Erős Vár, 1998 (68. évfolyam, 1-6. szám)
1998-10-01 / 5. szám
ERŐS ©VÁR AM ÉTIT KAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 64. (68.) ÉVFOLYAM 1998. OKTÓBER N°-5 (312). vol 64, October i998.vspsns.s6o 5. SZÁM AZ IGAZSÁG IRÁNTI ENGEDELMESSÉG Olvasd: 1 Péter 1:22-25. Sir William Golding, Nobel-díjas angol regényíró végrendeletében egy szót kért sírfeliratul: “Kerestem”. Mennyi mindenre enged következtetm ez az egy szó! Benne rejlik írói életprogramja, keresni az összefüggéseket emberek, történelem, s társadalom között. Kereső lelkűek sajátjaként bizonyára vágyott szeretet, megértés, társ után, és talán ott van ebben a végrendelkezésben a csalódás árnyéka is. “Kerestem”, igen, kerestem, de nem találtam. Kerestem egy életen át, de hiába. Péter apostol ezzel szemben azt hangsúlyozza: Találtam! Sőt azt írja a gyülekezetnek, hogy mindnyájunk számára nyitva a lehetőség rátalálni a megújulás csodájára körülöttünk és bennünk. A megújulás csodájáról az ősz képét idézve beszél az apostol: “Minden test olyan, mint a fii, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű és virága elhull, de az Ur beszéde megmarad örökké.” A kép mögött nem a reménytelen múlás, a természet kérlelhetetlen vastörvénye hangsúlyos, bár az ézsaiási próféciából idézett mondatok rokonságot mutatnak az ószövetségi prédikátor borúlátó következtetésével: “Minden hiábavalóság!” Éppen ellenkezőleg, a fíífonnyasztó nap sugaras ősz termést érlelő időszak, a betakarítás, a szüret, a gyümölcsszedés ideje. Évről-évre megismétlődhetik körülöttünk a természetben a megújulás csodája, hiszen minden ősz új tavaszt is ígér. Október 31 -én ünnepeljük a reformáció emléknapját. Az egyház történetében sokak keresése, munkája nyomán bontakozhatott ki az a megújulás, amelyik Isten igéjének, az Úr beszédének romolhatatlan magjából nőtt naggyá. Luther, Kálvin, s mások emlékeit úgy őrizzük, mint Isten igéje szolgáinak emlékét. “Ez pedig — az Úr beszéde — az a beszéd, amelyet hirdettek néktek”. A felvilágosodás filozófiájának hatására hosszú ideig úgy gondolkodtak sokan, hogy az emberi fejlődés, a tudományok, a jövő lehetőségei határtalanok. Különösen a XIX. században vált ez a nézet uralkodóvá. Századunkban a világháborúk keserű tapasztalatai és legújabban a környezetünk védelme, a környezetszennyeződés ellen folytatott harc nehézségei megtanítottak arra, hogy vannak korlátok az emberi fejlődés előtt. A legnagyobb nehézségek azonban nem kívülről, a természetből, az adottságok, a természeti kmcsek vagy lehetőségek korlátozottságából adódnak, hanem belülről, az emberből magából. Bizonyára nem dönget nyitott kaput az apostol, amikor azt írja: “Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, szívből szeressétek. A megújulás belső, bennünk végbemenő csodájáról van itt szó. Isten igéje nemcsak az egyház reformációját, megújulását akarja munkálni, hanem gondolkodásunk, életvitelünk átalakítását is. A természettől önmagunk körül forgó gondolkodás forduljon oda a másik, az embertárs, a szükségben levő, a rászoruló felé; képmutatás nélküli testvérszeretet, igazság iránti engedelmesség a kívánalom. Hányán fogalmazták már meg a múltban és kérdezik ma is, keresem, keresem egy életen át az igazságot, a szeretetet, de nem találtam, helyettük elém állított akadályokba ütköztem és rosszindulat vett körül. Mások viszont arról tudnak beszámolni, hogy már gyermekkorban, a családban, később pedig barátok, ismerősök, házastársak viszonyában újra és újra rátaláltak arra a szeretetre, megértésre, amelyik nélkül nem élet az élet. Az volna ennek a magyarázata, hogy alapvetően derülátó vagy borúlátó emberekként beburkolódzunk a magunk egyénisége adottságaiba és ezektől nem tudunk megszabadulni? Úgy lenne ez igaz, hogy a régi kép szerint vannak, akik mindig csak úgy néznek a félig telt pohárra, mint amelyik “már csak félig van”, vagy a másik nézőpontból tekintve “Még mindig megvan a fele”? Vagy talán egyszerűen azt mondhatjuk, hogy vannak szerencsés és szerencsétlen sorsú emberek? Sokszor bizony, valljuk be, megkísért a dolog ilyen leegyszerűsített magyarázata is. Még egy másik oldalról is megvizsgálhatjuk a kérdést, ha arra gondolunk, ilyenkor, október végén és november elején hagyományosan ezrek és ezrek járják a temetőket. Emlékezés, összetartozás, gyász, s fájdalom kavarog bennünk, amikor megállunk egyegy sír előtt és odahelyezzük a virágot, meggyújtjuk a mécsest. Az apostoli szóra emlékezve kérdezhetjük, hogy ez volna a végső szó, hogy “minden test olyan mint fű, és minden dicsősége, mint a mező virága”? Az apostoli tanúságtétel “élő és maradandó” igéről beszél, és ez jelenti az egyház évszázadai alatt az igehirdetés folyamatosságát, újjáéledését, tradícióját. Az igének viszont életre lehet kelnie és életet lehet formálnia nemcsak a múlt és a jövő vonalán, hanem a mai élet, a jelen összefüggéseiben is. Mit ér a Biblia, a reformáció, ha abból nem lesz megújulás, békesség és megbocsátás, becsületes munka, igazmondás, és “képmutatás nélküli testvérszeretet”? Evangélikus egyházunktól joggal kérhetik számon az elnevezésből következően az evangélium gyümölcseit a társadalom oldaláról. Egy-egy keresztyéntől pedig környezete elvárhatja az erkölcsiséget, amelyik “az igazság iránti engedelmesség”. Az őszi képben maradva nem szabad “leragadnunk” a hiábavalóság hangoztatásánál: "... megszárad a tű és virága elhull ...”, hiszen előbb virágzott, élt, feladata volt, helyet kapott a természet egészében és öszszefüggésben meghatározott ideig. Isten igéje hangsúlyozza, hogy nem hiábavaló a szeretet, az igazság iránti engedelmesség, szabad “kivirágoznia” bennünk és körülöttünk mindannak, ami jó és igaz. Minden élet mögött ott van az áldozati elem, élet mindig áldozatból születik és tartatik meg. Az ige sem egyszerűen Péter vagy az egyház szava, hanem “az Úr beszéde”, azaz azé a Jézus Krisztusé, Aki eljött, hogy meghaljon értünk. Amikor keresünk, kutatunk, s vágyunk valami maradandó és igaz után, vagy úgy érez-