Erős Vár, 1984 (54. évfolyam, 1-6. szám)
1984-08-01 / 4. szám
4. oldal ERŐS ©VÁR EROS ©VÁR \MI Ul KAI MAO YAK EVANOt Llkll-SOk LAIM ERŐS VÁR (USPS 178560) is published bimonthly (February, April, June, August, October, December) for $3 per year by the Hungarian Conference—Lutheran Church in America, 9715 Lake Avenue, Cleveland, OH 44102. Second-class postage paid at Cleveland, OH. POSTMASTER: Send Address changes (Form 3579) to ERŐS VÁR P. O. Box 02148, Cleveland, OH 44102 No. 4. (230) Vol. 50. AUGUST 1984 A “Lutheran Church in America” Magyar Konferenciájának lapja. Szerkesztő és kiadó: Juhász Imre Munkatársak: a magyar evangélikus lelkészek. FONTOS! Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszintén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő: “ERŐS VÁR” P. O. BOX 02148 CLEVELAND, OH 44102 Az “ERŐS VÁR”előfizetési díja belföldön egy évre 3 dollár. Kanadában és egyéb külföldön évi 4 US dollár, vagy 5 kanadai dollár. Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költségre különösen nem-előfizetők, késedelmező előfizetők, vagy többéves hátralékban lévők esetében nehéz fedezetet találni. Ezért kérjük olvasóinkat, hogy minden esetben pontosan adják meg címüket a “Zip Code" szám feltüntetésével együtt! Az lóságot “zip code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Címközlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is, pl.: St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónákban azonos nevű utcákat csak így lehet megkülönböztetni. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Ave., Cleveland, Ohio 44102 HOVÁ MÉGY? MIÉRT? (Hitből Élünk) Az első kérdést a legenda szerint Péter apostol vetette fel Jézusnak, amikor találkozott vele a Rómába vezető úton. Péter menekülőben volt, a mártírhaláltól való félelmében elhagyni készült a várost. A másodikat senki se kérdezte, mert nem volt szükség reá. Jézus azt felelte Péternek: “megyek, hogy meghaljak újra, — helyetted ..." Péter elszégyelte magát és visszafordult, elfogadta a mártírhalált, és ugyanesak a legenda szerint, mikor megfeszítették azt kérte, hogy fordítsák meg a keresztet, fejjel lefelé függve, mert nem érdemes arra, hogy úgy haljon meg, mint Mestere. Mindkét kérdés örökké érvényes és életünk valamennyi terve, kísérlete, kezdeményezése előtt lenne felteendő. Tudnunk kellene, hogy hová is szeretnénk eljutni azon az úton, melyet elkezdettünk, hová is szeretnénk megérkezni, mit remélünk elérni. Mindez azonban nem lehetséges anélkül, hogy előbb meg ne feleltünk volna a második kérdésre: “Miért?' Amit tenni akarok, miért teszem, mi indít arra? Mert csak ha világosan tudjuk, hogy mit miért cselekszünk, reménykedhetünk abban, hogy lesz kezdeményezésünknek értelme. Sok vonalon lehetne felvetni ezeket a kérdéseket. Megkérdezhetné magától a keresztyén, aki elszokott a templomtól, elfeledkezett Istenéről, hogy hova is jut azon az úton, melyet követ? Lehet-e csakugyan békességet találni egy Isten nélküli életben? Lehet-e abban reménykedni, hogy gyermekeink boldog emberekké növekszenek fel és nem égnek ki úgy, mint sokan közülünk, akik elfásultan a harcokban, öregségünk betegségeiben, talán özvegyi állapotban kérdezik meg, későn maguktól: “hová mégy most"! És ha tudnak valamiféle választ találni, akkor vájjon meg tudják-e okolni elfogadható érvekkel, hogy “miértTM! Megkérdezheti magától a külföldre menekült magyar, aki egykor tudta, hogy azért nem maradt otthon, mert nem volt hajlandó megalkudni egy reá kény szerítendő rendszerrel és abban reménykedett, hogy ember maradhat, szabad lelkű ember, aki hűséges lesz mindhalálig egykori elveihez. Vájjon ma, csaknem 40 év múltán megmaradt-e annak, aki volt, vagy “haladt a korral' és előbb kisebb, majd később nagyobb engedményeket tett, és elfogadott érzelmi alapon olyan dolgokat, melyekről azelőtt elvi alapon hallani sem akart... Kérdezheti ezeket egyéni alapon is a házasságban nem boldog fél, akár férj, akár feleség, aki előtt ott a még most is lehetséges választás. “Megmaradjak-e