Erős Vár, 1995 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1995-04-01 / 2. szám
2. oldal EROS® VÁR 61. ÉVFOLYAM váltó dicsőségére. Sokan kérdezték már az elmúlt évszázadok folyamán, milyen lehetett a Mester emberi formája, Aki három éven át végezte a földön főpapi munkáját? Ma is állandóan foglalkoztatja ez a probléma a liberális egyháztörténészeket, akik a nagyon is gyanús céllal rendezett “Krisztus Akadémiákon” (Philadelphia, Chicago) — melyeken más világvallások tudósai is hozzászólhatnak a tárgyhoz — egyebet sem tesznek, mint a “történelmi Jézust" keresik olyan érvekkel és valószínűtlen feltevésekkel, melyek elhintik az Isten egyszülött Fiában való kételkedést. Sőt, egyes “keresztyén” hittudósok még azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán élte valóban, vagy csak kétezeréves babona a Benne való hit. Mindenesetre megnyugtató — legalábbis egyelőre —, hogy a keresztyénség százmilliói úgy ismerik Őt, ahogy az evangéliumok, az irodalom, zene, és főleg a képzőművészet legnagyobbjai hitük és elképzelésük szerint ábrázolták. Ez az oka, hogy találunk a legnagyobbak között olyanokat, akik az egyszerű, éhező, szegény, megnyomorodott emberek Megváltóját és gyógyitóját ugyanolyan emberinek, fáradtnak, híveihez és tanítványaihoz hasonlónak képzelték el, mint fentemlített követői és jótetteinek részesei. Irodalmunkban ezek egyike a gyerekkorától egyedül Krisztusban hivő, 31 éves korában elhunyt Dsida Jenő, aki levette szobája faláról az Üdvözítő reneszánsz elképzelés szerinti képének a nyomatát, mert hamisnak tartotta az idealizált ábrázolást. A fiatal géniusz, akit Teremtője ilyen korán magához szólított, erről írta meg “Krisztus"című, nagyszerű költeményét, amit szent ünnepünkön emlékezésemhez méltó befejezésként közlök: Krisztusom, én leveszem képedet a falamról, torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakotton derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen egyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. És sok éjszakán láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy Te egyszerű voltál, szürke, fáradt, és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólni kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült az út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyűlt a sárgaság s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei. —Dr. Fáy István (Welland) Krisztus keresztje Krisztus szenvedéseit akkor ismerjük meg igazán, ha nemcsak magát a szenvedését nézzük, hanem meglátjuk szenvedésre való, szívbéli készségét is. Mert ha a szívét és önkéntes akaratát nem tudjuk benne meglátni, akkor Krisztus szenvedése sokkal inkább borzasztó, semmint megnyugtató látvány. Ha azonban Krisztus szenvedéseiben az Ő szívét és önkéntes készségét is meglátjuk, akkor valóságos vigasztalást s Iránta való bizalmat teremt bennünk. Szenvedésre való önkéntes vállalkozását mutatja meg Krisztus, mikor előre közli, hogy fel akar menni Jeruzsálembe, Magát megfeszíttetni (Lukács 18:31 kk). Mintha csak ezt mondaná: “Nézzetek a szívembe. Én mindent kényszerítés nélkül, önként, és szívesen cselekszem, hogy mikor meglesz, meg ne rémüljetek az iszonyattól, mintha kényszerből, elhagyva, és csak erőszaknak engedve tenném ezeket.” Ész, test, s vér képtelen megérteni vagy felfogni, hogy miért kellett Krisztusnak megfeszíttetnie. Hogy pedig Krisztus ezt saját akaratából, szívesen vállalta, azt még kevésbbé érti meg. Bizony hatalmas és csodálatos dolog az is, hogy az Emberfia önként jószántából keresztre