Erős Vár, 1990 (60. évfolyam, 1-6. szám)
1990-02-01 / 1-2. szám
a hatalmon lévők jelszavait ordítozta, így változott a „Hozsánna” „Feszítsd meggé” és „Barabbássá”. Pilátus, a helytartó megnyerése ugyancsak könnyen ment, mégha eleinte győzött is benne az igazságérzet. Mert amikor azzal fenyegették: „Nem vagy a császárnak barátja”, (ha parancsunkat nem teljesíted) azonnal tisztában volt tennivalójával. Valami tragikomikus cinkosság érezhető ebben, mert mindkét fél tudta, hogy:,, Rómában minden eladó”. Még a császár is, csak elég pénz legyen hozzá. Az pedig bőven volt. így aztán símán zajlott le a kereszthalál bosszúja, melyről csak az egyik lator, a római százados és a szent aszszonyok tudták, hogy Isten ártatlan Báránya elvette a világ bűneit. Temetése is a megszokott módon történt, de arra nem számítottak, hogy „Isten lerontott templomát harmadnapra felépíti”, azaz megkínzott teste Húsvét hajnalán feltámad, legyőzve a halált és tanítványai előtt megy Galíleába. Előttünk is, hogy az örökkévalóságba vezessen mindannyiunkat. Ez a Nagyhét lényege. Történelmünk folyamán soha semmilyen esemény nem ragadta meg ennyire az emberi szellem nagyjait, mint a fent elmondottak. Filozófusok, költők, muzsikusok és képzőművészek legnagyobb alkotásainak közel 2000 éve központi témája és mindez a Megváltó dicsőítésére. Sokan kérdezték már századok folyamán, milyen lehetett a Mester emberi formája, aki három éven át végezte a földön főpapi munkáját. Csaknem mindenki úgy ismeri, ahogy a nagy reneszánsz művészek képzelték el és ábrázolták őt. Ez a köztudatban élő Krisztus kép. Jól tudjuk azonban, hogy az irodalom, zene, képzőművészet képes a szenvedő, meggyötört embert olyan megrázó szépséggel ábrázolni, mely elképzelésüket teljesen hitelessé teszi. Azt hiszem, legtöbbjük mélyhitű alkotó lévén, ismerte a legnagyobb keresztény: Pál apostol szavait, aki a Korintusi első levelében hangsúlyozza, hogy ő csak a „megfeszített Krisztust” hirdeti. Minden bizonnyal ennek alapján születtek meg a középkor irodalmának csodálatos himnuszai, később a reneszánsz mesterek szenvedő Krisz2. oldal tust és a „Mater Dolorosát” ábrázoló remekei, majd J. S. Bach megrendítő passiói. Ezek adták a példát napjainkig a költészetnek, képzőművészeteknek és zenének egyaránt. így öltött testet Fáy Ferenc, a Torontóban elhunyt nagy evangélikus költő tizennégy részből álló remekműve: a Keresztül, mely kimagasló századunk második felének irodalmában. 1978-ban írta erről dr. Tóth László, a római Collegium Hungaricum volt igazgatója, neves esztéta az alábbiakat: „A KERESZTÚT olyan új és egyszerű, de olyan ősi, mély átélésből fakad, amilyet még soha nem olvastunk az ,Ó-magyar Mária siralom’ óta. Ez az igazi modern, az én-konfliktusnak szinte tudathasadásos határáig személyes mélységből születő mai egyházművészet; a mai ember keresztútja, a mi lelkűnkhöz időzített keresztút, s azért váj bele olyan mélyen mindannyiunk leikébe, mert a mi korunk nyelvén szól hozzánk megrendítő képekben.” Befejezésül két részt közlünk belőle a Megváltás nagy ünnepén. IX. (Jézus harmadszor esik el a kereszttel) Aztán egy kőbe megbotlott a lába. Előrehullt s a porban úgy feküdt, mint minden idők minden alkonyában a fáradt ember fekszik mindenütt. Lehetett volna ács, vagy boltiszolga, tudós tanár, vagy megfáradt paraszt, ki tört testével elterül a porba, a mesgye szélén, s nem tud mást, csak azt, hogy béke van. — A főpapok nevették. Az anyja sírt, mert anyja volt, s azok, kik hátul félve, messziről követték: a megrémített várományosok, hitetlen hittel, szemlesütve, hitvány férgek voltak csak. Arcukon pedig lélekké lett a legbátrabb tanítvány, az áruló, a tizenkettedik. XI. (Jézust keresztre feszítik) Mint az, ki hetven, nyolcvan évet élt meg, s nem harminchármat, úgy nézett körül. Öreg parasztok állnak így, vetések s halál előtt, hogy éveik mögül még visszanézve, elrendezve lássák a földi dolgok, munkás életük végső számadását. S ahogy szelíden, intőn felmagaslott — korok felett és új idők előtt — látta magát, mint biztos zárú kapcsot az Isten és a végtelenbe nőtt ember között. — Még élt, még folyt a vére, de már a hitvány, részeg zsoldosok kockát vetettek gyűrött köntösére. _________ERÖSSVÄR_________ NT. ASBÓTH GYULÁNÉ Teremtő Ura január 12-én hívta haza özv. Asbóth Gyuláné, Pfeiffer Ilona Juditot 83 éves korában. A Kaposvár melletti Mezőcsokonyán született 1906. október 17-én. Életének útján a hűséges papné mintaképe volt 52 esztendeig, áldott munkatárs a férje mellett, akivel 1933-ban kötöttek házasságot Budapesten a fasori templomban. Leghosszabban detroiti gyülekezetünk mondhatta magáénak a szeretett és megbecsült lelkészpárt, ahol 3 évtizedig szolgáltak. Nyugdíjas éveikre a ligonieri (PA) Bethlen Otthonba költöztek. Elhunytában 5 esztendővel követte férjét. Temetése január 15-én volt. Koporsója felett Markovits Pál ny. ev. lelkész hirdette a feltámadás igéit, Kovács Pál ref. lelkész, az Otthon igazgatója imádkozott. A ligonieri temetőben, ahol élettársa mellé helyezték, Bernhardt Béla clevelandi ev. lelkész végezte a szolgálatot. A gyászoló család itt és Magyarországon Istennek ad hálát egy drága édesanya és nagyanya életéért. „Légy csendes szívvel, légy békével... ” (374. sz. ének.) DR. AMBRUS JÓZSEF A csílei magyar kolónia egyik vezető egyénisége, dr. Ambrus József 1990. január 16-án hunyt el Santiagóban. Az ottani magyar evangélikus gyülekezetnek — amely évekkel ezelőtt megszűnt — szintén egyik elöljárója volt. Özvegye írja: „...nem vagyok magyar anyanyelvű, nem tudom kifejezni milyen veszteség ért engem, fiaimat, magyar testvéreinket. Az Erős Várt mindig figyelemmel olvasta férjem. Itt kevés magyar maradt, talán harmincegynéhány család...”
