Erős Vár, 1998 (68. évfolyam, 1-6. szám)

1998-12-01 / 6. szám

2. oldal ERGS® VÁR 64. (68.) ÉVFOLYAM-------ENGEDJ BE!------­ÁDVENTI MORZSÁK CSIKÁGÓBÓL lágít, a karácsonyfán sok-sok gyertya fénye lángol. A néhány ádventi égő gyertyától ju­tunk el a karácsonyfa sok csillogó fényéig. Az üdvösségtörténet útja ez, ahol az Otes­­támentumban fel-felragyogott egy-egy fény­sugár, a Messiás-várás reménysége, és az újtestámentumi beteljesedés ez, amikor eljött Jézus a világ Világossága. A karácsonyfához tartoznak a csillogó, színes, tarka üveggömbök, arany-ezüstszínű díszek is. A napkeleti bölcsek aranyat, ezüs­töt, s tömjént vittek a bölcsőhöz. Mindent, ami szép, jó, s méltó a megszületett Üdvö­zítő lába elé rakjunk. Sok családnál az is régi-régi szokás, hogy a fa csúcsára a Krisztus születését meghir­dető angyalképet, vagy a Betlehem fölött felragyogott csillagot tegyék. Itt találjuk az angyalhaj eredetének a magyarázatát is. Színes papirláncot is szoktak a karácsony­fa díszítéséhez használni. Ezek a papírlán­cok azt hirdetik, hogyan szabadít meg Isten minket a szent esemény által, ami karácsony éjszakáján történt, bű­neinktől. Ez a szokás Spanyolországból szár­mazik. Az egykori spa­nyol főváros, Toledo e­­gyik nagy templomán sok súlyos lánc csüng. Valamikor a mohamedá­nok láncolták meg ezek­kel az elfogott keresz­tyéneket. Sok, nehéz évi rabság után váltották ki őket keresztyén fejedelmek és a szabadulás jeleként akasztották a rabok láncait a temp­lomra. Minket is így akar Krisztus megsza­badítani a bűn bilincseitől. íme, ilyen egyszerű és mégis biblikusán mélyértelmű a karácsonyfa prédikációja. Ne is legyen karácsonyfánk ezen a mostani ka­rácsonyunkon pusztán kellék, “a gyermeke­ink öröme”, hanem mindnyájunknak, Isten gyermekeinek öröme, hiszen a karácsonyfa valamennyiünknek örömhírt: evangéliumot hirdet. -Gádor András CARACASI ÉVFORDULÓ A venezuelai Caracasban az evangélikus egyházközség magyar gyülekezete novem­berben ünnepelte alakulásának 50. évfordu­lóját: 1948 óta szól vasárnapról vasárnapra az Ige magyarul ebben a déíamerikai világ­városban. A magyar gyülekezettel együtt ünnepelt az egyházközséget alkotó spanyol-, svéd-, német-, lett- s angolnyelvű gyülekezet is. A két vasárnapra kiterjedt ünnepségso­rozaton az egyházközség egykori, jelenleg genfi nyugállományú lelkésze, dr. Pósfay György is résztvett. Ő annakidején magya­rul, németül, svédül, s angolul szolgált a caracasi evangélikus hívek között, ev-hír “A most érkező Jézus nem valami új Is­ten-gondolatot vezet be, hanem feltárja az ember számára az Istenhez való viszony új lehetőségét” (Zähmt). Szeretném folyamatosan ezt az új lehető­séget keresni. Lehetőséget keresni - csend­ben, de mégis szóval, talán kiáltással? Engem ez az idei ádventi készülődés elég­gé eközé a két érzés közé préselt. Az egyik a csendes keresés, a másik a zajos, figyel­meztető érkezés. Elképzelhetem a szamár­háton érkező, nagyon csendes Jézust, de ugyanúgy hozzágondolhatom a hozsannázó, ünneplő tömeget, amely aztán jóval később azzá a kíváncsiskodó, szömyűlködő, vagy éppen sirató sokasággá alakul át, amely Jé­zust a Golgotára vezeti. De nem kívánok ennyire előreszaladni. Most csak a közeledésére szeretnék figyelni. Arra, ahogy Jézus közeledik. Arra, amire együtt figyelünk nagyon sokan, éljen bárhol is az ember. Éljen az ember Magyarorszá­gon, vagy az Erie-tó partján, vagy