Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)

1989-02-04 / 1. szám

ERŐS® VÁR 7. oldal minden megváltozott. Nem én lettem más, a dolgok, a körülmények, min­den, ami velem kapcsolatos, olyan lett, mint a túlcukrozott kávé, amit már alig lehet meginni. Február végi szombat délután volt, és én a temető felé sétáltam, olyankor hóolvadás ide­jén kevesen járnak arra. Az ember né­zi a mocskos, pusztuló havat, amint gödrökbe, árnyékos sarkokba vonul vissza. Sóvárogva várom a tavaszt, de tisztelettel nézem a maradék hó hősies­ségét, a bepiszkolt foltokból kivillanó, a végpusztulásig valahogy vakítóan tisztán maradó néhány kristály felvil­lanását. — Amikor hazaérve kiterítettem az újságot, értesültem, hogy egyszeriben igen gazdag ember lettem. Öt szám, melyeket útközben, sietve firkáltam a szelvényre. Ezzel kezdődött. Emlék­szem, egy disznókkal zsúfolt, rácsos teherautó állt a járda mellett, melyet valami miatt elleptek a verebek, de ezt csak én vettem észre. Két édesanya Dalolok a napsugárban: nekem két édesanyám van! Világraszóló nagy csoda, mivel egyik sem mostoha. Gondolom azt ismeritek, tudhat róla mindenitek, aki fiirösztött és dajkált rám tapasztván csókkal ajkát. Nappal semmit nem mulasztott, betegágyamnál virrasztóit, gyémántja voltam s aranya... Ilyen minden édesanya. De ki lehet az a másik? Vádatok szempillantásig! Elmondom, hogy mit cselekszik pirkadattól öreg estig. Megfüröszt a keresztvízzel, Szentleiket csókol ránk tűzzel, harangszóval hív templomba, üdvösségünkre van gondja. Terítve ott a szent asztal, bűnbocsánattal vigasztal. És ha int a végső óra, reménység búcsúztatója. íme, lelki édesanyám, most már ráismertek talán. Ráismer hálás gyermeke: Anyaszentegyház a neve. Scholz László — Azóta szüntelen üldöz a szeren­cse. Nemsokára mindkét nyeremény­­kötvényemmel kocsit nyertem, nyár elején értesítést kaptam Ostendéből, hogy sosem látott anyai nagynéném jelmezkölcsönzőket és sétahajókat ha­gyott rám. Majd hevenyészett ünnep­ség keretében színes televíziókészülé­ket nyújtottak át a BNV-n, mint száz­ezredik látogatónak. Ám felkutattak és japán csoda-fényképezőgéppel ajándékoztak meg, mint a ,, Sétálók a Károly-hídon ” című nemzetközi fotó­­pályázat győztes képének modelljét. — De váratlan öröm vett körül az élet apró dolgaiban is. Egy ismeretlen kislány irodalmi versenyt nyert a ró­lam írt dolgozatával: egy kopasz, eset­len bácsi kutyakekszet ebédel a pádon, a park élő sövénye előtt. Első pillanat­ban menekülni akarok, olyan csúnya és ijesztő, aztán elfog a vágy, hogy odamenjek és megsimogassam, mert olyan nagy és szomorú. — Azóta nem törnek el a poharak, ha elejtem őket, megvár a vonat, ha késve érkezem az állomásra, és vége az áramszünetnek, ha látogatóként betoppanok valahová. — Ugye a jó keresztyén önvizsgála­tot tart, ha nagyon veri az Isten, és nem kell sokáig kutatnia, hogy undo­rító, szégyenletes vétkekre bukkanjon, fejet hajtva az Igazságos előtt? — Én kínlódva megkíséreltem az ellenkező­jét: erényeket, jóságot, szeretetet keres­tem önmagámban, hogy igazoljam szemérmetlen szerencsémet, de rémül­ten kellett rádöbbennem, hogy híjával vagyok mindennek. Nem vagyok jó, soha semmi rendkívül igazat, nagysze­rűt nem tettem, csak elveszem a jót, a kellemest. Mindez talán valami ijesztő égi tévedés, ami ha kiderül, ezerszer jaj lesz nekem. Elővettem a Bibliát, hasonló esetek után kutatva, de csak az ellenkezőjére találtam példákat: Jób, a feddhetetlen, igaz ember csak nyomorúságot, bajt lát; Jézus átkínló­dik harminchárom évet, hogy aztán egy áruló és hamis tanúk segédletével és közfelkiáltással, megfeszíttessék. Olyan, mint én, aki nem tett semmit, és így megdicsőült, nincs a Szentírás­ban. — És ilyesmiről nem esik szó a prédikációkban sem. Vigasztalás, ter­hek szelíd elhordozása, mindhalálig való hűség — mind erről szólnak, ró­lam nem. — Egy, egyetlenegy volt, amelyet nekem mondtak, nekem, csakis ne­kem. Egy pesti templomban hallot­tam, torony nélküli volt, olyan, mint valami bonbonos doboz. Vidéki va­gyok és görög katolikus, nem ismerem ki magam, melyik-melyik. Szigorú, sovány pap beszélt, haragosan és kí­méletlenül. Nem békességről, tűrésről, jámborságról, hanem éhségről, aluszé­­kony kisgyerekekről, akiket hajnalban megnéz az anyjuk, hogy lélegeznek-e még. — Aztán dühösen rám meredt — egy oszlop mögött ültem — és oda­kiáltott: „Ne hidd, hogy Isten csak bajjal, keserűséggel képes próbára ten­ni, megmérhet jóléttel, szerencsével, meg nem érdemelt sütkérezéssel is. Figyeli, mennyit törsz le nagy szelet kenyeredből, melyei látszólag véletle­nül kaptál, nézi: észreveszed-e, hogy az árnyékban is kuporognak emberek, melletted vagy a túlsó féltekén. Látja és egyszer majd megkérdezi!” — Kemény beszéd volt, fájó, szo­katlan, elviselhetetlenül kemény be­széd! — Amikor vége volt, sok pénzt ad­tam, azt hiszem, szokatlanul sokat, mert egy sovány, feketeruhás hölgy a tálca mögül tanácstalanul megkérdez­te: „Nem téved kérem?” — „De, tévedtem, sokszor téved­tem”— mondtam zavartan. A csipke­galléros, feketeruhás nő mosolygott és nem nézett utánam. — Tudja, nagytiszteletű úr, az em­ber valahogy csak a kiáltásokra em­lékszik vissza. Arra, amikor féltő sze­retettel rákiáltanak. — Hétéves ko­romban fel akartam szedni egy moto­ros elszállt taplósapkáját, és a járdáról rám ordítottak:,, Vigyázz, mögötted a másik!"— alig tudtam félreugrani. A simogatáshoz idő, ismeretség kell, jól is esik, de kevés becézésre tudunk visz­­szaemlékezni. A kiáltás akkor harson fel, ha már nincs idő, az odakiáltók sokszor ismeretlenek, összerezzenünk, de mert megmentett, a kiáltás később is a fülünkben cseng. — Ilyen volt ez is: ez a kemény be­széd. — Váratlan, ismeretlenül is reám kiáltó, megmentő és feledhetet­len. Éjszakánként villanyt gyújtottam, (Folytatás a 8. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents