Erős Vár, 1987 (57. évfolyam, 1-5. szám)
1987-10-01 / 4. szám
6. oldal EROS® VAR Álmatlan éjszakák a múlt boldog és fájó emlékeivel Amikor 90 éves fáradt szemem nem akar álomra csukódni, a múlt mesélni kezd. Hazarepülök gyerekkorom kedves kis falujába: Dögébe. Szinte érzem az olvasó megdöbbenését, micsoda kedves falu ez a csúnya nevű Dögé? Igaz, nem szép szó, s az esemény sem, amiért ezt a nevet kapta, de igen régi történelmi emlék fűződik hozzá. Gyermekkorom öregjei még mondták, hogy régen Döghely volt a neve. Aztán eltörölték a „ly”-t s jóval később a „h”-t is, így maradt Dögé. Szabolcs megyében van, nem messze a Tiszától, közel a záhonyi határhoz. Már az én gyermekkoromban is egy kálvinista kis kultúrfészek volt Dögé, 3 iskolája, 2 széles utcája, s alig egy-egy öreg analfabétája. Állítólag igen régen, Szent László korában, heves harcok színhelye volt, s itt temették, jobban mondva: dobálták a mélyen ásott gödrökbe egymásra, az emberi és állati hullákat. Bizonyára ezért nevezték el Döghelynek. Álmatlan éjszakáimon hazarepülök, s játszom társaimmal még a husziták idejében épült kis karcsú tornyú fazsindelyes templom dombján. A lelkészi és kántortanítói lakás a templomdomb két oldalán volt. Lehettem 5—6 éves, amikor kertünk végében, a templomdomb tövében pincét ásatott jó apám. Mi, gyerekek, ott kíváncsiskodtunk az ásót forgató emberek körül. Ástak onnan elő mindenféle emberi, állati csontokat, gombot, csatot, szúróvágó rozsdás holmikat. Igaz lehet, hogy nagy harcok színhelye volt Dögé és környéke, mert a szomszéd faluban — milyen nagy hírt vert fel akkor — szántás közben egyik gazda ekéje megakadt egy arannyal telerakott omladozó edényben. Heves harcok dúlhattak itt, bizonyította ezt az is, amikor a kedves kis templom helyén építették az újat, akkor is rengeteg emberi és állati csontot dobáltak ki ásás közben. Elgondolom, milyen becses műemlék lenne az a régi templom, amelynek emléke engem a síromig elkísér. Nyírségi forró nyári napon a nagy eperfánk alatt ugrándoztam, amikor hirtelen olyan szélvihar kerekedett, hogy az alig 20 lépésnyire lévő lakásunkba éppen befuthattam. Már dörgött, villámlott, mogyorónyi jég hullott, verte a háztetőt, tépte a fákat gyökerestől. Félelmetes, irtózatos volt! Szüléink bennünket arccal maguk felé fordítva, átkarolva tartottak. Mi sírtunk, reszkettünk. A szoba ablaka kicsapódott, zúdult a jég befelé. Egyszerre, pillanat alatt csend lett. Nem tartott az egész vihar 10 percnél tovább, de emléke engem csaknem egy évszázad múltán is kísér. A vihar múltával félénken, kissé megnyitottam az előszoba ajtaját, kipillantottam. Uram, Isten! — sikoltok fel: a templomnak nincs tornya! Percek alatt özönlött a falu népe a templomdombon jőve a lelkészlak felé, zokogva, a bokáig érő jégben. Sehol egy zöld levél, csak jég-jég. Szanaszét háztetők feküdtek az úttesten. Rémüldözve kiabálták az emberek: hol a torony, hol a torony? Sehol nem láttuk, hiába nézegettünk ide-oda. A pap bácsi csitítgatta az embereket, majd felvette a palástot s kezében a Bibliával maga után hívta a csonka templomba a híveket. „Jertek, imádkozzunk!” Én olyan 8 éves lehettem, mindent látni, tudni akaró kiváncsi kislány, befurakodtam a tömeg közé, egy néni szoknyájába fogódzkodtam — erre jól emlékszem —.féltem, de azért vitt a kíváncsiság. No, hát volt is okom a félelemre. A templom bejáratánál olyan kis előszobaféle volt, s ebből nyílt a templomba vezető ajtó. Mikor ide beléptünk, már szerettem volna visszafutni, mert