Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)

1991-12-01 / 6. szám

ERŐS® VÁR

5. oldal

fD. Kapi Béla:

Sopron: Civitas Fidelissima — A hűség városa

[A trianoni békében elorzott magyar területek felől minden ígéret és wilsoni elv ellenére csak Nyugatmagyarországon volt népszavazás. Az Ausztriához csatolt Sopront és további 8 falut az 1921. december 14-én tartott és Magyarország javára 72.7%ban eldőlt népszavazás nyomán 1922. január 1-én adták vissza. Az 1922. évi XXIX. te. Sopronnak a “Civitias fidelissima” címet adta. Erre a 70 évvel ezelőtti eseményre emlékezünk D. Kapi Béla volt dunántúli ev. püspök “Lámpás az oltár zsámolyán” c., még kiadatlan önéletrajzi írásából. A kéziratért a Kapi-családot illeti köszönet.]

Átvételre Sopronba ment az antant-bizottság és nem lett átvétel: Sopron magyar maradt. Felvonultak az antant-csapatok, változatos színes képben mutatták különféle díszlépésüket. Azután jött Ostenburg magyar ezredes csapata és dübörgött lépésük alatt a föld. Nemcsak dübörgött, hanem meg is rendült. Nemcsak megrendült, hanem megdobbant benne a magyar nemzet szíve. Nem lehet Sopront átadni — hangzott a mennydörgésszerű kiáltás. Nem szabad Sopront visszakövetelni, vagy visszakényszeríteni! — kiáltották az antant-bizottság tagjai egymás között.

S több helyen is továbbfolyt a tárgyalás. Végre népszavazás lett belőle. Megindult egy lelkes erőfeszített mozgalom Sopron megmentéséért. A népszavazást azután eldöntötte Sopron hűsége. Tömegek hullámzottak az utcákon. A zsúfolt vonatok messzeszakadt, de messzeségekből is hazatérő soproniakat hoztak, akik éjjel-nappal hányódtak, utaztak, dideregtek, hogy a szavazatszedő bizottság előtt elmondhassák: Sopron a mienk! Sopron magyar! Kell, hogy az maradjon. Lelkesítő beszédek hangzottak el. Felvonulások voltak. A kísérletező ellenakciók hasztalan próbálkoztak, hangoskodtak, lármáztak, követelőztek, s erőszakoskodtak: elsodorta őket a magyarság hangja.

Napközben néhány órai pihenőnket egyik papi dolgozóban töltjük. Jegyzetfüzetek, összehajtogatott papírosok kerülnek elő a hosszú hónapok küzdelmeinek emlékei közül s betűkkel tarkított fekete szárnyukkal úgy szálldosnak körülöttünk, mint a szobába szorult, ijedt fecskemadár.

— Emlékszel-e még, Püspök uram, arra az Istentiszteletre, midőn a népszavazás előtt Istennél kerestünk erősítést s úgy remegett keblünkben a szívünk, mint a nyitott ablakban lógatott tépett zászló? Itt vannak a jegyzeteim: Ézsaiás 28:14-18. verseit olvastuk fel s a nagy hidegben komoran verték vissza a falak Isten üzenetét.

Előveszi Bibliáját, hangosan olvassa az Igét: Halljátok az Úrnak beszédét, csúfoló férfiak, akik uralkodtok a népen, amely

Jeruzsálemben lakik. Mert így szóltok: Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg szövetséget csináltunk: az ostorozó áradat ha jő, nem ér el minket, mert a hazugságot választók oltalmunkul, és csalásban rejtezénk el. Ezért így szól az Úr Isten: íme Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, egy drága szegletkövet, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut. És a jogosságot mérőkötéllé tevém, és az igazságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát, és vizek ragadják el a rejtekeket. És eltöröltetik a halállal való frigyetek, és a sírral való szövetségiek meg nem áll; az ostorozó áradat ha jő, eltapod titeket. Leteszi kezéből a Bibliát és rámnéz.

