Erős Vár, 1995 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1995-04-01 / 2. szám
61. ÉVFOLYAM EROS ©VÁR 5. oldal “Egyházi szemmel” RENDSZERVÁLTOZÁS. KORMÁNYVÁLTÁS. VISSZA? A bécsi Bornemissza Péter Társaságban 1994. december 4-én tartott előadás nyomán Ahhoz, hogy a címben szereplő fogalmakkal szembesülhessünk, főként a visszarendeződés veszélyét, illetve semlegesen fogalmazva, lehetőségét tárgyilagosan elemezhessük, nem elég az 1994-es év történéseinek, kizárólag a választási eredményeknek a vizsgálata. Az elmúlt öt év folyamatait, legalább néhány főbb tendenciát kell megkísérelni nyomon követnünk ahhoz, hogy valamennyire megérthessük, mi is történt, illetve történik Magyarországon. Megint más kérdés, hogyan ítéljük meg a változásokat, hogyan vélekedünk róluk. Nem véletlenül kap egyre inkább hangot is a sajtóban az egyik legjellemzőbb gond, a hír és a kommentár keveredése. Azaz a tényeket sokan összekeverik a tényekről alkotott véleményükkel, a kommentárral, nem ismerve fel, vagy nem akarva felismerni, hogy a tényekből más következtetésekre is lehet jutni, mint az ő véleményük. 1989 a kiindulópont. Valójában a tartalmat tekintve ez az igazi változás, a tulajdonképpeni rendszerváltozás éve, ha funkcionálisan gondolkozunk. Bármennyire a történelem — statikusan — az első szabad választáshoz, az első demokratikus kormányhoz, s a szovjeték kimeneteléhez köti a rendszerváltozást — ez természetesen mind igaz —, a valódi változások már 1989-ben megérlelődtek, illetve ez az a nagy év, amely megalapozta az 1990-es teljes fordulatot. 1989 a kerekasztal tárgyalások éve, ahol megállapodás születik a rendszerváltozást katalizáló sarkalatos törvényekről. Megtörténik a Nagy Imre rehabilitáció. 1989. október 23-án kikiáltják a köztársaságot. Mindehhez járul egy rendkívüli teljesítményt nyújtó kormány. Persze ilyen történelmi-politikai helyzet igen ritkán fordul elő. Magam a Németh-kormányt ahhoz a nagybeteghez szoktam hasonlítani, aki tudja, hogy már csak hónapjai vannak hátra és megszabadulva az evilági szempontoktól, igyekszik maradék idejében minél több jót tenni. A Némethkormány pártpolitikai szempontokból mentes szakértő kormány volt. De már 1989 őszén is lehetett érezni a későbbi konfliktusokat. Az SZDSZ nem írta alá a kerekasztal tárgyalásban született megállapodást, de elérte a négy igenes népszavazást és így, ha hajszállal is, de megakadályozta az Feltámadott Keresztjéről levették. Sziklasír sötétje akarta befogadni, de Ő volt a fény, és a fény körül meghal a sötétség! Feltámadott! — Lukátsi Vilma elhatározott forgatókönyvet, többek között Pozsgai Imre köztársasági elnökségét. A radikálisabb rendszerváltozás, amit az SZDSZ akart, talán nem is lett volna baj, de nem tudták folytatni, annak ellenére, hogy külföldön, Csehszlovákiában és Romániában is bekövetkezett a változás. A nép viszont a mérsékeltebb M DF-et választotta. így állt elő a helyzet, hogy az SZDSZ-nek sikerült az MSZP-t leválasztani az MDF-ről, de közben a 90-es választásokon győztes két párt kapcsolata, amely amúgysem volt felhőtlen, tovább romlott. A miniszterelnök kizárta a nagy koalíciót, amelyet a semleges szakértők többsége javasolt, de paktumra kényszerült az SZDSZ-szel a kétharmados törvények, az ország kormányozhatósága miatt. Kiskoalíciót hozott létre a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal, de a koalíciót egyszerű tárcaelosztásként fogta fel, gyakorlatilag kizárva partnereit a legfontosabb döntésekből. Más kérdés, hogy a vezető pártban, az MDF-en belül is igen kevesen vehettek részt a valódi hatalomgyakorlásban. 