annyi denevér, illetve bagoly, vadgalamb, vércse, s mit is tudom már, miféle félelmetes madarak vijjogtak, repdestek a fejünk felett. Azt hittem, valamelyik rám száll, megharap — ilyeneket még sohasem láttam —, de a tömeg sodort, sodort befelé. Istenem! Mit láttunk? A karcsú kis fazsindelyes torony ott feküdt az úrasztala elé simulva a templom padlóján. Áttörve a templomtetőt, ott vett búcsút életétől, ahová messze hangzó harangjával ő hívogatta a bűnbánó híveket az Úr szent vacsorájához. Ezt látva a hívek jajkiáltása, zokogása feltört a magasba. A pap bácsi csendet intett a szószékről. Imádkoztunk. Aztán elhangzott az ámen s utána felcsendült az ének: Te benned bíztunk elejétől fogva. Bizony, bizony inkább halottsirató zokogás volt ez, mint éneklés. Fogtam remegve a néni kezét és néztem az előttünk fekvő ismerős, összetört kis tornyot. Az a kis torony miért nem dőlt le kívül a földre? Vagy ha már a templomba zuhant, eshetett volna a karzatra, a padokra is, de nem! Éppen az úrasztala elé és nem is rá, hogy összetörje azt. Bizony, bizony, borzalmak és csodák csodája volt az akkor nekem. Aztán próbálom gondolataimat vidámabb dolgokra irányítani, hátha ezek álomba ringatnak. Eperjes! — szívem városa, ott találtam hűséges páromra. Ülök a templomban leánytársaimmal együtt minden vasárnap a szószékkel szemben. Balról ülnek a gimnazisták. Csak nézegetjük egymást, s így kapcsolódtunk össze szemünkön keresztül, egy kimondhatatlanul boldog, örömökben és fájdalmakban gazdag életre. A leomlott kis templom helyén már magaslott a dombon az újonnan épült, mikor a diploma már mindkettőnk kezében volt. Itt az úrasztala előtt, zsámolyon térdelve esküdtem örök hűséget drága jó uramnak, egy evangélikus lelkésznek. Az új templomot Baltazár Dezső püspök avatta fel. Ez alkalommal tartott ünnepi ebéden, mint 15 éves leány, társaimmal én is sürgölődtem a dúsan terített asztal körül. De szép is ez az emlék! Aztán pár boldog év Nyíregyházán, s egyszerre, mint a villámcsapás ránk szakadt az első világháború. Férjem, mint tábori lelkész Sátoraljaújhelyen a kórházban szolgált. Innen hívták meg Szatmárnémetibe lelkésznek. Tűzön mentünk oda és vízen jöttünk el onnan. Mikor odaköltöztünk, estefelé a vonat ablakán kinézve, egy lángoló tűztengert láttam. Ijedve kérdeztem, mi ez? Ég az Élesedi láp, felelték a vidék ismerős utasai. Valami rossz érzés fogott el, s nem hiába! Tűzön mentünk, s vízen jöttünk el Szatmárnémetiből. Mikor vége lett a háborúnak, jött Trianon... Aztán úgy alakult a helyzet, hogy hirtelen el kellett jönnöm Szatmárnémetiből, s két kis gyermekemmel zuhogó esőben, döcögő szekéren jöttem haza Szabolcs megyébe. Tűzön mentünk — vízen jöttünk. A múlt mesél tovább. — Emlékem szárnya aztán elrepít életem kimondhatatlanul boldog városába: Székesfehérvárra, pár évtized örömgazdag, munkás színhelyére, ahol jó uram munkájának eredménye a városnak ma is szép látványa: az evangélikus templom. Óh, jaj, de jött a II. világháború! Ennek szörnyűségét minek részletezzem? Nekünk mindenünk elpusztult. Szörnyű harcok dúltak itt. Gyermekkorom kis faluja hasonló események nyomán kapta a nevét, a régit: Döghely, s bzony ma, nem a régiek szókimondó nyelvén, de finomabban mondva, Fehérvárt is nevezhettük volna „hullahelynek”, mégis, íme: Isten kegyelméből kis falumban, s boldog éveim színhelyén is, ma virágzó élet lüktet. Vajon mit hoz még a jövő, a ma forrongó események és viták hallatán? Éjszakáimon ezen is töprengek. Hinni szeretnék
