Erős Vár, 1993 (63. évfolyam, 1-6. szám)
1993-02-01 / 1. szám
EROS® VÁR 5. oldal Egyházunk a magyarság életében — Előadás a Magyarok III. Világkongresszusán — 475 évvel ezelőtt, ezekben a hetekben fogalmazta meg Luther Márton wittenbergi ágostonrendi szerzetes-tanár azokat a teológiai tételeket, amelyeket azután Mindenszentek ünnepének előestéjén mind felettes egyházi hatóságainak, mind a környezetének tudtára adott. E 95 tétel visszhangja rövidesen egész Európát betöltötte. A szenvedélyes viták körülményeit és hatását jól ismerjük, és azt nemcsak a világ közvéleménye, hanem a világ magyarsága is különféleképpen értékeli. Ökumenikus századunk végén szeretném elfogultság nélkül — sine ira et studio — értékelni azt a csaknem 475 évet, amelyben nemcsak lelki, hanem szellemi és kulturális szerepet is betöltötték az Ágostai Hitvallás reprezentánsai 1100 éves hazánkban, a Kárpát-medencében. Annál is inkább törekszem erre, mert a Confessio Augustana ünnepélyes felolvasására alkalmat adó augsburgi birodalmi gyűlésen ezek a szavak hangzottak el: “Amiképpen mindnyájan egy Krisztus alatt vannak és küzdenek akképpen mind egy közösségben, egyházban és egységben éljenek!” Két gyújtópontban jelölném meg előadásom tematikáját: A magyar evangélikusság kulturális szerepében és a Magyarországi Evangélikus Egyház egyházpolitikai örökségében. 1. Első aspektusom a magyar evangélikusság kulturális szerepére szeretné irányítani a Kongresszus figyelmét. Alaptételem az, hogy a lutheri reformáció egyszerre gazdagította a Mohács utáni magyarságot az evangélium új felismerésével és a kulturális élet fellendítésével. Aki Önök közül veszi a fáradságot és fellapozza az ún. Régi Magyar Nyomtatványok 1971-ben megjelent, 1600-ig terjedő első vaskos kötetét, az meggyőződhet arról, hogy a XVI. században megjelent csaknem ezer mű között milyen bősége volt az evangélikus prédikációknak, posztilláknak, hitvallásoknak, kátéknak, bibliai históriáknak és iskoladrámáknak — de egyúttal olyan humanista ihletésű világi tudományos műveknek is, amelyek népünknek nemcsak a lelki, hanem a szellemi színvonalát is hivatottak voltak emelni és gazdagítani. Aki pedig végigtekint a Királyi Magyarország és Erdély nyomdáinak és iskoláinak a során, az is csodálkozva látja ennek a tételnek az igazolását. Ebben látom hazai prédikátoraink és — ne feledjük — fő- és köznemesi patrónusaink elévülhetetlen érdemeit és jelentőségét, hiszen az ő közreműködésük nélkül nem jöttek volna létre Óvár, Csepreg, Pápa, Lőcse, Kolozsvár, Nagyszeben vagy Brassó nyomdái és szellemi központjai. Egész magyar népünk szegényebb lett volna nélkülük. Hiszen a három részre vált, ismételten tragikus sorsú történelmi hazának a hányatott sorsú, üldözött és kizsákmányolt lakosainak éltető balzsam volt minden vigasztaló szó, minden ígéret, írás, de egyben minden bűnt néven nevező, ítéletet és irgalmat tolmácsoló prófétai beszéd is. Dévai Mátyás — “a magyar Luther” — nyelvtana, Sylvester János sárvári bibliafordítása, Benczédi Székely I. Krónikája, Sztárai Mihály lanttal és hegedűvel kísért egyházi énekei, Huszár Gál vándomyomdája, Bornemisza Péter lángoló prédikációi, Ördögi Kísértetei és Magyar Elektrája, Heltai Gáspár és erdélyi társainak — Gyulai István, Ozorai Imre, Vízaknai Györgynek Ószövetség-fordításai, s az első magyar költőnő Petróczy Kata Szidónia költeményei mind-mind az egyetemes magyar kultúrának közös kincsévé váltak. Amikor azután 150 év után végre lezárhattuk magunkról a török igát, a “magnum decus Hungáriáé” Bél Mátyás evangélikus lelkész szerzett dicsőséget földrajz- és történelemírásunknak, Tessedik Sámuel szarvasi lelkészünk a magyar mezőgazdaság modernizálásának, Berzsenyi Dániel, Döbrentei Gábor, Bajza József a reformkor irodalmának, a Hunfalvy testvérek a magyar tudományosságnak. Mi volt mindennek a titka? Nem, nem tulajdonítom ezt távolról sem az Ágostai Hitvallás szellemének — még ha nagyra is becsülöm azt —, mégcsak nem is lelkészőseinknek, de igenis a Kárpátmedence híres evangélikus iskoláinak és nagynevű tanárainak. Felsőlövő, Pozsony, Késmárk, Eperjes, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó ma más uralom alatt működő iskolái mellett a szűkebb pátria evangélikus scholái: Sopron, Kőszeg, Kővágóőrs, Bonyhád, Aszód, Miskolc, Nyíregyháza, Orosháza, Szarvas, Békéscsaba hány kiváló pedagógust és tanítványt adott a hazának! Vidéki iskoláinknál is előbb kellett volna megemlítenem a Budapest—Deáktéri Leány- és a Nobel-díjasokat is adó Fasori Evangélikus Fiúgimnáziumunkat, ahol a filozófus Böhm Károly és a matematikus Rácz László egész tudós-nemzedéket nevelt. Hiszen ne feledjük: a talán már sokak által elfeledett Rátz tanár úr keze alatt nőtt fel Neumann Jánosunk és Wigner Jenőnk is. Ám ne feledkezzünk meg a nagy evangélikus nőnevelőkről sem: Veres Pálné Beniczky Hermina első budapesti leánynevelőintézetéről vagy a kőszegi Gyurátz Ferenc Leánygimnázium alapítóiról. Iskoláinknak köszönhető, hogy a nagy magyar orvosok közül magunkénak vallhatjuk Balassát, Lumniczert, Markusovszkyt, a Bókaykat és a Verebélyeket, nem szólva a neves lutheránus gyógyszerészősökről, akik a tudományosság területén ugyancsak többszörösen meghaladták azt a számarányt, amelyet a kicsiny, szórványevangélikusság képviselt a maga 6-7 százalékával a Kárpátok medencéjében. Mindezt nem egyfajta evangélikus öntudat mondatja velem, hanem az áldozatkész többnyire névtelen pedagógusok iránti hála és emlékezés. Kulturális aspektus alatt vizsgálom azt a sajátos helyzetet is, amelyet a hazai evangélikusság társadalmi és nemzetiségi szempontból a múltban — és részben még a jelenben is — elfoglalt. Figyelemre méltó ugyanis az a tény, hogy a lutherizmusnak e hazában soha nem volt uralkodói támasza, mint akár a katolicizmusnak a Habsburgok, akár a helvét hitvallásúaknak az erdélyi fejedelmek. De nem volt igazán főúri támasza sem — kivéve az első évtizedeket — hanem legfeljebb a köznemesség, de még inkább a városi polgárság soraiban kereshetjük az egykori támaszukat. Az évszázados elnyomottság vagy mellőzöttség okozta — hiszen a Türelmi Rendeletig még közjogi méltóságot sem viselhettünk — hogy az összetartozás tudata mindig erős volt és erős is maradt. Még sajátosabb volt az evangélikusság nemzetiségi eloszlása: kezdettől fogva magyar, német, szlovák és vend gyülekezetekre tagolódott az egyháztest. Mindezeknek azonban közössé vált a kultúrkincse: anyanyelvtől függetlenül “hungarus”-nak vallotta magát mindegyik náció. Hiszen a Zieglerből lett Gárdonyi Géza is ezt vallotta: “Nem a gyertya a fontos, hanem a láng a fő!” 2. Második aspektusom: a ma öröksége. Az egyik neves írónk által “átokszázadnak” nevezett saeculumunkban a magyarságon belül vallási szempontból az evangélikusságot sújtotta a legnagyobb csapás. Trianon vétkes és igaztalan döntése folytán a század első éveinek 1 300000 hazai evan