megy értünk, betölteni az írásokat. Titok ez és az is marad. * * * Betegség, szegénység, fájdalom nem nevezhető keresztnek. Az a kereszt, mikor valaki a hitéért szenved (1 Péter 4:13). De hol lehet ezt megtalálni? Nem zárdák boltívei alatt, hanem az evangéliumban és az önismeretben. Akarsz keresztet? Ismerd meg magadat és a Krisztus keresztjét. S akkor szíveden megtalálod a keresztet. Ha itt meg nem találod, a külső mit sem ér. íme a kereszt ebben van: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem”. (Lukács 9:23) Odáig kell eljutnod, hogy azt tudd mondani: “Ó Uram Isten, bárcsak méltó volnék rá.” Örülnöd kell néki, mint ahogy egykor a szentek örvendeztek a kereszt alatt. A kereszt dicsőségét a szívedben kell érezned: Hogy hálát tudj adni Istennek a szenvedésért, mint aki örvendezve kész keresztre, halálra. Van-e annál nagyobb csoda, mint örömmel venni a halált, amelytől mindenki retteg?! Ez a kereszt megszenteltetése. * * * Bár a keresztet nem azért vállaljuk, mintha ezzel remélnénk üdvözölni, vagy csak a legcsekélyebb érdemet is szerezni, mégis Krisztus példája szerint szenvednünk kell, hogy Hozzá hasonlóvá legyünk. és a mi keresztünk Mert Isten úgy végezte, hogy nemcsak higyjünk a megfeszített Krisztusban, hanem Vele együtt kell szenvenünk és megfeszíttetnünk is, ahogy ezt az evangélium számos helyen világosan kijelenti (vö., Lukács 14:27). Ezért hát — másképp nem is lehet — mindenkinek részt kell vállalnia a szent keresztből. Pál apostol is azt mondja: “A magam részéről betöltőm, ami híja van a Krisztus szenvedésének az én testemben.” (Kolossé 1:24). Mintha azt mondaná az Úr: Mivel az Ő keresztyénsége még nem teljes, azon kell lennünk, hogy se híja, se hiánya ne legyen a Krisztus szenvedésének, hanem minden beteljék. Vigyázz hát, hogy a kereszt ki ne maradjon az életedből. De igazi kereszt legyen, amely csakugyan nyom és fáj. Például: becsületed, javaid, tested és életed jókora veszedelme. Hogy roskasszon és emberül megérezd. Mert ha nem fáj igazában, akkor nem is szenvedés. Minél jobban számítunk rá, annál könnyebb és türhetőbb. Mert így vigasztalhatjuk magunkat: Sebaj! Keresztyén akarok lenni, tehát az én Királyom udvarának a színeit kell viselnem. Krisztus nem hajlandó más köntösbe öltöztetni az Ő udvarát. Viselem tehát türelemmel! * * * Tanítjuk, hogy keresztet készakarva senki se szabjon vagy válasszon magának. Hanem mikor megkapjuk, hordozzuk el türelemmel. (2Timóteus 3:12). De az is igaz, hogy kereszthordozásunkkal semmi érdemet sem szerezhetünk. Elég róla annyit tudnunk, hogy Isten jótetszése ezzel akar hasonlóvá tenni a Krisztushoz. Azt látjuk, hogy akik legtöbbet dicsekszenek szenvedésükkel s mindig keresztjüket emlegetik, éppen azok tudnak legkevesebbet a keresztről is, meg Krisztusról is, mert szenvedésüket érdemszerző cselekedetté teszik. Atyámfia! A kereszt nem ilyesmiért van és nem is lehet senkit erőszakkal alája kényszeríteni. Ha nem vagy hajlandó érdek és érdem nélkül szenvedni, akkor abba is hagyhatod, megtagadván Krisztust. Azt azonban tudd meg, hogy ha nem akarsz szenvedni, a Krisztus dicsőségében sem lesz részed. A keresztyén ember szenvedése azért értékesebb mindenki másnál, mert Krisztus a Maga szenvedésével megszentelte Övéi szenvedését is. így Krisztus szenvedése az O szentjeinek minden szenvedését tiszta szentséggé tette. Mert minden szenvedésünkön rajta van a Krisztus szenvedésének pecsétje. Vegyünk hát minden keresztet szentségnek. Mert valóban az! Luther Márton. In: “Jer, örvendjünk keresztyének”.
