Erős Vár, 1988 (58. évfolyam, 1-5. szám)
1988-12-01 / 5. szám
6. oldal ERŐS® VÁR — Nem volt elég, hogy a rokonaim nem fogadtak be, de szállodai szobát sem találtunk. Ilyenkor mindenfelé nagy a nyüzsgés — állítólag a karácsonyi egyházzeneifesztivál miatt érkezett sok szállóvendég a városba. Reggel óta járjuk az utcákat, hogy szállást találjunk. Azt azért nem gondoltam, hogy Maryre ilyen korán rátörnek majd a fájdalmak. Több egyháznál is próbálkoztunk: bebocsátást és meleg levest kértünk, vagy egy csésze teát, ám sehol sem kaptunk. Mindenhol misére, istentiszteletre készültek, nem értek rá velünk, két idegennel foglalkozni Mondja: tényleg olyan visszataszítóak vagyunk? Válasz helyett tetőtől talpig végigmértem újdonsült ismerősömet, Josephet. Bevallom, ha más körülmények között találkozunk, talán én is elriadok tőle. Mint a legszegényebb feketék általában, kopott farmert viselt, ormótlan bakanccsal, fején pedig színes, festett kalap virított. Szemlélődésemből az asszonyka újabb sikolya riasztott fel. Ez már nem szisszenés volt, hanem valóságos kiáltás, amelyre a sofőr is rémülten kapta hátra a fejét. — De hiszen megindul a szülés! — Joseph ijedt kiáltozására az egész busz megélénkült: a fogatlan asszony kiáltozni Túrmezei Erzsébet: Ha kihamvadnak a lángok ... Ha kihunynak a karácsonyi fények, ha kihamvadnak a kis gyertyalángok, szürke hétköznapokba, Jézusom, lángolva és lobogva hadd vigyem csodálatos, örök szereteteddel jászladnál új lángra gyújtott szivem! Hozzánkhajló, örök szereteted ha új lángra gyújt gyertyasziveket, és szeretetedet visszük ragyogva szolgálatokba és feladatokba, hadd örüljenek sokan melegének: nem leszünk fénytelenek és szegények, ha kihamvadnak a kis gyertyalángok, ha kihunynak a karácsonyi fények. Segítsük az erdélyi menekülteket! Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia készségesen fogad el adományokat az erdélyi menekültek megsegítésére és szívesen továbbítja azokat a magyarországi Evangélikus Egyház menekültszolgálatához. Csekket kérjük HUNGARIAN CONFERENCE - ELCA névre kiállítani, „£Ví/ál>’”szóval megjelölni, és 9715 Lake Avenue, Cleveland, Ohio 44102 címre elküldeni. kezdett, a borostás apóka felébredt szunyókálásából, a réveteg fiatal nő tekintetén is váratlanul érdeklődés suhant át. A vezető egy pillanatig mintha habozott volna, hogy gázt adva megpróbálja mégiscsak elérni a kórházat, vagy pedig azonnal megálljon. Az utóbbit választotta: lehúzódott egy nép felen parkolóba, s hátrasietett a vajúdó asszonyhoz. Váratlanul ott termett egy lapos orrú, széles pofacsontú fiatalember is, aki addig újságjába temetkezve egy hátsó ülésen ült. — Műtős vagyok, megpróbálok segíteni a szülésben —, szólt határozott hangon, azzal máris adta az utasításokat. Nem sokáig vajúdott az asszonyka. Pár perc múlva hangos gyereksírás töltötte be az ócska autóbuszt. Mary elcsigázottan, de szemmel láthatóan boldogan pihegett. Joseph ragyogó fehér fogsorát kivillantva kiabálta: — Fiú! Fiam született! Istenem, hát megszületett! A sofőr visszasietett a pilótaülésre. — Fogódzkodjanak, indítom a járművet! —, kiáltotta bele a mikrofonba, de hangját túlharsogta a feketék ünneplő zsivaja: kurjantások, énekfoszlányok és hallelúják hangzottak. A következő megállóban három csavargó kapaszkodott fel nagy kínosan