esküm szerint egy házassági kötelékben, mely Pál apostol egyik mondása szerint: 'felemás igának’számítható, mert kétfeléhúzunk, ahelyett, hogy együtt dolgoznánk, vagy nem?" Melyik a becsületesebb, melyik az Isten akarata szerint való, az-e, hogy kihangsúlyozom a saját boldogságomat, vagy pedig kitartok a “holtomig, holtáig el nem hagyom" esküje mellett? Ugyan ki merne a mai megalkuvásokkal teli világban azt a tanácsot adni a kételkedőnek: “barátom, nem te vagy a fontos, hanem a másik, és neked az a kötelességed, hogy tűrjél, elviseljél, igyekezzél megtenni mindent, még az adott, nehéz körülmények között is ...T Világos ebből a három, találomra választott kérdéstömegből, hogy mindegyiknek ugyanaz az alapfeltétele, az alapelve, melyet nem lenne szabad elfelejtenünk, semmiféle körülmények között sem. És ez az alapelv Isten Igéjére támaszkodik és annak gyakorlati következményeit hangsúlyozza ki. Ez pedig nem a megalkuvás, hanem a tökéletes engedelmesség elve, melyet Jézus halála által Isten szeretete bizonyított be nekünk. És ha szeretünk, ha az első lépés, melyet a “hová mégy?" döntése után tettünk annak idején, csakugyan szívünkből fakadt, akkor nem lehet kétséges, hogy utunk helyes, mégha nem is rózsás. Minket Isten annak idején, szeretetéből kifolyólag az Őhozzá vezető úton indított el. Adott nekünk szerető szülőket és a keresztségben megáldotta első lépéseinket. Hogy szüléink milyenek voltak vallási szempontból, azt mindenki maga tudja, általánosítani nem lehet. De ha még nem is voltak olyan tökéletesek, mint kellett volna, mégha nem is adtak volna jó példát, még akkor sem őket hibáztathatja az egyén, hanem csak saját magát. Mert mindenkinek voltak lehetőségei, Isten mindenkit döntések elé állított, egy vagy más módon, és mindenki valamikor szembekerült az egyedül csak reá vonatkozó kérdéssel: “hová mégy7" És ha választ adott, valaki, élettársa, barátja, szülője, gyermeke, vagy testvére, tanítója, vagy főnöke, vagy lelkésze bizonyára megkérdezte azt is “miért7" így senki se hibáztathat valaki mást, hacsak nem volt önmagában olyan gyenge, tehetetlen és ostoba valaki, aki hagyta, hogy a sors sodorja, azaz az. élet vigye ide vagy oda. Ezt a felelősséget kell ma különösképpen kihangsúlyozni egy olyan világban, melyben mindenki másban keresi a hibát és mást okol saját kudarcaiért. És ha őszinték vagyunk és magunkat valójában embernek tartjuk, akkor ezt a felelősséget vállalni kell és következményeivel szembenézni. Aki eltávolodott az Istentől, nem remélheti az üdvösséget, hacsak meg nem tér halála előtt és bűnbánattal nem kéri Isten kegyelmét. Aki kétfelé sántikál és hazafias szempontból megalkuszik a körülményekkel, mert így könnyebb, nem tarthat számot arra, hogy becsületben tartsák. Ne feledjük el, hogy a kétfelé sántikálót egyik oldal se becsüli, mégha az, akinek javára alkudott meg, látszólag keblére öleli is. A háborúban az ellenséghez pártolót új mestere nem hátvédnek teszi, hanem előre küldi, hogy egykori barátai kezétől essen el. És a házasságban boldogtalan nem lesz boldog véglegesen egy válás után, mert ott fogja mindig kísérteni az a tény, hogy egykori, esküvel megerősített szavát megszegte. Igenis felelősek vagyunk, mégpedig elsősorban Istennek, mert O mindent megtett érettünk, érdekünkben. Ő pedig tudja körülményeinket és félre nem vezethető, egyik vonalon sem. Megértésre számíthatunk, dejóváhagyásra csak akkor, ha utunkat Ő eleve engedélyezte. De ki tudhatja ezt előzetesen? Ki meri elmondani, hogy félrelépései, Isten vonaláról való eltávolodásai megegyeztek Isten akaratával? Milyen sokszor igyekszik balsorsát azzal elviselni az ember, hogy vigasztalja magát, “Isten akarata volt ez.” Honnan tudja? Hogyan meri elmondani? Hogyan meri állítani, hogy nem saját önzésének, önkényesen követett vágyainak következménye az a baj, mely miatt szenved? Isten törvényei, alapvető szeretete nem változnak az idők múlásával, hanem nekünk kell alkalmaznunk őket életünkre és életünk dolgaiban. Azaz nem is alkalmazni, hanem
