Erős Vár, 1990 (60. évfolyam, 1-6. szám)
1990-02-01 / 1-2. szám
ERŐS® VÁR 7. oldal Misszionáriusként Kínában Legutóbbi számunkban közöltük Kunos Jenő beszámolóját hazai látogatásáról. A budapesti Evangélikus Élet az alábbi interjút készítette vele az itteni gyülekezeteink előtt is ismeretes Fabiny Tamás kőbányai lelkész tollából. — Hogyan lett Jenő bácsiból miszszionárius?? — 1914. február 16-án születtem Győrött, ott is kereszteltek és konfirmáltak. Lelkésszé Kapi Béla püspök szentelt, 1936-ban; házasságunkat is ő áldotta meg, amelyet Liesche Natáliával kötöttem. Itt, Győrött történt a missziói munkára való kibocsátásom is. Ennek előzménye viszont az, hogy Finnországban tanultam, ugyanis belmisszióval akartam foglalkozni. Itt kerültem aztán kapcsolatba a Finn Missziói Társasággal. Először azt hittem, hogy Afrikába küldenek, később úgy volt, hogy Izraelbe kerülök, de végülis Kínában volt a legnagyobb szükség rám. 1940 őszén kerültem Közép-Kínába, Hupeh tartományba. Hajóval utaztunk Marseillesen és Sanghajon keresztül. — Mi volt a munkája a kínaiak között? — Eleinte még kevés evangélizációs munkát végeztem, elemi iskolában tanítottam hittant, természetesen kínaiul, amit Pekingben tanultam. Később az Evangélikus Teológiai Akadémián tanítottam Shekowban, de aztán a szemináriumi képzést a II. világháború miatt le kellett állítani. Miután a japánok elkergettek minket feleségemmel, Liával együtt, egy svéd missziói állomáson találtunk menedéket. Hittant és földrajzot tanítottam, valamint a falvakban evangélizációs munkát végeztem. Feleségemmel együtt az egyetlen evangélikus miszszionárius voltam Közép-Kínában. — Milyenek voltak a körülmények? — Sok betegség leselkedett ránk; malária, sárgaláz és egyéb trópusi betegségek, nem is beszélve a rossz táplálkozásról. A Jangce folyón többször kerültünk életveszélybe: egy alkalommal a kommunista hadsereg tagjai utánunk lőttek a csónakba, máskor pedig hajótörést szenvedtünk, a gépcsavar majdnem elkapott. Több mint két évig semmi postát nem kaptunk, semmilyen újság, rádió, telefon nem állt rendelkezésünkre. Magyarországról semmiféle pénzküldemény nem érkezett hozzánk. A misszionáriusokat 6 és fél év után leváltják, mi pedig már 8 éve voltunk Kínában. Vissza akartunk jönni Európába, de a kínai rendőrség nem adott kiutazási engedélyt. Később orvosi kezelés és tanulmányok céljából az Egyesült Államokba kerültünk. — Mennyire voltak a kínaiak fogékonyak a keresztyénségre? — Nagyon! Én elsősorban olyan helyekre mentem, ahol már volt magvetés, de azokról a településekről sem feledkeztünk meg, ahol még senki sem járt. Falvakba jártunk prédikálni, tanítani, traktátusokat osztogatni. Flanelekre írt szövegek alapján tanítottuk az énekeket: Kínában elég egy kis lármát csinálni, máris ott a tömeg. A kötetlen beszélgetés talán éppen az énekek alapján kezdődött meg. Azt hiszem, elég jól megtanultam a nyelvet, de azért sokszor éreztem annak a mondásnak az igazát, hogy „a kínai nyelvet az ördög találta ki, hogy a misszionáriusok ne tudják az embereket megtéríteni”... Mint mondtam, életkörülményeink nehezek, európai mércével semmiképpen sem mérhetők voltak. Kevés élelmünket a tea, rizs és a kínai zöldségek jelentették. Villany persze nem volt. A kínaiak keresztyénségre való nyitottságát mutatta, hogy a háború végére 2 millió keresztyén lett az országban. — Mi lett ezeknek a keresztyéneknek a sorsa az úgynevezett „kulturális forradalom ” idején? — Sok üldöztetést kellett elszenvedniük, a szó szoros értelmében a föld alá kellett szorulniuk. Isten mégis megtartotta őket: föld alatti csoportokként két mozgalomban éltek tovább, az egyiknek ,,Kicsiny nyáj”, a másiknak „Jézus házi gyülekezete” volt a neve. Ma már, a körülmények javulásával újra szerveződnek azok a gyülekezetek, amelyek csak titokban tudtak működni. — Melyik volt missziói elhívásának döntő igéje? — János 12:24-ből a földbe esett gabonamag példázata. Ennek alapján értettem meg, hogy nekem is küldetésem van, jobb elmenni, mint maradni. Munkámban aztán Isten Szentlelke vezetett, lépésről lépésre. A misszióban az Ő eszközei lehettünk. Kínában is, máshol is megtapasztaltuk Isten csodálatos, megtartó kegyelmét. A legnagyobb nélkülözések idején is megelevenedett a sareptai özvegy története: az asszony olaja és lisztje nem fogyott el. Isten családi életünket is megáldotta, 1 fiú és négy leánygyermekkel, 8 fiú és 1 lány dédunokával. — Mi történt azután, hogy Kínából el kellett menniük? — Amerikában telepedtünk le, ahol finn gyülekezetben szolgáltam; rendszeresen két nyelven prédikálva. Egy időben nagyon kevés kapcsolatot tartottam Magyarországgal — valahogy nem kívánatos személynek éreztem magam. Káldy püspök nem válaszolt leveleimre. Amikor aztán 63-ban személyesen találkoztunk, megkérdezte ugyan, hogy „akarsz-e hazajönni?”, de választ nem is várt. Valahogy elfeledkeztek rólam itthon. Később aztán Koren Emil vette fel velem a kapcsolatot, éveken át csak vele és Csepregi Bélával leveleztem. 1970-ben, amikor 31 év után először hazajöttünk, még a rokonok is alig mertek velünk beszélni, nem hogy a hivatalos egyház képviselői. Úgy éreztem akkor, mindenki fél mindenkitől. 84-ben már kicsit jobb volt a helyzet, most pedig boldogan vettem, hogy a nádorvárosi gyülekezetben és a szeretetházban szolgálatokra kértek fel. Mivel Amerikába is jár nekem az Evangélikus Élet és Lelkipásztor, tapasztalom, hogy a korábban tabunak számító misszió szót is gyakran használják már. A mai Magyarország azt a kihívást jelenti, hogy misszióba nem kell távoli földrészekre menni. — Hogy érezte magát e lelkésztalálkozón Szombathelyen? — Nagy örömöt jelentett, hogy részt vehettem rajta, Simeon énekét éltem át: „Mostan bocsátód el a te szolgádat beszéded szerint békességgel...” Amellett a találkozások, beszélgetések elkötelezést is jelentettek: szeretnék magyarul minél többet írni, publikálni. Ha Isten ad még erőt, így szeretnék még egyházamnak szolgálni. Ide tartozom. Hiszen nem kínaiul, nem finnül, nem angolul, hanem magyarul imádkozom. — Köszönöm a beszélgetést.
