Erős Vár, 1995 (65. évfolyam, 1-6. szám)

1995-04-01 / 2. szám

61. ÉVFOLYAM

EROS® VÁR

3. oldal

FELTÁMADÁS

Sokféle halál van, sokféle sír, sokféle temetés. De a sokféleség mögött minden esetben ugyanaz az azonosság rejtőzik: visszavonhatatlanul vége mindannak, ami egyszer örömet és bánatot, reménységet és kétségbeesést, egyetlen szóval életet jelentett. Ez a vég olyan elrettentő, hideg, s idegen az átlagember számára, hogy beszélni sem szeret róla sajátmagával vagy szeretteivel kapcsolatban. Nem csoda, hiszen a tátongó sír hangosabban beszél, mint az emberiség minden reménysége. És a hant alatt egy új, ismeretlen világ kezdődik, amiről tapasztalati úton csak azt tudjuk, hogy mindenre, ami testi, ott feloszlás, múlandóság, és befejezés vár.

De amilyen reménytelennek látszik ez a vég azoknak, akik a halálnak csak testi oldalát szemlélik, olyan alaptalannak látszó, s mégis szilárd reménységgel néznek reá azok, akik nem hisznek abban, hogy világunk csak fizikai világ, melynek az ember csupán egyik része. Nem földrajzi mennyország-keresés ez a megsemmisülés dermesztő valóságával szemben. Nem is filozófiai okoskodás, amelyik bizonyítani igyekszik, hogy még észszerűen sem lehet elfogadni a szellemileg olyan magasan álló emberi lény teljes megsemmisülését. Nem is csupán az évenként megújúló természet példájának alkalmazása emberi létünkre. Sokkal több ennél.

A Biblia feltámadásnak nevezi ezt az ellenvéleményt. Nem tagadja, hogy van halál, sírgödör, temetés. De azt állítja, hogy ezek egyike sem az utolsó szó, amikor az emberről beszélünk. Nem tagadja, hogy a hant alatt elporlik minden, ami egykor érző szívet, segítő kezet, vagy félelmetes harcost, tudományok hősét jelentette a kortársak vagy a jövő nemzedék számára. Ugyanakkor azonban azt állítja, hogy egyetlen emberi életnek sincs vége a halálban, nincsen olyan egyéniség, ami megsemmisült volna, illetve megsemmisülne, hanem az ember még a sírban is ember marad. Lehet, hogy az utókor nem tudja megkülönböztetni Nagy Pál koponyáját a Kis Péterétől. Mégis, Nagy Pál megmaradt Nagy Pálnak, Kis Péter Kis Péternek, a feltámadás idejére. Emberek elfelejthetnek bennünket jótetteinkkel vagy hibáinkkal egyetemben, de Isten nem felejt. Őelőtte, Őbenne megmaradunk annak, akik voltunk.

Megmaradunk annak, akik voltunk... A világ megváltozhatik, városok, országok, világrészek új jelleget ölthetnek. Korszakok váltogatják egymást és a tudomány merészen áthághatja a természet törvényeit. Mindez azonban nem változtat az emberen — aki befejezi földi létét a sírban —, sem pedig az Istenen, Akinek törvénye „tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”, mivel „Őbenne nincsen változás, sem a változásnak árnyéka” (Zsidók 13:8; Jakab 1:17). Ő, az örök Isten ígérte meg ezt a feltámadást, az egyéniségnek az elpusztíthatatlanságát, és azt, hogy az egyik, az emberi egyéniség egykor lemérettetik a másikon, az Isten örökkévaló törvényén.

Emberi, természeti, történelmi, földrajzi, vagy tudományos viszonylatban éppen ezért nincs feltámadás. Egyik elmúlt tavasz sem jön vissza újra. Egyik történelmi időszak váltja a másikat. Elpusztított városok sohasem épülnek fel ugyanolyannak, amilyenek voltak. Mesterségesen semmit sem lehet visszahívni és megismételni. Feltámadás csak isteni viszonylatban lehetséges, mert csak az Örökkévaló tarthatja meg azt, ami volt, olyannak, mint amilyen volt. Nem azért, hogy megismételje, hanem hogy átlényegitse, Magához hasonlóvá tegye, hogy „ami halandó, elnyelje azt az élet” (2Korinthus 5:4).