— Emlékszem az Igére — mondtam csendesen —, lelkem mélyéig megrázott, éreztem, hogy Isten adta nyelvemre az Ő Igéjét.- Minket is az Ige rázott és nem a téli hideg, mikor a csúfolódó férfiakról hallottunk, akik a halállal kötnek frigyet és a sírral szövetséget. Hát nem így volt? Széthasogatták hazánk térképet, széttördelték 1000 éves államiságunkat, s kimondták felettünk a halálos ítéletet. Nem kérdezik a történelmet: Jogos-e ez? Nem kérdezik az elszakítottakat: Akarjátok-e ezt? Pozsony, Kassa, Eperjes, Kolozsvár, Tiszatáj, akarod-e? és ittvan Nyugatmagyarország, Dunántúl régi büszke városa: Sopron. Mennyi érték, emlék, erő, ígéret, szeretet, hűség, kötelesség, és közös, hivatás! Kimondták a halálos ítéletet azok, akik frigyet kötöttek a halállal és szövetséget a sírral. De ez az emberek ítélete.

Megállítottam. — Jól emlékszem! - mondtam, — Most, hogy az Igét hallottam, folytatni is tudnám. Hiszen most a beszéd második része következik, melyben arról szóltam, hogy a nemzet a halálos ítéletet megfellebbzi az örökkévaló Istenhez, Aki minden emberi ítéletet felülbírál és a történelem folyamán megerősíti vagy megváltoztatja azt.

— Emlékszem, az Ige alapján azt mondtam, hogy a nemzet elítéltetését próbatételnek és megújúlásnak rendeli az Isten. Próbálja a nemzet szenvedni-tudását, hogy ne legyen a nemzet szenvedése mélységnélküli felületes érzés, avagy tehetetlen ökölrázás. Láthatatlan könnyünk fagyjon a lelkűnkhöz, megpróbáltatásunk csontekéje hasítsa végig nemzetünk szívét, hullassuk vérző barázdáiba nagy elhatározásunk termőmagját. Próbáljuk meg életünket. Olyanok voltunk-e, mint aminőnek kellett lennünk? Kidolgoztuk-e nemzetfenntartó erkölcsi

értékeinket? Mi volt az életünk: Szolgálat, vagy uralkodás? És még van sok más, amit próbának kell alávetnünk.

A lelkész kezében felemelkedik a jegyzetfüzet. — A szolgálásnál voltak még figyelemreméltó mondatok, amiket nem szabad elfelejtenünk. Azt mondta Püspök úr, az igazi ember a trónuson is szolgál, a negyed ember a szolgálásban is uralkodni akar. Mi pedig inkább uralkodásra, semmint szolgálásra vagyunk hajlandók. Nézzük csak politikai, társadalmi, gazdasági életünket. Volt-e biztos, önzetlen célkitűzésünk? A kultúra, a tőke, a vagyon, a törpe- és nagybirtok teljes erejükkel szolgálták-e nemzetünket? És vájjon mi mindannyian szolgálattá és áldozattá tettük-e életünket? — Elhallgatott, azután kérdőleg rámtekintett.

— Ugye folytathatom? Mert most jön az a rész, mely minket soproniakat akkor igazán lelkünk mélyéig megrázott:

“Most hazaszeretetünk próbatételéről van szó! El akarják venni ezt a várost, ezt a vidéket. Ki akarnak szakítani minket nemzetünk közösségéből. Próbatételül szánja ezt számotokra Isten. íme, jön az alkalom. Bizonyítsátok be, hogy a hazaszeretet a nemzeti érzésben válik életté és valósággá. Benne éltek a nemzet évezredes történelmében, tiétek évszázados hagyománya, ezeréves küzdelmünk, megújúló mártíromságunk szenvedése, jelenünk nyomorúsága, jövendőnk Isten adta hivatása. Bizonyítsátok be, hogy nem szerteomló szólam, hanem valóság a költő vallomása: ‘A nagy világon e kívül nincsen számodra hely: áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!’

Próbáld meg a szívedet. Újítsd fel lelked emlékeit, tekints vérzőtestű, sápadtarcú nemzetünkre. Édesanyád volt! Lelkedet ápolta, jellemedet, gondolkodásodat formálta. Kitörölhetetlen betűket jegyzett szíved hústáblájára. íme, dicsőségének bíborpalástja lerongyolódott. Korbácsütés piros nyoma ég az arcán. Megalázták, kifosztották, összetörték. Elhagyhatja csak egy is a magyar nemzetet? Ne légy hálátlan gyermek, sirasd és szeresd! Nyújtsd feléje munkában, szenvedésben, közös küzdésben erős és hű kezedet. Mondd boldogan és boldogságot adón: Tied vagyok, tied, hazám, e szív, e lélek!”

A lelkész leteszi kezéből írását, megtörli szemét, és lehalkított hangon mondja: — Püspök úr, ennek a beszédnek is most lesz a gyümölcsszedése. Adja Isten, hogy úgy