Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)
1989-02-04 / 1. szám
6. oldal pontokban mindenütt tartott istentiszteletet. Ezekből a közösségekből lassan gyülekezetek lettek, amelyek rendszeres lelkipásztori gondozás után vágytak. így Rúzsa István 1908-ban megint hazautazott, hogy munkatársakat toborozzon. Igaz, közben volt diáktársa, egy Boczkó Gyula nevű lelkész kiérkezett Amerikába és hamarosan átvette a New Yorktól délre fekvő New Brunswickban megalakult evangélikus egyház gondozását, de egy idő múlva hazatért Magyarországra. Ezután, egy ideig, Rúzsa István egyetlen munkatársa a vele 1908-ban kijött Juliska húga volt. — 1909-ben ismét Magyarországra kellett utaznia, mert hírt kapott édesapja halála felől. Ennek a látogatásnak a végén eljutott Eperjesre is, ahol feleségül vette a még diákkorában megismert Maurer Annát, akivel együtt visszautazott Amerikába. Benne nem csak jó hitvestársra, de munkatársra is talált. Időhiány miatt Rúzsa István életútját nem tudjuk a továbbiakban olyan részletesen követni, mint ahogy azt szeretnénk. Szólnunk kell azonban munkamódszere felől. Amikor egy helyen megszerveződött a gyülekezet, virágozni kezdett az egyházi élet, (vagy, ha csak szolgálatok céljából utazott oda, felismervén, hogy a munka több időt követel), nem maradt ott, vagy nem folytatta a gondozást máshonnan, hanem a teljes munkát átadta valakinek és egy új helyre költözött, hogy ott, vagy annak a környékén újra úttörő munkát végezzen. így az említett New Bruns wie k-i gyülekezet megalapítása mellett neki köszönhető a buffalói, detroiti, akroni, Martins Ferry-i, elgini, pittsburghi és New York-i egyházközségek megalakulása. Még az első háború előtt clevelandi temploma mellett egy Szeretetházat építtetett, amely a keresztyén szeretetszolgálat terén fontos munkát végzett a maga idejében. Testvérei közül többet kihozatott Magyarországról, ezek közül ketten, László és Jenő, lelkipásztorok lettek és lelkesen beálltak a bátyjuk által kezdeményezett munkába. Sajnos, az 50. életévét még el sem ért magyar misszionárius egészségét a nagy felelősséggel végzett nehéz szolgálat alásta. 1929-ben vissza kellett vonulnia minden munkától! Ez nagyon bántotta, bár még betegen is foglalkozott egy időseket egybegyűjtő szeretetotthon megalakításának a gondolatával. De tervét nem hajthatta végre. Élete utolsó éveiben — szélütés következtében — teste részben megbénult, majd 1940 decemberében az Úr hazahívta. Amikor most Rúzsa István szolgálatára gondolunk, egy magyar misszionáriusért adhatunk hálát az Úrnak! ERŐS ©VÁR KEMÉNY A nagytiszteletű szokása szerint komoly, külhoni könyvekből is merítő igemagyarázatot tartott arról: miért nincsenek szemmel látható csodák manapság. Alapos, hozzáértő, de meglehetősen terjengős fejtegetéseit tizenheten hallgatták a kék-hűvös templomcsendben, mely körül öles falak őrködtek — lihegő kutyaként kirekesztve az izzó, poros vasárnapdélelőttöt. Mindennek nyájas, kijáratelőtti kézfogásokban, asztali áldásban és az ámbitusan elköltött ünnepi ebédben kellett volna folytatódnia, ha az adakozás céljára kitett fekete fatányérban annyi lett volna, amennyi illik ilyenkor, nyár derekán. — Lássuk csak — morfondírozott a számtanban mindig bizonytalankodó nagytiszteletű: tizenheten voltak, az adomány ezzel szemben ezerszázhatvanhat forint. Két ötszázas egymásba hajtogatva, a többi aprópénzben — az utóbbi felel meg az ilyentájt szokásos adakozásnak, a két ötszázast nyilván egyvalaki tette oda, de ki és miért? Élénk képzelőerejű ember lévén, először ravasz megleckéztetésre gondolt: netán valaki így akarja megszégyeníteni csodamagyarázó prédikációjáért. Ám a fizetése felét kitevő bankjegyekre pillantva azonnal elvetette ezt a magyarázatot: ugyan ki áldozna ennyit egy vidéki pap hitelvi nézeteinek megbélyegzésére? Restelkedve tért ki a hiúság kísértése elől is: hisz mindaz, ami elhangzott, aligha volt elég ilyen felindíttatáshoz. Akárhogy is — töprengett —, örülnöm kellene a mai adakozásnak, hiszen megközelíti a karácsonyit — a tető beázik, a vízszivattyú akadozik, a templom színes homlokablakait kicsúzlizták — ezer helye van minden fillérnek. Mégsem tudott örülni, tűnődve taposta a parókiakert kiégett füvét, titkos indítékok, tehetősebb híveinek évfordulói, keveset látott arcok után kutatva. Amikor minden cél nélkül benyitott barátságtalan, tengődő cserepes virágokkal zsúfolt irodájába, reá várakozó látogatót talált ott. Ormótlan, kopasz óriás üldögélt a csak díszként BESZÉD sarokba állított, rozoga szalonszéken, mely a macska alatt is menthetetlenül összeroskadt. A nagytiszteletű iszonyodva pillantott a szék alatt sorakozó kaktuszokra, gyámoltalanul mutogatni kezdett, mintha már nem lenne idő oltalmazó szavakra. Az óriás azonban zavartalanul tovább üldögélt, hatalmas hasát felfoghatatlan módon bepréselve a karcsú karfák közé és mosolygott. Elképesztő mosoly volt ez, valóságos történés, olyan, mint amikor egy falfelületet hirtelen átfestenek. A nagytiszteletű remegő térdekkel állt előtte, nem vette észre, hogyan jött be, sosem látta azelőtt és zavarta ez a gulliveri derű. Valahogy az volt az érzése, hogy a kolosszus bármikor a tenyerére emelheti. — Szép szentbeszéd volt, annyi bizonyos — szólalt meg végre —, és az ablaküvegek fogvacogva zörögtek, amíg beszélt. — Csak hát hiányzott belőle az, amit én keresek. Az valahogy mindegyikből kimarad. Mert nem sok olyan ember van, mint én, nem szívesen beszélek erről, félek, hogy bolondnak néznek. Amúgy is nevetséges, otromba fráter vagyok, hát még ha elmondom azt, ami nyugtalanít. — Én attól szorongok, amit más sóvárogva kíván, engem az indít ijedt imádságra, amiért mások mohón imádkoznak, én félek, egyre inkább félek attól, aminek örülnöm kellene. — En rendellenesen, betegesen szerencsés fickó vagyok, nagytiszteletű úr! Igen, és hálás vagyok önnek, amiért nem tört ki harsány hahotában, miután idáig jutottam. Mindenki más kinevetett. A lelkész megborzongott, még mindig a rozoga szalonszéket nézte, bólintott, és semmi kedve sem volt nevetni. — Több mint négy évtizeden át éltem úgy, ahogyan ilyen külsővel lehet. Különleges méretű ruhák, kezemben maradó kilincsek, felbontott jegyességek, találó csúfnevek, félszegség, könyvek, melyeket csak fújással mertem lapozni. Nem voltam szerencsés, de boldogtalan sem, mosolyogtam magamon, mint amikor az ember felébred saját horkolásától. — Aztán egy tél végi délutánon
