adjon nekik a sír ölén csendes békességet. Luther Márton is megértette ezt. Ezért volt a reformáció. Bach János Sebestyén is hittel elfogadta ezt. Ezért szól egyházi zenéje újra meg újra a Megfeszítettről. Végül egy személyes kérdés: Mit jelent nekünk ez a pillanat, mit jelent az a disszonáns akkord, amelyben egykor elhangzott a megdöbbentő válasz — Barabbást!? ("EvangéukDt ti«-) Gáncs Aladár ev. lelkész “ÁRPÁDHÁZ” GENFBEN Mindannyiunk büszkesége, de a fasoristáké különösen is, hogy dr. Bogsch Árpádról, a Szellemi Világtulajdon Intézetének volt (1973 és 1997 közötti) vezérigazgatójáról — a genfi Fasor Egyesület elnökéről s egykori fasori diákról — nevezték el Genfben a Nemzetek terén található 19 emeletes intézeti székházat. Ha arra járunk, örömmel dobogtassa meg szívünket az a tény, hogy maradandó értékeket hoznak létre hazánk szülöttei szerte a nagyvilágban, s ami ráadásul fontos, hogy ebben az esetben a világ értékelte is azt. Neves honfitársunk munkásságát számos ország jutalmazta kormánykitüntetéssel, díszpolgársággal, címekkel, rendjelekkel, stb. Termékeny életművét méltóképpen példázza a róla elnevezett “Bogsch Árpád Épület”, czj/gmé BÉKÜLÖBEN Az 1996 elején, az akkori egyházvezetés kétes módszere folytán zágrábi és légrádi csoportra szakadt Horvátországi Evangélikus Egyházban felderülni látszik a megbékélés napja. A két csoport képviselői december közepén Genfben, az Evangélikus Világszövetség égisze alatt tartottak megbeszélést azzal a céllal, hogy helyreállítsák egyházuk egységét. Egyébként 1997 óta az EVSZ felfüggesztett minden anyagi segítséget mindaddig, míg az egyházban a rend helyre nem áll. Ahogy dr. Noko Ishmael EVSZ főtitkár megjegyezte: “A Horvátországi Evangélikus Egyházban akkor lesz békés rend, ha az érdekelt felek azt igazán óhajtják.” Iwi Kiss Miklós, mosonmagyaróvári ev. lelkész A disszonáns akkord: “Barabbást!”
