Erős Vár, 1992 (62. évfolyam, 1-6. szám)
1992-02-01 / 1. szám
2. oldal ERŐS® VÁR Akik küldetésben jártak (1) A “Tessék a sót továbbadni” c. rovat tavalyi sorozata karácsonyi és missziói témával fejeződött be. Szinte önkéntelenül adódik, hogy a 1992. évi cikksorozat missziói témával, “Akik küldetésben jártak” c. ro- ( vatban folytatódjék. A misszió Ura küldetésre méltatta az írót. Az Ő kegyelméből neki is lehetett némi szerepe az evangélium kínai nyelven való hirdetésében. Régi barátom egy alkalommal feltette nekem a kérdést: “Mik voltak Kínába érkezésed első benyomásai?” A válasz az alábbi néhány gondolatban hangzott el. 1. Békétlen világba érkezett a misszionárius. Négyhetes tengeri út után a személyszállító hajó 1939. március 15-én érkezett meg a még mindig angol zászló alatt lévő Hong Kongba. Alig kötött ki a gőzös, s máris angolnyelvű újságokat osztogattak az utasoknak. “Hitler megszállta Csehszlovákia németlakta területeit”, kiabálták a címlap nagy fekete betűi. Aggódó kifejezéssel többen kérdezték útitársaiktól, hogy lesz-e ebből háború. A Kína belsejébe készülő fiatal magyar misszionárius akkor még nem tudhatta, hogy a nagyhatalmak ellenségeskedése mennyire határozza majd meg küldetésének lefolyását. Pár nappal később hajónk elhagyta a tengert, befordult az 5,440 km hosszú Jangce folyó torkolatába, majd annak az egyik mellékfolyója partján felépült Sángháj kikötőjébe. A szennyesvizű folyón nyüzsögtek a kisebb és nagyobb kínai szampánok, afféle fából készült ladikok, megterhelve emberekkel és mindenféle árúval. A kereskedelmi hajók mindenféle nemzet zászlóját lobogtatták. Nagy volt a misszionárius meglepetése, amikor angol, amerikai, francia, japán csatahajókat is látott. 1939-ben a japánok uralkodtak nemcsak Kína keleti partvidékén, hanem a Jangce partvidékein is. Haditengerészetük védte Japán “üzleti” érdekeit a meghódított területen, s más nagyhatalmak tengerészete védte Sángháj nemzetközi negyedét. A francia negyed szögesdrót kerítéssel, homokzsákokkal, tankokkal volt körülvéve, a kapukat francia katonák, az utcákat francia rendőrök őrizték. Párnapos sángháji tartózkodásomat a francia negyed egyik missziói otthonában töltöttem. Utam Sánghájból kis angolzászlós teherhajón folytatódott Peking kikötő városa, Tiencin felé. Félúton voltunk, amikor a japán haditengerészet pártucat csatahajója két egész napra leállította kis hajónkat. Az angol kapitány bosszantására meg akarták a japánok mutatni, hogy ki is az úr Távolkeleten. A zsoltáríró ezen szavai jutottak a misszionárius eszébe: “Körülfogtak engem Básán bikái” (Zs. 22:12). A világ nagyhatalmai csatahajóinak látása Sángháj ban megTsingtao külső kikötője előtt 1939-ben nagy aggodalommal, dermesztő ijedelemmel tölthette volna el őt. Fiatal felesége — aki csak 14 hónappal később, az Európából Kínába induló utolsó hajón követhette őt —, szülei, testvérei, hittestvérei ezer meg ezer kilométerre voltak tőle. A japán—kínai, majd a II. világháború hosszú évei alatt Jézus csodálatos ígéretei mentették meg az összeroppanástól. “E világon szomorúságtok lészen, de bízzatok, Én meggyőztem a világot. Ezeket azért beszéltem néktek, hogy békességetek legyen Énbennem” (János 16:33). 