Erős Vár, 1985 (55. évfolyam, 2-6. szám)
1985-02-01 / 1-2. szám
EROS® VÁR 11. oldal FÉNYPONTOK Bevallom, már nem tudom követni a modern technika útjait és sokszor álmélkodva hallgatom egy-egy fiatal fizikus vagy matematikus tudását. Bennem még ma is szorongást kelt gimnazista-korom évről évre új formában vissza-visszatérő számtanpéldája egy kádról, amelybe más és más mennyiségű víz folyt és meg kellett mondani, mennyi idő alatt mennyi víz folyt bele vagy mikor, mennyi idő alatt lett tele a kád. Ezzel szemben minden olyan kicsinyke fénypontot észreveszek, melyből a lélek fénye sugárzik és úgy érzem, néha ez is felér egy jól megfejtett számtanpéldával, néha egy életre szóló, nem könyvből tanult bölcsességgel. Ezek a fénypontok mindig valahol érintkeznek egy olyan világgal, amely tulajdonképpen itt, a földön, nem létezik, de bizonyos életvitellel már itt megközelíthető. Meglett korú orvosbarátom mesélt el egy ilyen fénypontot a minap, leírom, hogy mi is gazdagodjunk általa. Egy 20 éves fiatalember került az agysebész műtőasztalára. Világviszonylatban is híres orvosprofesszor operálta, orvosbarátom volt az aszszisztense. — Sajnos, nem volt már segítség — meséli — a betegség áttételesen egyéb részeket is megtámadott. Nem volt menekvés. A fiú a műtőasztalon halt meg. A folyosón várakozó édesanyának senki sem mert szólni. Az asszony maga lépett az elhunyt fiú holtteste mellé. Ott letérdelt, kezét összetette és imádkozott. — Uram, hálás szívvel köszönöm a húsz gyönyörű évet, amit a fiammal töltöttem! Nem sírt, nem jajveszékelt, nem átkozódott, nem szidta az orvosokat. Imádkozott és megköszönte a kapottat és nem kérdezte, mit miért nem adott meg az élet. A professzor megindult csodálattal nézte ezt a hivő asszonyt, aki többet mondott neki a legnehezebb műtétnél is. * Vidékre ígérkeztem. El kellett utaznom rossz egészségi állapotom ellenére. Többször megfogtam a telefonkagylót, hogy jövetelemet lemondjam. Aztán inkább imádkoztam szívből, igazán. Mikor a villamosra felszálltam, legkedvesebb lelkészem ült velem szemben, akit ha látok, mindig felderül az arcom. — Borzasztóan rosszul vagyok! — mondtam neki. — Az idő teszi. Én is rosszul éreztem magam, és ma már egy temetésem is volt. Szállunk le, már fogja is a csomagomat, elkísér a metróig. — Magát a jó Isten küldte! — búcsúzom és már nagyobb az önbizalmam. A pályaudvaron egy idősebb házaspárt szólítok meg. — Megkérhetem, hogy feladja a csomagomat? — kérdem a férfit. — Már hogyne segítenék, s veszi a csomagomat, helyet keres, a csomagot a hálóba teszi. Hallom, amikor a feleségét megkérdezi: — Nem ismerjük mi ezt a nőt? Mielőtt leszállnak, odajönnek hozzám. — Nem Gy. I-nek tetszik lenni? Vitatkoztunk az asszonnyal. Kívánunk jó utat, szerencsés megérkezést. Utánuk nézek. Kiskőrösön vagyunk. Megmelegszik a szívem, ha ezt a városnevet hallom. Viharfelhők tornyosulnak az égen. Mire megérkezem, zuhog az eső. Kocsival várnak. Kölcsön kérték. Megérkeztem. Valahol ragyogó fénypont villan. Isten jósága kézrőlkézre adott. Jóságos jelenlétét egész úton éreztem. * Izgalommal tele ülök soromra várva. Múlnak a percek, az órák. — Ha még tovább kell várnom, azt már nem bírom idegekkel, elmegyek — mondom. A mellettem ülő asszonyka rámnéz és lelki nyugalommal így szól. — Tarts még