Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)
1989-02-04 / 1. szám
ERŐS® VÁR 7. oldal minden megváltozott. Nem én lettem más, a dolgok, a körülmények, minden, ami velem kapcsolatos, olyan lett, mint a túlcukrozott kávé, amit már alig lehet meginni. Február végi szombat délután volt, és én a temető felé sétáltam, olyankor hóolvadás idején kevesen járnak arra. Az ember nézi a mocskos, pusztuló havat, amint gödrökbe, árnyékos sarkokba vonul vissza. Sóvárogva várom a tavaszt, de tisztelettel nézem a maradék hó hősiességét, a bepiszkolt foltokból kivillanó, a végpusztulásig valahogy vakítóan tisztán maradó néhány kristály felvillanását. — Amikor hazaérve kiterítettem az újságot, értesültem, hogy egyszeriben igen gazdag ember lettem. Öt szám, melyeket útközben, sietve firkáltam a szelvényre. Ezzel kezdődött. Emlékszem, egy disznókkal zsúfolt, rácsos teherautó állt a járda mellett, melyet valami miatt elleptek a verebek, de ezt csak én vettem észre. Két édesanya Dalolok a napsugárban: nekem két édesanyám van! Világraszóló nagy csoda, mivel egyik sem mostoha. Gondolom azt ismeritek, tudhat róla mindenitek, aki fiirösztött és dajkált rám tapasztván csókkal ajkát. Nappal semmit nem mulasztott, betegágyamnál virrasztóit, gyémántja voltam s aranya... Ilyen minden édesanya. De ki lehet az a másik? Vádatok szempillantásig! Elmondom, hogy mit cselekszik pirkadattól öreg estig. Megfüröszt a keresztvízzel, Szentleiket csókol ránk tűzzel, harangszóval hív templomba, üdvösségünkre van gondja. Terítve ott a szent asztal, bűnbocsánattal vigasztal. És ha int a végső óra, reménység búcsúztatója. íme, lelki édesanyám, most már ráismertek talán. Ráismer hálás gyermeke: Anyaszentegyház a neve. Scholz László — Azóta szüntelen üldöz a szerencse. Nemsokára mindkét nyereménykötvényemmel kocsit nyertem, nyár elején értesítést kaptam Ostendéből, hogy sosem látott anyai nagynéném jelmezkölcsönzőket és sétahajókat hagyott rám. Majd hevenyészett ünnepség keretében színes televíziókészüléket nyújtottak át a BNV-n, mint százezredik látogatónak. Ám felkutattak és japán csoda-fényképezőgéppel ajándékoztak meg, mint a ,, Sétálók a Károly-hídon ” című nemzetközi fotópályázat győztes képének modelljét. — De váratlan öröm vett körül az élet apró dolgaiban is. Egy ismeretlen kislány irodalmi versenyt nyert a rólam írt dolgozatával: egy kopasz, esetlen bácsi kutyakekszet ebédel a pádon, a park élő sövénye előtt. Első pillanatban menekülni akarok, olyan csúnya és ijesztő, aztán elfog a vágy, hogy odamenjek és megsimogassam, mert olyan nagy és szomorú. — Azóta nem törnek el a poharak, ha elejtem őket, megvár a vonat, ha késve érkezem az állomásra, és vége az áramszünetnek, ha látogatóként betoppanok valahová. — Ugye a jó keresztyén önvizsgálatot tart, ha nagyon veri az Isten, és nem kell sokáig kutatnia, hogy undorító, szégyenletes vétkekre bukkanjon, fejet hajtva az Igazságos előtt? — Én kínlódva megkíséreltem az ellenkezőjét: erényeket, jóságot, szeretetet kerestem önmagámban, hogy igazoljam szemérmetlen szerencsémet, de rémülten kellett rádöbbennem, hogy híjával vagyok mindennek. Nem vagyok jó, soha semmi rendkívül igazat, nagyszerűt nem tettem, csak elveszem a jót, a kellemest. Mindez talán valami ijesztő égi tévedés, ami ha kiderül, ezerszer jaj lesz nekem. Elővettem a Bibliát, hasonló esetek után kutatva, de csak az ellenkezőjére találtam példákat: Jób, a feddhetetlen, igaz ember csak nyomorúságot, bajt lát; Jézus átkínlódik harminchárom évet, hogy aztán egy áruló és hamis tanúk segédletével és közfelkiáltással, megfeszíttessék. Olyan, mint én, aki nem tett semmit, és így megdicsőült, nincs a Szentírásban. — És ilyesmiről nem esik szó a prédikációkban sem. Vigasztalás, terhek szelíd elhordozása, mindhalálig való hűség — mind erről szólnak, rólam nem. — Egy, egyetlenegy volt, amelyet nekem mondtak, nekem, csakis nekem. Egy pesti templomban hallottam, torony nélküli volt, olyan, mint valami bonbonos doboz. Vidéki vagyok és görög katolikus, nem ismerem ki magam, melyik-melyik. Szigorú, sovány pap beszélt, haragosan és kíméletlenül. Nem békességről, tűrésről, jámborságról, hanem éhségről, aluszékony kisgyerekekről, akiket hajnalban megnéz az anyjuk, hogy lélegeznek-e még. — Aztán dühösen rám meredt — egy oszlop mögött ültem — és odakiáltott: „Ne hidd, hogy Isten csak bajjal, keserűséggel képes próbára tenni, megmérhet jóléttel, szerencsével, meg nem érdemelt sütkérezéssel is. Figyeli, mennyit törsz le nagy szelet kenyeredből, melyei látszólag véletlenül kaptál, nézi: észreveszed-e, hogy az árnyékban is kuporognak emberek, melletted vagy a túlsó féltekén. Látja és egyszer majd megkérdezi!” — Kemény beszéd volt, fájó, szokatlan, elviselhetetlenül kemény beszéd! — Amikor vége volt, sok pénzt adtam, azt hiszem, szokatlanul sokat, mert egy sovány, feketeruhás hölgy a tálca mögül tanácstalanul megkérdezte: „Nem téved kérem?” — „De, tévedtem, sokszor tévedtem”— mondtam zavartan. A csipkegalléros, feketeruhás nő mosolygott és nem nézett utánam. — Tudja, nagytiszteletű úr, az ember valahogy csak a kiáltásokra emlékszik vissza. Arra, amikor féltő szeretettel rákiáltanak. — Hétéves koromban fel akartam szedni egy motoros elszállt taplósapkáját, és a járdáról rám ordítottak:,, Vigyázz, mögötted a másik!"— alig tudtam félreugrani. A simogatáshoz idő, ismeretség kell, jól is esik, de kevés becézésre tudunk viszszaemlékezni. A kiáltás akkor harson fel, ha már nincs idő, az odakiáltók sokszor ismeretlenek, összerezzenünk, de mert megmentett, a kiáltás később is a fülünkben cseng. — Ilyen volt ez is: ez a kemény beszéd. — Váratlan, ismeretlenül is reám kiáltó, megmentő és feledhetetlen. Éjszakánként villanyt gyújtottam, (Folytatás a 8. oldalon)