2. Embertömegek közé küldetett. Vasárnap délután volt, amikor Pekingben gőzösünk kikötött. Parthoz közeledve az utcák forgalma megzavart hangyaboly futkosásához, szorgoskodásához hasonlított. Néhánynapi ott-tartózkodás alatt látta az író, hogy az utcák nem csupán a forgalom lebonyolítását szolgálják, hanem sok más célt is. Járdaszélen sütnek-főznek, edényeket javítanak, mindenféle áruval kereskednek. Életemben egyszer estem zsebmetsző áldozatául, s ez természetesen Peking zsúfolt villamosán történt. Megérkezésünk vasárnapján megtudtuk, hogy csak iskolák, hivatalok és pénzintézetek vannak zárva vasárnaponként, gyárak, kisiparosok dolgoznak, üzletek nyitva késő estig. Az emberek többsége évente egyfolytában 350 napot dolgozik. Csupán a kínai újév elején — ami nem azonos a mi évünk kezdetével — ünnepel egy-két hetet a dolgozó kínai ember. Azokban a hetekben mindenki igyekszik visszatérni szülőfalujába, rokonai, ősei otthonába. Kínában lett e cikk írója igazán hálás a vasárnapért, a testi-lelki felüdülés napjáért, amit mi nyugatiak oly természetesnek veszünk. 3. Kínában nem igazodhatunk órához. Kínába való elindulása előtt a misszionárius utasítást kapott a Sánghájból Pekingbe utazásra nézve: Utazz vonaton! De mikorra hajónkról leszálltak a pekingi utasok, a japánok a vasútvonalért harcoltak a kínaiak ellen. Vasútihidak lettek a harcok áldozatai. így folytatódott az északfelé utazás azon a kis teherhajón, amiről fentebb tettem említést. A másfélnaposnak vélt utazás majdnem egy hétig tartott. A Kínában töltött nyolc év alatt ennek a pontos időhöz kötött, gyorsasághoz szokott nyugati embernek meg kellett tanulnia, hogy Kínában kevés dolog történik óraidő szerint. Ott nem lehetett senkit sürgetni. A leggyakrabban hallott kínai kifejezés: “Man-manti,” szép lassan. 4. A kínai nyelv elbűvölte a jövevényt. “A kínai nyelvet az ördög találta fel, hogy a misszionáriusok ne tudják az evangéliumot azon a nyelven hirdetni”, sóhajtotta félhangosan már a középkorú, de kezdő misszionárius, akinek nagy nehézségei voltak a nyelv elsajátításával. Pedig ő, velünk együtt azokhoz a szerencsés kezdő miszszionáriusok közé tartozott, akik a kitűnő módszerekkel működő pekingi nyelviskolában kezdtek hozzá a nyelvtanuláshoz. Két mester-tanító az első naptól kezdve csupán kínaiul szólt hozzánk. Sokáig ismételtek egy-egy új szót. Kézmozdulattal, arckifejezéssel, vagy rajzokkal, később már ismert szavak segítségével megértették velünk az új szó, kifejezés értelmét. A reggeli egy óra és a délutáni fél óra alatt 25-40, illetve 15-20 új szó kiejtésmódját “énekelték” fülünkbe. (Ugyanazt a szót négyféle hanglejtéssel is ki lehet ejteni.) Őket követték rendes tanárok, akik félóránként tanították ugyanazt az anyagot vagy csoportban 4-5 tanulónak, vagy külön egy-egy személynek. Háromhónapi alapos, szorgalmas tanulás után kezdhettük olvasni kínaiul János evangéliumának 9. fejezetét, mert annak van a legegyszerűbb szókincse és mondatszerkezete. Azt követte a 6. fejezet tanulmányozása, s így tovább. A nyelviskola a hangsúlyt a kínai jelek felismerésére és helyes kiejtésére helyezte. Befejezésül megemlítünk egy missziói úton nyert tapasztalatot. Mivel abban az időben melegéghajlatú részen voltunk, vékonyka rudakból és deszkából épült mind szálláshelyem, mind a primitív, régi rendszerrel működő iskola épülete. Hajnali szürkületkor arra ébredt a misszionárius, hogy az iskola öreg tanítója ébresztgette fiatal diákjait. Nem sokkal később már a diákok hangosan, ritmikusan olvasták leckéjüket. A tanító “ébresztő” szolgálata, a korareggeli tanulás Ézsaiást juttatta eszembe (50:4, 7): “Az Úr Isten bölcs nyelvet adott énnekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel; felserkenti minden reggel, felserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. És az Űr megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg... és tudtam, hogy szégyent nem vallók.” Naponként, Isten Lelke segítségére szorulva haladtunk előre nem csupán a nyelvtanulásban, hanem az evangélium Igéjének kínai nyelven való továbbadásában is. Ezért, s nem másért nyertük küldetésünket. — Kunos Jenő, volt kínai magy. ev. misszionárius.