ki, mindjárt imádkozom érted. * Ilyen egyszerű az egész. Megnyugszom. A kis Gábor mégcsak négyéves, de aki kis szívébe belelát, észreveheti ott is azt a kicsinyke fénypontot, amely minden földi fénypontnál jobban ragyog. Idén a nyuszi két csomagot is tett az ablakba. A kis Gábor csak egyre számított. Egész héten egy csomag erejéig igyekezett jó lenni. Amikor a második csomagot is észrevette, mélyen elgondolkodott. — Csak a jó Istenke szólhatott a nyuszinak, hogy én majd jó leszek — jelentette ki teljes meggyőződéssel. Gyarmathy Irén Templomba megyek. Nem ünneplőben, hanem munkaruhában. Felszerelésem partvis, szemétlapát, porrongy. Bár a takarítást soha nem tanultam, ilyen tantárgy nincs a teológiai tudományok között, mégsem tartom megalázó munkának. Istentiszteletre a templomnak tisztának kell lennie, és azt hiszem, ezzel is készítem az Úrnak útját. Mivel szokatlan a munka, és a közmondás szerint: “Nem szokta a cigány a szántást”, bizony elfáradok és megizzadok, mire végigsöprőm a templomot a kórustól a cintóriumig. Egy ilyen 200 éves templomban van mit takarítani, és a leggondosabb munka után is marad por elég. Amikor végzek a söpréssel, jól esik leülni egy padba és elgondolkozni. Tekintetem végigszalad a kis négyzetalakú ablakokkal tagolt ölnyi vastag falakon. Az ablakok ólomkarikás hálóba foglalt ötszögletű, apró üvegszemei engedik be a világosságot és a napfényt. Szemem megakad az ajtók vasalásán: látszik rajtuk, hogy a hajdani kovács tudása javát adta a munkába, hisz templomajtóra készítette a vasakat. A padok lábát hatalmas, faragott gerendákba csapolták, a padfejeket büszke tartású lovak fejéről mintázták. Nagy kár, hogy a fa nemesbarnára érett, természetes színét a közepén futó járás felé modern konyhabútorokat idéző vajsárga színre mázolták. Ahol nem érte a festék, ki-kivillan egy-egy cigányszög feje, melyen még látszik a szögkovács kalapácsának nyoma. Majdnem kétszáz éve hallgat ez a templom, amikor zárt ajtajai mögött minden zugát a csend vesz birtokába. Néha lépések hallatszanak kintről. Talán azzal tölti valaki szabad idejét, hogy körbejárja az épületet. Nem is sejti, hogy azoknak a csontjai fölött lépeget, akik valamikor ebbe a templomba jöttek imádkozni és igét hallgatni. Itt is, mint sok helyen másutt, őseink a templom köré temették halottaikat. Amikor elül a léptek zaja, ismét csend tömődik a falak közé. Ebben a sűrű csendben beszédesekké válnak a néma tárgyak. Mintha az oltár köré csoportosulnának mindazok, akik valamikor esküvel kötődtek egymáshoz, akik hűséget ígértek egyházuknak vagy bűnüket vallották előtte. Sóhajok, boldog mosolyok, forró könynyek, fogadkozó ígéretek és megmerevedett dac sűrűsödik a feszületen szenvedő Krisztus arca előtt. A szószékről a Szentlélek bizonyságtétele harsog a kerekre nyílt szemek vagy álmosan lecsukló fejek felé, és mindezek felett az orgona diadalmas akkordjai zengik Isten dicsőségét vagy — lágyabb és halkabb hangjai — a megfáradt és elszomorodott szívűeket vigasztalják. A régi idők és a közelmúlt embereinek áradata végtelennek látszó sorban folyik keresztül az épületen. Az arcokon reménység és gőg, bánat és büszke megvetés, gyötrődés vagy hivalkodó magabiztosság, szeretet vagy gyűlölködés váltakozik. Félelmes ez a hömpölygő Egyedül a templomban T“T