tanuljon éppen Csikágóban. Nem igazán nagy a kü­lönbség. Ha más szempontból nézem, akkor ónási, de valójában ugyanaz a várakozás itt is, ott is. Észlelhetjük a változásokat magunk körül; ezt teszem én is nap mint nap, csikágói ma­gyar diákként. Hiszen rengeteg élményben van részem, nagyon sok újat látok. Most már azt is tudom, hogy miért hívják ezt a várost “Windy City”-nek. Természetesen nem mindig könnyű. Nem mindig könnyű csendben lenni, nem mindig könnyű érté­keim a szelet sem. Viszont, ha úgy nézem, ahogyan Jézus beszélt róla, akkor ez is fi­gyelmeztethet az érkezésre, sőt a megér­kezésre: “A szél arra fuj, amerre akar; hal­lod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy” (János 3:8). Nem tudom, de fi­gyelek. Szeretem hallani a szél zúgását. Szeretem, ahogy Jézus közeledik. Azt, hogy újra és újra közeledik. Csend és kiáltás. Szelídség és erőszak. Fény és sötétség. Ezt a kétoldalúságot sze­retném ebben az ádventben kiemelni. Két éve történt. Adventben. Otthon, Ma­gyarországon belmisszióban dolgozom, ami azt jelenti, hogy hetente egyszer lelkigondo­zást végzünk, bibliaórát tartunk a fogvatar­­tottaknak. Az egyik szerda délután, amikor a börtönben szokásos missziós foglalkozá­sunkra készülődtünk, imádsággal kezdtük el az alkalmat. Egy kicsi teremben voltunk, ahol vagy húszán fértünk el. Az imádság alatt egyszer csak egy kiáltást hallottunk a folyosóról, a következő két szót: “Engedj be!” Nem tudjuk és már nem is fogjuk tudni, hogy ki volt az, talán nem is lényeges. Talán nem is fontos, hogy éppen melyik zárka aj­taján és ki dörömbölt. Ez volt azonban az a pillanat, amikor fon­tossá lett ott és akkor arról beszélni, hogy jöhet az a Király szamárcsikó hátán is, de jöhet úgy is, hogy már többször kopogtat az ajtón, s még mindig nem vesszük észre, hogy már régóta ott áll az ajtó előtt. És zör­get - aminek hangja van. Ugye a börtön nem az a hely, ahová bárki is be akarna menni. Onnan mindenki ki akar jönni. De hiszem azt, hogy Jézus az, Aki oda is be akar menni. S itt nemcsak a bün­tetést végrehajtó intézményekre gondolok, hanem sokkal inkább a saját magunk alkotta falakra, amelyek körülvesznek bennünket, hiszen akár mindannyian érezhetjük magun­kat valaminek a foglyaként. Ez az idei ádventi üzenet számomra. Az, hogy erre az érkező Jézusra figyeljek. S sze­retném mindenkire rábízni azt, hogy ezt hogyan éli meg, hiszen nem kell ahhoz bör­tönben lenni, hogy tudjunk régi élményeket előkeresni. Kívánom, hogy legyen milyen élményeket előkeresni! Amikor már meggyújtjuk az első gyertyát az ádventi koszorún, aztán majd a másodi­kat, aztán a harmadikat, aztán a negyediket, hogy aztán együtt láthassuk meg a karácso­nyi csillag fényét is! Akárhol is élünk benne a világban. Mesterházy Balázs, ösztöndíjas ev. teológus a “Lutheran School of Theology at Chicago” lel­készképző intézetben. Az Ige testté lett Zengjen a hála, dicséret! Értünk az Ige testté lett, Hogy bűnös szívünk elérje, O jött el a föld éjébe. Éjszaka jött e világra Ő, Mint e világ világa, O, Ki úr ég és föld felett, Értünk e földön szolga lett. Jött, hogy szeressen, szolgáljon, Bűntől, haláltól megváltson, Új teremtéssé így váljunk, Hálából Vele szolgáljunk. lm, a testté lett Igében Mennyei Atyánk hív néven, Zengjen a hála, dicséret! Értünk az Ige testté lett. -Naastepad Tamás ói»« ■lu : JirO isi! O (r

Next

/
Thumbnails
Contents