Erős Vár, 1985 (55. évfolyam, 2-6. szám)
1985-02-01 / 1-2. szám
POSTMASTER: SEND ADDRESS CHANGES TO EROS VÁR, Box 02148, Cleveland, Ohio 44102 (USPS 178560) EROS ©VAR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 51. ÉVFOLYAM 1985. FEBRUÁR—ÁPRILIS 1—2. SZÁM Útjelző a sírnál “Mária kívül állott a sírnál zokogva. Amint pedig zokogott, behajolt a sírba és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, egyik fejtől, másik lábtól, ahogy Jézus teste feküdt. S azok így szóltak neki: Asszony, miért sírsz? Ő azt mondta nekik: mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették. És mikor ezeket mondta, hátrafordult és látta, hogy Jézus ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Szólt neki Jézus: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Őpedig azt gondolta, hogy a kertész az, és ezt mondta neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted és én elviszem. Szólt neki Jézus: Mária! Az megfordulva azt mondta neki héberül: Rabboni! Ami azt jelenti: Mester! Szólt neki Jézus: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyámhoz, hanem menj el az én atyámfiáihoz és mondd meg nekik: felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. Elment a magdalai Mária és megjelentette a tanítványoknak: láttam az Urat és hogy ezeket mondta neki." (ján.20:l 1 —18) Az életben nincsenek visszafelé vezető utak. Az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Még ha olykor viszszakerülünk is régi élethelyzetbe, az sohasem ugyanaz. Egy házaspár felkeresheti régi boldog órák helyét, elmerenghet az emlékeken, de ugyanazt az első forró érzést már nem élhetik át. Valaki visszakerülhet gyermekkori városába, de az utcák köve már másképpen kopog és a múlt igazában nem tér vissza. Magdalai Mária abban a végzetes tévedésben van, hogy megismétlődhet életének csodálatos szakasza. Az az időszak, amikor Jézus Krisztus megszabadította súlyos betegségéből, ő pedig csendes alázattal szolgálhatta a földönjáró Mestert. Ezt a drága helyzetet veszítette el nagypénteken. Kihullott az életének tartalma. És most, amikor a kert csendjében, a húsvét reggeli napfényben felismeri Jézust, azt hiszi, hogy folytatódhat minden ott, ahol abbamaradt. Oda akar borulni a lábaihoz, mint azelőtt Jézus Krisztus azonban nem engedi. Ő nem lép vissza tanítványainak életébe, hanem tovább megy — a mennybe. “Húsvét nem viszszatérés a földi életbe, hanem előretörés az örök életbe” — mondotta korunk egyik nagy igehirdetője. Húsvét a tekintetünket nem visszafelé, hanem előre irányítja: a földi élet helyett az örök életre. Mi sokszor szeretnénk, ha ismétlődnének boldog szakaszok az életünkben. Micsoda dőreség. Ismételni szeretnénk az életet, pedig soha nem látott öröm, békesség vár elöl, messze elöl. Dehát éppen ezt a messzi látóhatárt veszítettük el. A nagyvárosi ember az égboltból a szűk udvaron csak egy kék foltot lát, az ózondús erdő helyett az ablaka alá hajló poros, csenevész fát. Hol van tőle a tavaszi zsendülő határ, az erdők illata, a hegyek koszorúja?! Tudja, hogy van, de nem issza a tekintete. Mi is így vagyunk: tudjuk, hogy van örök élet, de nincs tele a szemünk a látványával! Eltakarják előlünk a “falak”: a foglalkozásunk, a hétköznapi gondjaink és örömeink, az élet eseményei. Olyan jó, hogy egy-egy istentiszteleten kitekinthetünk a “zárt udvarból” és messzebbre nézhetünk, az örökkévalóság tája felé. Efelé fordítja Jézus Mária tekintetét. És a miénket is. Oda, ahová Ő indul és egyszer maga után von bennünket. “Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz...” Csodálatos kép ez az örök életről: olyan lesz az, mint hosszú távoliét után a hazaérkezés az otthonunkba. “Hazafelé” — integet felénk a Feltámadott keze. E távoli cél — az örök élet — ad földi életünknek is értelmet. Érdemes szeretni — mert szerettünket nem rabolhatja el örökre a halál, ha Krisztusban hunyt el. Érdemes dolgozni, mert a halál nem döntheti romba az életet. És érdemes élni! Egy sírkövön csupán ennyi felirat állott: “Nem volt érdemes”. Nyilván keserű tapasztalatai lehettek az alatta porlandónak az életről. Ha csak magában nézzük a földi életünket, sokszor arra jövünk rá: csonka. Vannak derékbatört életek, amelyek idelenn nem lehetnek teljesek. Egy 50 esztendős rákos asszony jut eszembe, tele életkedvvel, tervekkel, s közben tudta, hogy mindebből már semmi nem lehet. Milyen jó lenne, ha utazhatna... — és közben tudta, hogy az ágyát magábazáró szűk kis szobából csak az utolsó útra indulhat. — Egy fiatal emberrel találkoztam, aki azon panaszkodott, hogy nincs kifutója, nem tud fejlődni, eredményt produkálni. Másoknak valamilyen nagy csalódásuk teszi csonkává az életüket. De a csonka életek is teljesek, ha az örök élettel együtt nézzük. A földi élet és az örök élet olyan, mint egyetlen kép két részre tépve. S a nagyobbik, szebbik fele még hátra van. Húsvét a keresztyén életnek az útirányát adja meg. Boldog, aki újra, meg újra erre az útjelző táblára néz. Elmaradnak mögötte kilométerek, fáradtabbá lesz a lépte, nincs visszafelé vezető útja, de örömmel megy előre, mert tudja, hogy különb vár reá az életének legboldogabb — megismételhetetlen — szakaszánál is. Bárcsak elénk zuhanna ez a húsvéti útjelző — az év minden napján és emelné tekintetünket felfelé, messzebb! V. I.
