Erős Vár, 1996 (66. évfolyam, 1-5. szám)

1996-02-01 / 1. szám

AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 62. ÉVFOLYAM 1996. FEBRUÁR 1. SZÁM FESZÜLTSÉGBEN Február a vízkereszti időből a böjtibe való átmenettel rendszerint feszültséget jelent, amint az egyházi rend szerint a hit útját járjuk. A vízkereszti idő ott a meg­dicsőülés hegyén fejeződik be, amint a három tanítvány egy pillanatra — mintegy megvakulva eddig még nem tapasztalt fények ragyogásától — megláthatja Jézus Krisztus dicsőségét. A jelenet megszűnté­vel, holott János, Péter, s Jakab inkább szeretne azon a hegyen, mindentől tisztes eltávolodásban tovább élni, Jézus arra noszogatja őket, hogy menjenek a völgybe, a városba, a szolgálat helyére, ahol Ő a keresztfán való áldozattal teljesiti be kül­detését: az emberiség megváltását a bűntől, a haláltól, s az ördögtől. Az Urukat követő, hivő tanítványok útja sem lehet más, alkalmilag még csak képletesen sem. Pál így ír: “Szánjátok oda testeteket élő, szent, és Istennek tetsző kedves áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletetek ” (Róma 12:1). Ha az ember valami nagyot, maradan­dót akar cselekedni, avagy akár szíves­örömest kíván valamit tenni, akkor szük­séges hozzá, hogy önmagát a maga elé kitűzött célra beállítsa, figyelmét arra össz­pontosítsa. Ez áll egyszerű munkavégzés esetére is. Csak akkor lehet eredményes, csak ekkor képes gyümölcseit is élvezni munkálkodásának. A mi igénknek is ez a központi gondo­lata. Oda van sűrítve az első szóba, a többi pedig ennek természetes kimenetele. Hi­szen a keresztyén ember általában véve tudja (?), hogy mi neki a helyzete ebben a világban, mi a viszonya Istenhez, embe­rekhez. Tudja (?) esetleg azt is, vagy leg­alábbis tudatalattiságban tartja számon, hogy mik a kötelességei, feladatai, a teen­dői ebben az életben, akár családot, akár egyházat, akár társadalmat veszünk figye­lembe. Az apostol is feltételezi a tudást, de az ihletett üzenetből azonnal kitűnik, hogy a “tudása” a dolgoknak nem elégséges. Amikor azonban az ige “odaszánásra”, önmagunknak Isten ügye mellé való el­­tökélésre ösztönöz, akkor mindig arra is gondolnunk kell, hogy ehhez a körülmé­nyek máris megvannak. Nem kell előta­nulmányokat végezni, környezetünkben a kedvező feltételeket keresni vagy megte­remteni, kiválasztani az alkalmas időt. Mindez elkészíttetett számunkra a Jézus Krisztus által. Ő vitt bele kereszthalálos áldozatával az isteni üdvösséges közösség­be. Ő mutatja a Lélek által a keresztyén ember útját, amelyen Ő jár legelői. Benne a kegyelem és jóság részesei vagyunk, s Isten szánt-szándékkal nem látja meg, mert meg­bocsátotta már, bűneinket. Akik Krisztus­ban vannak... S mi Krisztusban vagyunk, ezért számunkra minden lehetséges. Ha szükséges tehát az odaszánáshoz a lelkiállapot, ez már többet nem lehet hiány; nem Krisztus eljövetele, az ember megváltatása, a Keresztségben való elhiva­­tása, s a mennyei szövetségben az Úrva­csora által újra meg újra való megerősítte­­tése óta. Ennek a lelkiállapotnak az állan­dósulásához vezet az ige és hirdetése, és a gyakorta való imádság. A kísértésekkel küzdő embernek ilyen élményeken keresztük kell önmagán mind­untalan győzedelmeskednie. Ha nem úgy mennek a dolgok, amint szeretnénk, an­nak az az oka bizonyára, hogy odaszáná­­sunk még nem teljes, még mindig gátlása­ink vannak, vagy fenntartással élünk, hi­tünk bátortalan. Ezért hív, bíztat ez az ige: “Szánjátok oda testeteket”, azaz teljes min­deneteket. Elhatározásra van szükség. Igaz, ez áldozat. Mert mindezért erről vagy arról, s mi mindenről le kell mondani, az eddigiek fölé és nem a más egyebek mellé kell helyezni Isten dolgait. Értékvál­toztatásra van szükség. Csak ekkor tölt­hetjük be a hívást az odaszánásra. Ott a hegyen a tanítványok azt mond­ták: “Jó nekünk itt!” De Jézus elindult velük és értük, értünk a völgybe. Ez a böjt kezdete, melynek útja előbb a keresztfá­hoz, s aztán az üres sírhoz visz. Feszültség az ilyesmi a javából. A böjtben tehát előbb az odafigyelés, majd az odaszánás fegyel­mét kell elsajátítanunk. Gyakorolni kell azt, hogy tanítványok vagyunk, folyama­tosan, túl a böjtön, éveink minden napján. Ez a fegyelem pedig nem más, mint bűn­bánat, lemondás, imádság, és szeretetgya­­korlás. Ezek megkívánják a magunktól való elfordulást, a középpontból való kilé­pést, a Jézus meglátását nemcsak dicső­ségben, hanem kínszenvedésében és meg­váltó halálában is. Ha így nézzük, ha így látjuk, s ha így is értjük, az az odaszánás sem lesz olyan nehéz, sőt... levezetődik az emberi feszült­ség februáron túl is. —BB. Mikor jön el a vég? Az Úr Jézus mennybemenetelekor figyelmez­tette kíváncsi tanítványait, hogy nem az ő dolguk számítgatni, mikor is jön Ő vissza ítéletre örök dicsőségben. Ezt az intést figyel­men kívül hagyta a Jehova Tanúi nevű szekta, s múltszázadbeli alakulása óta megállapította, de többször revideálta a világvége, az arma­­geddoni pusztulás dátumát. Legújabban azon­ban a szekta feladta álláspontját, s illetékesek csak annyit jelentettek ki, hogy “végidőkben élünk”, de ennek tartamát nem rögzítették, ami a szekta hívei között ugyancsak csalódást okozott.

Next

/
Thumbnails
Contents