1990-ben nem sikerült folytatni az 1989-es lendülettel. Sokkal inkább volt akkor jellemző a kormányváltás, mint a rendszerváltozás, kevesebb szakértelemmel, ami azonban érthető és elfogadható lett volna, ha több alázattal párosul. Érdekes kettősség vált jellemzővé, ha az egész ciklist — 1990—1994-et — nézzük. Igen jó, demokratikus törvények születtek egyfelől, másfelől a két világháború közötti időszakot idéző nosztalgiák hivatalos megnyilvánulásai irritálták az azokat elutasító társadalmat. Gazdaságilag — és paradox módon számos személyi döntés mechanizmusában — a Kádárrendszer folytatódott, amennyiben az új kormány is a centralizációs politikát választotta; a belső feszültségeket külföldi hitelekkel csökkentette, s késlekedett a következetes privatizációval. Mindezek következtében a gazdasági helyzet tovább romlott, az államháztartás reformja elmaradt, uralkodóvá lett a mentegetőzés, az elmúlt negyven évre hivatkozás. Igazi gondot az jelentett, hogy míg 1990-ben megvolt a bázisa a reformok akár fájdalmas végrehajtásának, addig az egység, a rendszerváltozás öröme fokozatosan eltűnt, nőtt a korrupció, másrészt a szegényedés, összességben az elégedetlenség. Sokan mégsem hitték el, hogy a szocialista párt nyeri az 1994-es választásokat, bármennyire ezt mutatták a előjelek. Úgy vélték, a magyar nép nem lehet olyan ostoba, hogy a korábbi egypárt rendszer, a pártállam utódpártját segíti hatalomra. Pedig ez történt. Miért? Egyaránt szerepet játszottak a korábbi kormány említett hibái, a Kádár-rendszer viszonylagos biztonsága iránti nosztalgiák, és a szocialista párt igen praktikus választási kampánya, a szakértelem és a szociális érzékenység ígérete. Ehhez járult a jobbközép pártok elhibázott taktikája, a Horn Gyula lejáratására indított akciók, amelyek kontraproduktívvá váltak. Akárcsak az elektronikus sajtó egyoldalúsága. 1994-ben kormányváltás következett be. Nem rendszerváltozás, nem visszarendeződés. Ez, ami a nagypolitikát illeti, kizárt. Rögtön állapítsuk meg hogy a közigazgatás, a közélet, az állami vállalatok, a sajtó közép és alsó szintjén fennáll egyfajta visszarendeződés veszélye, a ’89 előtt pozíciókban lévők visszaszivárgása. Ez annál veszélyesebb, mert a korábbi elit jobb része megtalálta helyét a gazdasági életben, ők bizonyára nem térnek vissza, hanem a kevésbbé tehetségesek, a hűségesek visszanyomulása nem zárható ki. Csak remélhető, hogy az MSZP is igyekszik majd ellenállni ennek a nyomásnak. Az ötvennégy százalékos arány nem könnyíti ezt meg. Magát a politikai váltógazdaság, a változás tényének a pozitívumait azoknak is el kell ismerniük, akik nem örülnek neki. Ez a nemzet sohasem érezhette korábban, hogy módja van sorsa alakítására. Pozitívum a koalíció is. Valójában az első igazi koalíció a magyar politika történetében. Érthető, hogy göröngyös lesz az útja. Ráadásul egymástól ideológiailag, emberileg távollévő pártok kötötték, elfogadva a választók akaratát. A demokráciát akkor is tisztelnünk kell, ha a dolgok nem elképzeléseink szerint alakulnak. A gazdasági helyzet semmiképpen nem jobb, inkább rosszabb; az államadósság nagyobb, mint ’90-ben volt. Nem lesz könnyű megszoritásos politikát folytatni, illetve megkezdeni, de nincs más út. A szociálliberális koalíció egyetlen esélye, hogy programjához, ennek terheihez meg tudja nyerni a lakosságot, más hangulatot tud teremteni, mint a korábbi vezetés. Ha nem, akkor hamar bekövetkezhetik a kiábrándulás. Egyébként a választások megmutatták, hogy lényegében hárompólusú politikai rendszer alakult ki. A szavazótábor egyharmada támogatja a szocialistákat, egyharmada a konzervatív, és egyharmada a liberális pártokat. Néhány százalékos ettől aktuálisan az eltérés. A szocialisták azért értek el harmincnégy százalék szavazóval ötvennégy százalékot, mert a kétfordulós rendszerben immár másodszor bizonyosodott be, hogy a választók nem az egyensúly, hanem a győztes irányában szavaznak a második fordulóban. Nem úgy, ahogy e választó rendszer kiagyalói elképzelték. Röviden az egyházakról. 1989-ben talán az egyházak helyzetének a drámai változása, az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnése hitelesítette leginkább a társadalom számára, hogy valódi változás küszöbén álltunk. 1990 után is összességében igen pozitívan alakult az egyházak helyzete. Tovább tartott a regenerálódás folyamata, látszott, hogy ez hoszszab időt igényel, mind a hívek visszatérését, mind a belső feszültségek feldolgozását tekintve.