a kocsira. Még ebből a meglehetősen szakadt alkalmi társaságból is kilógtak külsejükkel Egyikükön sem volt meleg kabát, csak vastag pulóvereket és zakókat húzkodtak magukra. Csapzott hajukat nem fedte sapka vagy kalap, arcukon a borosta és a szakáll közötti átmeneti jellegű szőrzet éktelenkedett. Mindhárman tágranyílt szemmel bámulták az újszülöttet, akit Mary kétségbeesetten próbált rögtönzött pólyába bugyolálni. A három csavargó közül a legöregebb borízű hangon énekelni kezdett: — Csendes éj, szentséges éj... Az első strófa végén levetette pecsétes zakóját, s betakarta vele a csecsemőt. A második versszak után a legfiatalabb kezdett kotorászni nejlonszatyrában, s végre egy termoszból ingatag mozdulatokkal forró teát öntött az édesanyának. A harmadik hobó erre — a következő strófa alatt — többrétegű zsebeiben kezdett el motozni, majd széles mosollyal átnyújtott Josephnak egy majdnem teljesen ép sajtosszendvicset... Az autóbusz az 55. utcához érkezett, lekászálódtam. A megállóból térdig érő hóban állva bámultam a távolodó jármű után, amíg csak a két piros fénypont el nem tűnt a sűrű hófátyol mögött. Elgondolkozva indultam szállásom felé. (Ev. Naptár) Karácsonyi történet Karácsony előtt meglátogattam egy súlyos beteg asszonyt is. Gyermekeink után érdeklődött, s elmondtam neki a szomorúságomat. Egyik fiam képességeinél sokkal rosszabb bizonyítványt hozott haza. Bántott a hanyagsága. Azt mondtam neki: „Ezzel a bizonyítvánnyal megfosztottad magad a kerékpártól, amire olyan nagyon vágytál, s amit karácsonyra kívántál. Természetesen nem jutalmazhatom lustaságodat ilyen értékes ajándékkal." Amikor ezt elmondtam, a beteg csodálkozva nézett rám, és így szólt: „Hogyan, karácsonyra akarja megbüntetni a fiát? A karácsonyi ünnep nem éppen arról beszél, hogy Isten egészen érdemtelenül ajándékozott meg minket jóságával, s nem ennek a meg nem érdemelt szeretetnek kell-e tükröződnie azokban az ajándékokban, amelyeket gyermekeinknek adunk?" Eljött a karácsonyeste. Csak a kisebb ajándékokat raktuk ki az asztalra fiúnk számára, de tányérja alá egy cédulát helyeztem el, amelyen ez állt: „Egy meg nem érdemelt kerékpár, mert ml sem érdemeltük meg mennyei Atyánk karácsonyi ajándékát." Karácsonyfa-gyújtás és családi áhítat után következett az ajándékok megtekintése. A mi Lacink megnézte a kirakott ajándékait, de semmi sem érdekelte különösebben. Látszott rajta, hogy hiányzott a legfőbb ajándék. Megkérdeztem: „Mindent láttál már?" — „Igen" — válaszolta egykedvűen. — „Talán mégsem. Nézz alaposabban körül az asztalon, emeld fel a tányérodat!" Megtette és megtalálta a cédulát. Láttam, ahogy olvasás közben mély megindulás vett rajta erőt. Hozzám jött és ragyogó pillantással nézett rám: „Apuka!" Csak ezt az egy szót mondta, de ebben benne volt szívének egész boldogsága. Hő óhaja teljesült. Aztán együtt hoztuk elő az eldugott kerékpárt. A következő bizonyítványra már nem volt panasz. HÁROMSZÁZHATVANÖT NAPON Háromszázhatvanöt napon kerítés voltál, oltalom elöl és hátul, lenn s felül, hogy el ne vesszünk, emberül. Ha ránk vallottak bűneink, kegyelmet adtál már megint, s ha tán hűségünk meglazult, vessződ, botod lett vigaszunk. Szilveszter napján újra ép lelkünk falán a régi kép: a Golgotán a szent kereszt, s tekinteted, mely nem ereszt, p. L.
