Erős Vár, 1999 (69. évfolyam, 1-6. szám)
1999-10-01 / 5. szám
ERŐS ©VÁR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 69. ÉVFOLYAM 1999. OKTÓBER No.5 (31S). VoL 69. October im USPS178-560 5. SZÁM ISTEN IGAZÍT MEG KEGYELEMBŐL Az idei október 31 -e, mint a reformáció kezdetének 482. évfordulója, rendkívüli jelentőségűnek ígérkezik Ezen a napon, melyen egykor Luther Márton, az ágostonrendi szerzetes, a wittembergi vártemplom kapujára kiszegezte az azóta világszerte híressé vált 95 tételét, azaz vitairatát az embernek az Isten előtt való megigazulása tárgyában, írják alá a Vatikán és az Evangélikus Világszövetség képviselői a németországi Ágostában (Augsburgban) a megigazulástanra vonatkozó Közös Nyilatkozatot együttesen Záradékával és Függelékével. Kereken három évtizede kezdődtek meg a tárgyalások evangélikusok és katolikusok között, melyek a Közös Nyilatkozat elkészítéséhez vezettek 1997-ben. Nyilvánvaló ebből sok részleten túl az, hogy a két tárgyalófél megegyezhetett a megigazulás kérdésében olyan fokon, amelynek következtében a Közös Nyilatkozatban kifejezett egyetértésre nézve visszavonhatták a XVI. században kölcsönösen kimondott átkokat. Világosan kitűnik ebből a nagy horderejű iratból, hogy Isten előtt senkinek sincs érdeme, nincsenek érdemszerző cselekedetek, csupán Isten az, Aki Jézus Krisztus érdeméért ingyenvaló kegyelméből igaznak mondja azt az embert, aki ebbe a kegyelembe hittel kapaszkodik. Csak alázatos hálaadással mondhatjuk el, hogy a XX. század végére a nagy feszültségek feloldódni látszanak, s a keresztyénség, ha nem is minden tekintetben ért egyet, már többé-kevésbbé kölcsönös megértéssel veszi tudomásul egymásban az isteni kinyilatkoztatásjeleit, s többre is hajlandó, mint csupán egymásnak egymás mellett való eltűIMÁDKOZZUNK! Urunk, Istenünk, hálát adunk, hogy a reformáció tüzében megtisztítottad egyházadat és általa megajándékoztál az evangélium világosságával. Kérünk, ma is tisztítsd egyházadat minden tévelygéstől, a szentségtelen és üres élettől, hogy bizonyos legyen szereteted felől és hűségben álljon színed elé. Ámen. résére. Valahogy érezhető a testvéri közeledés, jóllehet bizonyos fenntartások és ezért egymás felé való korlátozások is még mindig a valósághoz tartoznak. Ami a Közös Nyilatkozatot illeti, ennek a tekintetében is volt némi zökkenő, úgyhogy az 1997 októberére gondolt aláírásnak kétévi halasztást kellett szenvednie. A Vatikán részéről emeltek bizonyos teológiai és gyakorlati óvásokat, már azután, hogy az Evangélikus Világszövetségnek a Közös Nyilatkozattal foglalkozó tagegyházai 91%ban az elfogadás mellett szavaztak. Az evangélikus-katolikus közösbizottság azonban lankadatlanul továbbmunkálkodva ún. Záradékot és Függeléket szövegezett meg, melyek eloszlatták az aggályokat és lehetővé tették az aláírás helyének és dátumának a kitűzését. Legyen ezért Istené a dicsőség. Ekként figyelünk az Ige fokozott hangsúlyára: Isten pedig az O igazságát nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által mindenki számára, aki hisz. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert Isten Jézust rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az 0 vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Az Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte türelme idején, hogy megmutassa igazságát. Mert ahogyan O igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz. (Roma 3:22kk.) Meg kell bizony állapítani azt, hogy az egyházi berkeken belül bizony sokfelé a tespedés és az önelégültség látszik a hívőket hatalmukban tartani. Mintha azt mondanák: elértünk keresztyén mivoltunk csúcsára, s ezért nincs többé tennivalónk, nincs missziónk, csak várjunk, s valahogy a mennyek országa majd ölünkbe hull. Másfelől pedig sokan idegenedtek el a gyakorlati keresztyénségtől akár lustaságból, akár valamiféle hátrányérzet folytán, vagy éppen meglankadt, kihűlt hit miatt, holott azért keresztyénnek mondják magukat. Ráadásul pedig keresztyénségünket olyan környezetben kell megélnünk, amely nem figyel örökéletes összefüggésekre. A küzdő és civódó világ törtetésében már nincsenek megkötöttségek, minden elkövethető, erkölcsi és etikai értékeinket sárba tapodják a legmagasabb helyeken is szégyenérzet és bűntudat nélkül. Nincsen mérték, amihez alkalmazkodni kellene, legfeljebb bizonyos törvények szigora tartja az embereket kordában, holott mindegyik áthágásával buzgón próbálkoznak. Mindez még azzal is jár, hogy magát a keresztyénséget, a keresztyén magatartást, a keresztyén vallási formákat és megnyilvánulásokat igyekeznek lejáratni, nevetségessé vagy gúny tárgyává tenni, bár védelmet nyer mindaz, ami ebben a rombolásban eszköznek mutatkozik. Természetesen azt is kimondhatjuk, hogy az egyház egésze, s annak sok része él és munkálkodik híveiben, s a meggyőződés különösen is erős Jézus Krisztus ígérete által, hogy azon: az egyházon még a poklok kapui sem vesznek erőt. De ez a meggyőződés nem ment fel bennünket az alól a feladat vagy misszió alól az egyház folyamatos reformálása jegyében, amivel ebben a világban Istenről és az emberekről teszünk bizonyságot, nemcsak keresztyének egymás felé, hanem mint Jézus követői minden ember felé. Mert nem kevesebbről van itt szó, mint örök életünkről, amit semmiféle módon sem biztosíthatunk magunknak, sem valami szekularizált eltökéltséggel számításainkra és számítógépeinkre hagyatkozva, sem pedig olyan vallásossággal, mely igényt támaszt vagy számlát nyújt be olyan Istennek, Akit nem ábrázolunk a maga mindenhatóságában, vagy Akinek éppen a mindenhatóságát magyarázzuk félre. A mi drága mennyei Atyánk egyszerűen néhány alaptételt nyilvánít ki. Beszél nekünk az Ő igazságáról, ami igazán megrettenti az embert, mert a Végtelennel találjuk szembe a mi véges voltunkat. Milyen igazság az, ami a lehetetlent követeli a Közte és köztünk való jó viszonyért? Az Ő igazsága azonban a kegyelem igazsága. Mintegy leveszi szemét rólunk, akik Ellene kivétel nélkül vétkeztünk és vétkezünk, s rátekint