Ezért amikor húsvétot ünnepiünk, arra a Krisztusra nézünk, Aki halandó emberi testet öltött, meghalt és eltemettetett. Üres sírja mellett azonban nem időzünk. Ők azok elseje, akik feltámadtak, és akik nem változnak, hanem ugyanazok maradnak, csak most már halhatatlanul. Mert a feltámadás nem visszatérés, nem új kezdet, nem ismétlődés, hanem folytatás. Isten kegyelmének folytatása és kifogy hatatlansága a megváltott ember számára.

("Hitből Élünk") —Kemény Péter

• Anyagtorlódás folytán a beszámolót az allentowni Muhlenberg College kápolnájában elhelyezett Ordass-emléktábla ünnepélyes leleplezéséről csak a júniusi számban közöljük. —Szerk.

Kéziharangok \ i / szólaltak meg „ Sopronban / |*"

Még 1992-ben voltunk rokoni látogatáson Sopronban. Sopron volt az első magyar város, mely még Luther Márton és Melanchton Fülöp élete idején megnyitotta kapuit a reformáció számára. A wittenbergi egyetemen tanulmányaikat folytatott soproni diákok hozták magukkal onnan a reformáció tüzét. Kristóf, soproni ferencrendi szerzetes már nemsokkal 1517 után erőteljesen hirdette az evangéliumot a még most is régi helyén, a város központjában, a gyönyörű Szentháromság-téren álló gótikus templomban. Az akkori reformációellenes egyházi vezetőségnek ez nem tetszett. Vasárnap délelőttönként lezáratta a város kapuit, hogy ezzel megakadályozza a környékről beözönlő híveket az Istentiszteleten való résztvételben. Eltiltotta Kristóf szerzetest is a prédikálástól, súlyos vádakat emelve ellene.

Soproni látogatásunk idején résztvettünk egy vasárnap délelőtti Istentiszteleten is. Mély benyomást tett ránk akkor az Istentiszteleten résztvevő hívek kis száma. Meg koruk is. Akkor még nem tudtuk igazán, hogy milyen súlyos számszerű veszteséget szenvedett az elmúlt 47 év során nemcsak soproni evangélikus egyházközségünk, de magyarhoni evangélikus egyházunk is. Evangélikus egyházunk jelenlegi tagjai viszont nagyrészt éppen azok, akik a legnehezebb időkben is hűségesen kitartottak hitük és egyházuk mellett.

Úgy éreztük hát, hogy mindnyájunknak — nekünk is — tennünk kell valamit szeretetünk és nagyrabecsülésünk jeleként. Szimon János és Weltler Sándor soproni lelkésztestvérekkel és Csizmadia Bélával, a templom orgonistájával való beszélgetésünk nyomán ötlött eszünkbe, hogy az itt oly népszerű és oly kedves kéziharangok egy kétoktávos sorozatának az ajándékozása sok napfényt és örömet vinne soproni híveink szívébe és soproni templomunk hatalmas falai közé. A kéziharangon keresztül a gyermekeket és az ifjúságot is szépen bele lehetne kapcsolni a nagymúltú soproni evangélikus egyházközség lelki munkájába. S még a nemrég a soproni egyházközségnek visszaadott középiskolájában, a líceumban a soproni lelkészek nevelő munkájához is jól fel lehetne azokat használni.

Visszaérkezve Floridába, nem csekély töprengés és tervezgetés után 125 levelet küldtünk szét Amerikában nagyobbrészt a csikágói volt magyar evangélikus gyülekezet egykori tagjaihoz, de r.k. barátainknak is, sőt Kanadába is, és ugyanannyi levelet a pensacolai “Saint Paul Lutheran Church” azon tagjainak, akikről gondoltuk, éreztük, hogy szívesen csatlakoznának missziói tervünk megvalósításához. A remélt lelki és anyagi támogatás nem maradt el. 1994 elején már útban is voltak Sopronba a kéziharangok. A napokban Sopronból érkezett levél most mindnyájunknak szól közös nagy örömünkre.

“Hadd értesítsünk Titeket reménységtek való-